A Titanic teljes története

A száz éve hullámsírba merült csodahajó megindító krónikája, amelyben megemlékezünk egy magyar hősről is

Kapcsolódó cikkek

A White Star hajóstársaság Titanic óceánjárója – a világ addigi legnagyobb vízi járműve – 1912. április 10-én indult első útjára az angliai Southamptonból New Yorkba. A kettős fenekű hajótestet tizenhat, egymástól vízhatlan fallal elzárt rekeszre osztották. Azt hitték, elsüllyeszthetetlen. Több mint 2200 főt szállított. Az első osztály kabinjait sok jól ismert személy foglalta el – John Jacob Astor ezredes és ifjú arája, továbbá Archibald W. Butt őrnagy (William Howard Taft amerikai elnök tanácsadója), Isidor Strauss volt kongresszusi képviselő és a Macy nagyáruház vezérigazgatója, valamint J. Bruce Ismay, a White Star hajóstársaság ügyvezető igazgatója. A fedélköz zsúfolt hálótermeiben több mint hétszáz bevándorló tartott az ígéret földje felé.

A vasárnap tiszta égbolttal virradt rájuk április 14-én. Reggel kilenckor a Caronia gőzösről érkezett üzenet papírszalagja kígyózott a távírófülkébe: „A Titanic kapitányának – nyugatra hajózó gőzösök jéghegyeket, jégszirteket és jégmezőt jelentenek é. sz. 42., ny. h. 49–51. fokon. Üdv: Barr.” Az üzenetet átadták E. J. Smith kapitánynak.

Nem sokkal dél előtt a kezdetleges szikratávíró ismét kopogni kezdett. Ezúttal a Baltic figyelmeztette a Titanicot a hajózási útvonalat akadályozó jégre. A távírász üzenetet küldött a hídra. Smith kapitány elolvasta, majd a sétafedélzetre ment, ahol szó nélkül nyújtotta át Bruce Ismaynek. Ismay is elolvasta, azután zsebre vágta, két hölgynek megemlítette a jéghegyeket, és továbbsétált.

Aznap este dermesztő hideg volt a fedélzeten, de szélcsendes, derült éjszaka követte. Vacsora után a másodosztály néhány utasa zsoltáréneklésre gyűlt össze. Tíz óra felé járt, amikor rázendítettek a tengerészhimnuszra: „Hallj meg minket, hozzád kiáltunk azokért, kikre veszély les a tengeren.”

A hídon William Murdoch első tiszt tartózkodott. Legalább hét távirat figyelmeztette a jégre a hajót, az őrszemeket fokozott éberségre szólították fel. A Titanic iramát azonban nem fogták vissza, 40 km/h sebességgel szelte a habokat az éjszakában.

Az árbockosár magasában Frederick Fleet őrszem meresztgette a szemét. A hold nem sütött, de a felhőtlen égen ragyogtak a csillagok, és az Atlanti-óceán fényesre csiszolt üveglapként terült eléjük. Bár az őrszemeket távcsővel nem szerelték föl, Fleet 23.40-kor egyenesen előttük hirtelen megpillantott valami sötétnél is sötétebbet. Az eleinte kicsi folt nőtt és közeledett. Fleet háromszor megkondította az árbockosár harangját, egyúttal telefonon is hívta a hidat. – Mit látott? – kérdezte egy nyugodt hang a vonal végén.

– Jéghegyet egyenesen előttünk – felelte Fleet.

– Köszönöm! – nyugtázta a hang, és több szó nem esett köztük.

A hídon Robert Hichens kormányos a posztján állt. – Egészen jobbra! – vezényelt Murdoch első tiszt. Vagyis a hajó farát jobbra, az orrát balra fordítják. Miközben Murdoch a parancsjelző telegráffal utasította a gépházat, hogy „teljes gőzzel hátra”, Hichens nekifeszült a kormánykeréknek.

Fleet az árbockosárban mozdulatlanul állva figyelte az egyre növekedő objektumot. A Titanic szinte örökkévalóságnak tűnő idő múltán végre balra lendült, hogy kikerülje a jéghegyet. Fleet szorongva látta, hogy az orrfelépítmény a hegyhez súrlódik, és jégdarabok záporoznak az előfedélzetre.

