Életem legszebb napja

Ma már talán furcsán hangzik, de az volt, amikor rendeltem egy csésze kávét. Akkor éltem át az igazi szabadság érzését

 

On February 1, 1960, I met three of my friends at the North Carolina A&T College library in Greensboro, and together we walked the mile to Woolworth’s. I was wearing my ROTC uniform because I’d come straight from class. It was eerie, walking; nobody talked. For my part, I knew the day might end with me in a pine box.

At that time in the South, African Americans weren’t allowed to eat with whites. Woolworth’s had a separate lunch counter in the basement for “Negroes.” My friends and I had agreed that we would sit down at the white lunch counter and ask to be served. And we did just that.

Immediately, there was a hush—it felt like a church in that Woolworth’s. Spoons stopped halfway to people’s mouths. Every eye was on us.

Again, we asked the waitress for coffee and doughnuts, and she said, “I’m sorry, but I can’t serve you.”

“Why not?”

“It’s just a custom,” she said.

And I asked, “But you’ll agree that the custom is wrong, won’t you?”

We had resolved to be very polite—our goal was to embarrass people into doing right. So we sat there, waiting.

1960. február 1-jén találkoztam három barátommal az észak-karolinai A&T Főiskola könyvtárában Greensboróban, és együtt sétáltunk el a Woolworth’sig. Tartalékos tiszti egyenruhámat viseltem, mert egyenesen a kiképzésről jöttem. Kísérteties volt ez a séta, senki nem szólt egy árva szót sem. Ami engem illet, tudtam, megeshet, hogy a nap végére már nem leszek életben.

Akkoriban Délen az afroamerikaiaknak nem volt szabad együtt étkezniük a fehérekkel. A Woolworth’s alagsorában volt egy külön étkezőpult a „négereknek”. A barátaimmal elhatároztuk, hogy a fehéreknek fenntartott étkezőpulthoz ülünk le, és megkérjük, szolgáljanak ki. Pontosan így is tettünk.

Hirtelen csönd támadt – mintha egy templomban lettünk volna. A kanalak megálltak a levegőben, félúton a szájak felé. Minden, de minden szem ránk szegeződött.

Újfent rendeltünk a pincérnőtől kávét és fánkot, ő pedig így válaszolt: – Sajnálom, de nem szolgálhatom ki önöket.

– Miért nem?

– Ez a szokás – felelte.

Mire én megkérdeztem: – De azzal ugye egyetért, hogy ez a szokás helytelen?

Elhatároztuk, hogy nagyon udvariasak leszünk – az volt ugyanis a célunk, hogy zavarba hozzuk az embereket, ami aztán oda vezethet, hogy helyesen fognak cselekedni. Így csak ültünk ott, és vártunk.

 

Megjelent egy rendőr, és egyértelműen látszott rajta, hogy dühös. Rákvörös volt ugyanis az arca

 

A policeman came in, and it was clear he was angry. His face was as red as a beet. He stopped right behind me; I could feel his hot breath on my neck as he stood over me. He pulled out his nightstick, and I said to myself, This is it. But he just stood there for a minute, then backed away and started pacing up and down. It dawned on me: He didn’t know what to do. That’s when I thought, This could work—we could win this. 

There was a little old white lady who must have been 200 years old sitting farther down the counter. She finished her doughnut and headed straight for us. I braced myself for a blast of abuse. Instead, she put her hands on our shoulders and said, “Boys, I am so proud of you. I only regret that you didn’t do this ten years ago.”

That gave me added resolve to see it through.

We went back to that lunch counter every day for six months until four African Americans—lunch counter employees of Woolworth’s—were finally served a cup of coffee. Fifteen seconds after I sat down on that stool on that February day in 1960, I felt so relieved, so cleansed, so self-accepting.

It was the kind of feeling that holy people pray and chant for. It was the feeling of freedom that people live a lifetime seeking. I wouldn’t have felt cheated if I had died right then and there. I was invincible. And I’ve never felt better in my life.

Megjelent egy rendőr, és egyértelműen látszott rajta, hogy dühös. Rákvörös volt ugyanis az arca. Szorosan mögöttem állt meg; a nyakamon éreztem a forró leheletét, ahogy fölém hajolt. Elővette a gumibotját, mire átvillant rajtam: hát bekövetkezik, amit gondoltam. De ő csak állt ott egy percig, aztán távolabb ment, és járkálni kezdett fel s alá. Rájöttem, hogy nem tudja, mit tegyen. Ekkor sejtettem meg, hogy ez működhet – megnyerhetjük a csatát.

Távolabb, a pult végénél egy alacsony, öreg, ősz hajú hölgy ült, lehetett vagy 200 éves. Amikor végzett a fánkjával, felállt, és egyenesen felénk indult. Arra számítottam, hogy valami csúnyát fog odamondani nekünk. De ehelyett a vállunkra tette a kezét, és így szólt: – Olyan büszke vagyok rátok, fiúk! Csupán azt sajnálom, hogy nem tettétek meg ezt már tíz évvel korábban.

Amit mondott, csak tovább növelte elszántságomat, hogy végigcsinálom.

Hat hónapon keresztül minden áldott nap elmentünk ahhoz az ételpulthoz, mígnem négy afroamerikainak – a Woolworth’s ételpultos alkalmazottainak – végre felszolgáltak egy-egy csésze forró kávét. Tizenöt másodperccel az után, hogy leültem arra a bárszékre azon a februári napon 1960-ban, rendkívül megkönnyebbültnek éreztem magam, megtisztultnak, önelfogadónak.

Olyasfajta érzés volt ez, amilyenért szent emberek könyörögnek és imádkoznak. Az igazi szabadság érzése, amelyet az ember egész életében keres. Nem éreztem volna becsapottnak magam, ha ott és abban a pillanatban meghalok. Legyőzhetetlen voltam. És soha életemben nem éreztem ilyen jól magam.

Vote it up
161
Tetszett?Szavazzon rá!