Észbontó: Mufurcok között

Mindjárt itt a tavasz. És ez olyan szép, hogy folyton nevetnem kell. De sajnos egy picit elszomorít, hogy nem nevet velem senki

Kapcsolódó cikkek

Mindjárt itt a tavasz. És ez olyan, de olyan szép, hogy folyton nevetnem kell. Ami mégis egy picit elszomorít, hogy nem nevet velem senki. Sőt minél szélesebben nevetek rá valakire, az annál szűkebbre húzza a száját meg a szemöldökét, és gyanakodva méreget.

Egyébként télen is nagyon szeretek nevetni, meg ősszel is, meg mindig. Ha pedig épp nincs min, akkor keresek valamit visszamenőleg. Van, hogy ülök az üres trolin és régi, vicces dolgokon nevetgélek. Aztán hirtelen fura érzésem támad, ilyenkor kicsit zavartan hátrasandítok, nem szállt-e időközben fel valaki, és akkor meglátom, hogy hatan nézik, hogy mit nevetgélek.

És ez annyira kínos, hogy már vicces, és mit tehetnék mást, mint hogy ezen is nevetgélek, de így aztán meg már tényleg szörnyen kínos, hát próbálok csak titokban, de azt meg tudjuk jól, milyen, amikor az ember titokban próbál nevetni. Ilyen: bruhahaha!!!

Szóval szeretek nevetni. Mivel e durcás társadalomban szocializálódtam, inkább mégse nevetek folyton és mindenütt, hanem inkább csak mosolygok, mert anyukám szerint az illendőbb. Rámosolygok például a közértes nénire, miután lemérte a párizsit, mire ő zavartan megkérdezi, körözöttes maradt-e a szája. Aztán rámosolygok a szomszéd fiatalemberre, de ő nem mosolyog rám, hanem elvörösödik, és jól nekitolja a bringáját a falnak.

Rámosolygok Ádázra, a sarki kutyára, de ő nem mosolyog rám, hanem simán szét akar tépni. Rámosolygok a rasztasrácra a buszmegállóban, de ő nem mosolyog rám, hanem lelejmol egy kis apróra. Rámosolygok a közlekedési rendőrre, de ő csak morog, hogy mosolyogtam volna a postán sorban állva egy hónapja, amikor a kötelezőt kellett befizetni.

Anyukám azt tanácsolta, ne bazsalyogjak már mindig mindenkire, mert azt hiszik, nem vagyok normális. De én ezen is csak mosolyogtam. Ő viszont azt mondta, vegyem tudomásul, hogy az emberek tele vannak problémákkal, és nem mindenki olyan idióta, mint én. Milyen problémákkal, kérdeztem. Tudom is én, felelte, elromlott a mosógépük, megérkeztek a havi számlák, egyest kapott a gyerekük, rájuk mordult a főnökük...

Na, erre aztán tényleg kitört belőlem a röhögés, mert hogy épp kipurcant a mosógépem, ha viszont újat veszek, dunsztom sincs, miből fizetem be a számlákat, miközben a gyerek megint befásított matekból, és ha nem adom le ezt a cikket ma délig, akkor neheztel a főnöknőm.

A dolgok akkor is megoldódnak előbb-utóbb, ha nem vagyok se dühös, se szomorú

De akkor meg mit nevetgélsz, kérdezte anyukám, sírnod kéne inkább, és a gyereket korrepetálni, meg a cikket írni. Ezen aztán még jobban elkezdtem vihogni, mert elképzeltem magam, ahogy zokogva magyarázom az egyenleteket, bal kézzel anyai taslikat osztogatva, miközben a jobbal a laptop billentyűin pötyögöm a cikket.

Na jó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bosszantó a sok számla meg határidő, és az sem igaz, hogy a pénz nem boldogít. És tényleg sokkal egyszerűbb lenne egy univerzális és matekzseni gyerekkel, aki, ha elromlik a mosógép, nyomban megszereli, vagy ha mégsem, hát leszalad a Rákos-patakra mosni.

Szóval hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose vagyok dühös vagy szomorú, csak épp sose sokáig, mert rájöttem, hogy a dolgok akkor is megoldódnak előbb-utóbb, ha nem vagyok se dühös, se szomorú. És mert nagyon szeretek nevetni, hát gyorsan megnézem magam, amint olyan butaságok miatt tépem a hajam, hogy nem tudok bejutni a fürdőszobába, mert az ajtót eltorlaszolta belülről a szennyes.

És ha ez se elég vicces, hát előbányászok valamit a múltból, például a saját kis matekérettségim rémséges történetét – lám, mégis itt vagyok. És gyorsan elmesélem ezt bűntudatos gyerekemnek is, csak hagyja már abba a bőgést, és nevessen, nevessen! Különben is, mindjárt itt a tavasz.

Vote it up
175
Tetszett?Szavazzon rá!