Hasadó hang
A hajó legmélyén, a 6-os kazánházban Frederick Barrett fűtő javában táplálta a tüzet. Hirtelen tajtékzó, zöld tengervíz tört be a Titanic oldalán, körülbelül fél méterrel a padlódeszkák fölött, végigszakította a jobb oldali falat a 6-os egész hosszában, és kissé még az 5-ös széntárolójánál is. A vészcsengő fülsértően rikoltozott a vízzáró ajtó fölött, amely éppen elkezdett leereszkedni. Barrettnek még sikerült átugrania a nyíláson az 5-ös kazánházba, ahogy az ajtó lecsukódott.

Ezalatt az első osztály éttermében, jóval Barrett fölött a hajószemélyzet négy tagja halk csikorgást hallott, amely mintha a hajó belsejéből jött volna. Az enyhe rázkódás épp csak megcsörrentette a másnapi reggelihez kikészített evőeszközt.

Az utasok a kabinokban szintén érezték a zökkenést. A lefekvéshez vetkőző Arthur G. Peuchen őrnagy azt hitte, egy nagy hullám csapódott a hajónak. Lady Duff Gordonnak, akit fölébresztett a lökés, úgy tűnt, „mintha óriási ujjat húztak volna végig a hajó oldalán”. Spencer V. Silverthorne az első osztály dohányzószalonjában hallotta a csikorgást, és néhány másik utassal együtt kisietett a fedélzetre. Még látta a legfelső, úgynevezett csónakfedélzetnél kicsivel magasabb jéghegyet, amint végighorzsolta a jobb oldalt. A letöredező jégdarabok a a vízbe potyogtak. A hegy aztán beleolvadt a sötétségbe.

Az izgalom hamar elült. A Titanic éppolyan szilárdnak tetszett, mint addig, és a hidegben senki sem akart odakint ácsorogni. Lassan visszaszállingóztak a zárt helyiségekbe.

Ahogy a csikorgó zaj elenyészett, Smith kapitány a kormányház melletti kabinjából a hídra sietett. Néhány gyors szó hangzott el: – Mi volt ez, Mr. Murdoch?

– Jéghegy, kapitány úr. Egészen jobbrát és hátramenetet vezényeltem, de a hegy annyira közel volt, hogy nem tehettem többet.

A Titanic főtervezője, Thomas Andrews luxuslakosztályában alig érződött az ütközés, így észre sem vette. Csak arra lett figyelmes, hogy kopogtattak az ajtaján. Egy matróz a hídra kísérte, ahol a kapitány tájékoztatta Andrewst a történtekről. Víz az orr-rekeszben... az 1-es fenékrekeszben... a 2-es fenékrekeszben... a postakabinban... a 6-os kazánházban... az 5-ös kazánházban. Az első tíz percben az 5-ös kazánház kivételével mindenütt négy méterrel a hajógerinc fölötti vízszint. Az adatok együttvéve százméteres hasadékot mutattak, az első öt fenékrekeszt jóvátehetetlenül elárasztotta a víz.

A következtetés magától adódott. A Titanicra a csaknem négyezer méter mélyen lévő tengerfenék várt. Andrews becslése szerint a hajónak mindössze másfél órája maradt.

Éjjel 0.05-kor – körülbelül huszonöt perccel a csikorgó rázkódás után – Smith kapitány parancsot adott H. T. Wilde legfőbb tisztnek a mentőcsónakok ponyvájának lebontására. A Titanic csupán 16 csónakot és négy összecsukható mentőeszközt vitt magával, ezek együttesen körülbelül 1180 főt fogadhattak be a 2200 körüli fedélzeti összlétszámból. Ekkor maga a kapitány lépett a távírófülkébe. – Küldjön segélykérő jelzést! – parancsolta.

– Milyen jelzést adjak le? – kérdezte Jack Phillips.

– A szabályzat szerinti nemzetközi segélykérő jelzést.

Az alig tizenöt kilométerre található Californian távírásza, Cyril F. Evans az előírt időpontban, 23.30-kor kapcsolta ki a készülékét.

Kihunyt a fény
A Cunard hajóstársaság hajója, a Carpathia New Yorkból Gibraltár és a Földközi-tenger felé tartott. Tágas utastere – a gondviselés jóvoltából – majdnem félig üresen állt.

A Carpathia rádiósának, H. T. Cottamnek majdnem elállt a szívverése, amikor befutottak a nemzetközi segélykérő jelzés rettegett betűi: „CQD CQD SOS SOS. Azonnal jöjjenek! Jéghegynek ütköztünk. Pozíció: É 41.46, NY 50.14. CQD SOS!”

Cottam fölrohant a hídra, és kifulladva értesítette a szolgálatos tisztet, aki azonnal a kapitány kabinjába ment.

Arthur H. Rostron kapitány később ezt írta: „Annyira hihetetlenül hangzott a hír, hogy amint parancsot adtam a hajó visszafordítására, a szikratávíró kezelőjéhez mentem. »Biztos benne, hogy ez a Titanic?« – kérdeztem. »Egészen biztos« – felelte. »Rendben« – mondtam erre. »Közölje a hívóval, hogy megyünk.«”

„Igyekszünk, ahogy csak tudunk – sürgönyözte Cottam –, és várhatóan négy óra múlva érünk oda.”

„TU OM” („Thank you, old man” – Kösz, öregem!)

Cottam ezután kikapcsolta a jeladóját, nehogy zavarja a Titanic vészjelzéseit. Hallotta a bajba jutott utasszállító üzenetváltását a Frankfurt, a Mount Temple és más hajók rádiósaival – ám a süllyedő óceánjárótól alig tizenöt kilométerre lévő Californian néma maradt.

Végjáték
A Titanic csónakfedélzetén nyugodtan álldogáltak az utasok, ki-ki a számára előírt helyen – az első osztály a hajó középrészén, a második kissé hátrább, a harmadik egészen a tatban, illetve az orrhoz közeli mélyített fedélzeten. Feszengve lesegették a többi csoportot, derültek, hogy amazok hogyan festenek a mentőmellényben.

Addig egyáltalán nem tartottak mentőgyakorlatot, az utasok nem tudták, ki melyik csónakhoz tartozik, így lassan haladt a dolog. Charles H. Lightoller másodtiszt, a bal oldal kijelölt parancsnoka fél lábbal a 6-os csónakban, a másikkal a fedélzeten állva szólította az asszonyokat és a gyermekeket. Nem lelkesedtek. Még John Jacob Astor is nevetett az ötleten: – Nagyobb biztonságban vagyunk itt, mint abban a törékeny csónakban.

Amikor Constance Willard kereken megtagadta, hogy a csónakba lépjen, egy kimerült tiszt így szólt: – Ne vesztegessük az időt, hagyjuk veszni, ha nem akar beszállni!

Muzsika is nyugtatta a kedélyeket. Wallace Henry Hartley karmester összegyűjtötte az embereit, és a zenekar ragtime-ot játszott.

0.45-kor vakító fény gyúlt az éjszakában, ahogy a híd jobb oldaláról fellőtték az első rakétát. Már elbúcsúzni is alig maradt idő. – Minden rendben, kislány! – kiáltotta újdonsült hitvesének Dan Marvin. – Én még maradok egy darabig – dobott csókot neki.

– Bátorság, bármi történjék is! – mondta a feleségének dr. W. T. Minahan, miközben a többi férfival együtt hátrahúzódott.

Mrs. Isidor Straus azonban nem akart távozni. – Mindig a férjem mellett voltam; ahová ő megy, oda megyek én is – jelentette ki.

Egyértelműen kezdtek kifutni az időből. A tenger hamarosan végigmosta a Titanic elülső mélyített fedélzetét, körbenyaldosta a darukat, fedélzeti nyílásfedeleket, az árboc tövét. Az idegtépő rakétalődözés megszűnt, de a fedélzet egyre meredekebben balra dőlt.

Milliomosok kis csoportja félrevonulva, némán várakozott a csónakfedélzeten; köztük John Jacob Astor, George B. Widener, John B. Thayer és még néhányan. Benjamin Guggenheim a titkárával együtt ismét frakkot öltött.

Inasával – arra az esetre, ha az életben marad – üzenetet küldött a feleségének: – Mondja meg neki, hogy szabályosan végigjátszottam a játszmát. Egy nő se maradjon Ben Guggenheim gyávasága miatt e hajó fedélzetén!

A fedélközi szegény ír fiúk és lányok letérdelve imádkoztak. Egy angol pap, Thomas Byles atya járkált föl-alá az utasok között, gyóntatott és föloldozást adott. A fekete víz szüntelenül emelkedett.

2.15-kor a legénység az utolsó két összecsukható csónakkal bajlódott, amikor a tenger a tat irányában végigzúdult a csónakfedélzeten, és elborította a hidat. Ekkor elhallgatott a ragtime, és egy egyházi ének, az Ősz hangjai szálltak föl a fedélzetről: „Irgalom és részvét istene, / Nézz szánalommal kínjaimra / Halld a lábaidnál heverő / Gyászos, megtört lélek panaszát! / Tarts fenn a nagy vizeken...”

„Oda a hajó!”
Lightoller második tiszt később ezt írta: „Egyetlen lehetőség maradt, és [úgy döntöttem, hogy] megteszem, így hát a híd elülső részéhez fordultam, és fejest ugrottam. A vízbe csapódás olyan volt, mintha ezer kést döftek volna belém, ami nem csoda, hiszen a hőmérséklet mínusz négy fokra süllyedt.

Egyszeriben egy légaknán találtam magam, odatapasztott a felszínről hirtelen leömlő víz. A nyílást fedő rácshoz préselve rohant rám a teljes és világos tudat, hogy ha ez a vékony drótháló kiszakad, akkor akadálytalanul zuhanok csaknem harminc métert, egészen a hajófenékig. Bármelyik pillanatban számíthattam rá, hogy a víz széttépi a drótot, és aláhullok a hajó gyomrába. Még akkor is küszködtem-kapálóztam, amikor váratlanul borzalmas erejű, forró léglökés tört fel az aknából, és azonnal a felszínre lökött onnan.”

Lightoller vagy harmincadmagával egy fölborult összecsukható csónak hátán maradt életben, majd átszállt egy mentőcsónakba.

Egy Lawrence Beesley nevű utas így számolt be a hajóóriás utolsó pillanatairól, amelyeket a 7-es számú mentőcsónakból, másfél kilométer távolságból figyelt: „Tátott szájjal bámultuk, ahogy lassan fölágaskodott, láthatólag a hajóderéktól kissé hátrább eső súlypont körül fordult el, amíg teljesen függőlegesen nem állt, és úgy is maradt – mozdulatlanul.”

A kötelek, nyugágyak, burkolódeszkák és vadul örvénylő víz kavargásában senki sem tudta, mi történt az emberek túlnyomó többségével. A mentőcsónakokból látszott, hogy méhrajok módjára kapaszkodnak a fedélzeti felépítmény részeibe, csörlőkbe és szellőzőkre. Azután hosszan tartó robaj reszkettette meg a levegőt, ahogy elszabadult minden mozdítható tárgy – huszonkilenc kazán... 15 ezer palack barna és világos sör... 30 ládányi golf- és teniszütő... roppant horgonyláncok... sok tonna szén... 30 ezer friss tojás... öt hangversenyzongora.

Az első kémény tartószerkezete összeomlott. A gigászi kürtő mintha rakétaként fölemelkedett volna – acél rögzítőkábelei fölszaggatták a fedéldeszkákat –, majd a vízben evickélőkre borult.

Most már a hajó belső váza is megadta magát. A tenger víznyomása és a süllyedő óceánjáró irtózatos tömege által kétfelől támadott, sokat reklámozott vízhatlan rekeszfalak „egetverő dörrenésekkel” törtek darabokra. A Titanic tatja egyre emelkedett, és hirtelen kialudtak a fények. Még egyszer fölvillantak, majd végképp kihunytak.

Két perc múltán a hajó tatja kissé visszaereszkedett, azután meredek szögben lassan elkezdett alásiklani. Merülés közben mintha egyre gyorsult volna. Amikor a hullámok összecsaptak a hátsó zászlórúd fölött, nagyot buggyant a víz. – Vége, oda a hajó – sóhajtotta valaki a 13-as mentőcsónakban Reginald Lee őrszemnek.

A csillagfény iszonyatos képet világított meg: roncsdarabok kusza halmaza borította a tengert, és sok száz férfi, nő, gyermek vergődött a jéghideg vízben – amíg lassan mind meg nem fagytak. Ritkás, szürke párafátyol lebegett néhány méterrel a felszín fölött.

Gyászszertartás a tengeren
A Carpathia ezalatt a Titanic felé haladt. „Jéghegyek bukkantak föl, és maradtak mögöttünk – írta Rostron, a hajó kapitánya. – Nem lassítottunk, bár olykor irányt változtattunk, hogy kikerüljük őket. Amint remélhettük, hogy valaki észrevesz bennünket, negyedórás időközökkel rakétákat lőttünk fel.

Magának a Titanicnak semmi jelét sem láttuk. Ekkorra – nagyjából 3.35-re – már majdnem elértük a megadott helyet. Közvetlenül előttünk, egészen alacsonyan zöld fényt észleltem. Tudtam, hogy egy mentőcsónak. Melléje vittem a hajót, és az utasok egymás után a fedélzetre másztak. Egy tiszt vezette őket. Amint a fedélzetre ért, odahívtam magamhoz.”

– Hol a Titanic? – bukott ki Rostronból minden bevezető nélkül.

– Elveszett! – felelte Joseph G. Boxhall negyedik tiszt. – 2.20-kor elsüllyedt.

– Sokan maradtak még a fedélzeten, amikor elsüllyedt?

– Százak! Talán ezren vagy annál is többen! – csuklott el Boxhall hangja. – Kapitány úr, a hajóval együtt ők mind a tengerbe vesztek!

„Éppen világosodott – írta Rostron –, és micsoda látványt tárt elénk az új nap! Mindenütt jéghegyek. S ahogy a kelő nap első sugarai tragikus fénybe vonták őket, az elpusztult hajó mentőcsónakjai úsztak közöttük.”

8.30-kor a tizenöt csónak és két összecsukható mentőeszköz utolját is a hajóhoz kötötték, és hozzákezdtek, hogy fölvegyék az embereket.

A Californian (amely egész éjjel nem reagált a Titanic vészjelzéseire) reggel 6-kor indult el arra a helyre, ahonnét a Titanic leadta a segélyhívásait. Nem sokkal nyolc óra után a jég között óvatosan pöfögve közelítette meg annyira a Carpathiát, hogy fényjelekkel érintkezhessenek. A Californian érdeklődésére, hogy mi történt, az a válasz érkezett, hogy a Titanic elsüllyedt. Később a Californian szikratávíró-üzenetet kapott Rostron kapitánytól: „New Yorkba viszem a túlélőket. Kérem, maradjon a közelben, és ha holttestet talál, szedje föl!”

Mielőtt Rostron visszaindult, hívatta a fedélzeten tartózkodó episzkopális lelkészt, Anderson tiszteletest, és a Titanic meg a Carpathia utasai a személyzettel együtt a nagyszalonban gyűltek össze, hogy leróják kegyeletüket az elhunytak előtt. Miközben imát mormoltak, a Carpathia átúszott a Titanic hullámsírja fölött. 8.50-kor Rostron már biztosra vette, hogy nincsenek további túlélők. Kiadta a „teljes gőzzel előre” parancsot New York felé.

A Californian kapitánya szerint egyetlen holttestet sem találtak, és körülbelül egy óra elteltével folytatták az útjukat. Valójában több száz tetem hányódott ide-oda a víz felszínén. Lehetséges, hogy nem látszottak, mert északkeleties irányba haladó hatalmas jégtömeg vette körül őket, amelyet a hajók nem mertek megközelíteni. Később ezek a hullák szétszóródtak, valószínűleg annak következtében, hogy a jég a Golf-áramlatban fölaprózódott.

Egy héttel a szerencsétlenség után a MacKay-Bennett kábelfektető hajó 306-ot talált meg közülük. Elsőre úgy festettek, mint valami nagy sirályraj a vizen, ahogy szelíden hintáztak a hullámokon. Valamennyien álló helyzetben úsztak, mintha a vizet taposnák, a zömük egyetlen csomóban, amelyet a hajó törmeléke fogott körbe.

A legénység egész nap dolgozott, hogy a fedélzetre emelje a halottakat. Az azonosíthatatlanokat előkészítették arra, hogy a tengeren adják meg nekik a végtisztességet. Vasárnap este nyolc órakor kezdődött a temetés. Fred Hamilton, a MacKay-Bennett gépésze naplót vezetett:

„A harangkongás minden matrózt az előfedélzetre hívott, ahol harminc holttestet adunk át a mélységnek. Már mindegyikre gondosan nehezéket raktak, és vászonzsákba varrták őket. A holdsarló sápadt fényt vet ránk, ahogy a hajó a hullámokon ringatózik. A gyászszertartást Canon Hind tiszteletes vezeti, csaknem egy órán át ismétlődnek a »Ha a Mindenhatónak úgy tetszett... ezennel átadjuk testét a mélységnek« szavak, majd a szünetben loccs! a nehezékes holttest a tengerbe csobban, hogy több mint három kilométerre süllyedjen.

Loccs és loccs és loccs!”

Végső nyughely
„Akár egy égre mutató, hatalmas fekete ujj” – ahogy az egyik túlélő jellemezte, a Titanic törzse 2.18-kor fölegyenesedett. Másodpercekig – egyesek elmondása szerint percekig – meredezett „ebben az elképesztő tartásban”, majd hirtelen előrelódult, ahogy áramfejlesztőktől kabinberendezésig minden kiszakadt és az orr felé hullott belőle. Azután kissé balra csavarodott; alámerült előfedélzete megremegett, s az óceán az A és B fedélzetre tódult. Amíg a Titanic fényei végképp ki nem aludtak, olybá tűnt, „mint egy hatalmas szentjánosbogár” – még a víz alá került részek lámpái is tovább égtek, zöldes derengéssel telítették az orr körüli tengert.

Azután a hajó visszalendült körülbelül hetvenfokos szögbe, és lassan elkezdett a tengerbe siklani, és „a hajó elsüllyedtében olyan szörnyű csikorgást hallatott, mint egy kavicsos partra kifutó csónak”. 2.20-kor tűnt el szem elől. Negyed perc múlva a Titanic már tizenöt méterrel a víztükör alatt volt, és gyorsuló ütemben merült.

A fedélzeten rekedt több mint ezer fő még ekkor is kétségbeesetten kapaszkodott az életbe, de csak azok reménykedhettek egyetlen pillanatnál tovább, akik valahogy a felszínre jutottak. Újabb néhány másodperc elteltével a Titanic a harmincméteres szint alá került.

Valamivel mélyebben roppanások hallatszottak, ahogy a vastag acél rekeszfalak sztaniolpapírként gyűrődtek össze. A hajóra ható maradék felhajtóerő rohamosan csökkent. Sebessége talán megközelítette a 40 km/órát.

Néhány perccel a teljes alámerülés után a Titanic óriási kazánjai, amelyek sorra átszakították a hajó rekeszfalait, és lyukat ütöttek az orron, előreiramodtak, felderítőkként keresték az óceán fenekét.

A laposabb szögbe fordult hatalmas hajó libikókázva tartott a jéghideg mélység felé, olyasformán, ahogy egy földre libegő falevél.

Ezer méter körül olyan zónába lépett, ahová sosem hatol napvilág. Ahol az óceán száztíz kilopondos súllyal nehezedik minden négyzetcentiméterre, semmiképpen nem maradhat életben az ember. A tat, amely elképzelhetetlen megterhelésnek volt kitéve, amikor az égbe emelkedett, már letört a hajóról. További terhek szakadtak le – daruk, a gépház parancsjelző telegráfja, éjjeliedények, felszolgálótálcák, boros- és pezsgőspalackok a hajó tatközeli borospincéjéből. Azután 2500 méter táján a Titanic orra a mélytengeri áramlás lassan hömpölygő, hatalmas, mélységi folyamába lökődött.

A hajó már hét perce süllyedt, de még több mint egy kilométer választotta el az óceánfenéktől. Az elülső résztől különvált tat ekkorra részben szétroncsolódott, és rakodógémek, hajócsavarok, sőt a legénységi szállásból személyes tárgyak szóródtak szét belőle. Föltárultak a G fedélzet végében elhelyezett hűtőszekrények is, és kiontották tartalmukat: halat, zöldséget, fagylaltot, marhát, baromfit, sajtot, gyümölcsöt meg virágot.

Nem tudhatjuk, hogy a Titanic orra vagy a fara ütközött-e előbb a barnás tengerfenékhez. A felkavart hatalmas üledékfelhők elkeveredtek a hajó kazánfűtő szenének rögjeivel. Az orr-rész picit balra dőlve állapodott meg a gerincén. A tat vagy háromszáz méterrel odább részben széttört a becsapódáskor. A vaksötétben az üledék kísérteties havazásként szállingózott körülötte.

A földarabolódott hajótest hatalmasok és nincstelenek örök sírboltjává változott; ebben nyugodott a kapitány a legénysége zömével, sok muzsikus, lelkész, milliomos, tanár, kőműves, ács, ápolónő, szántóvető és konyhalány.

A 3800 méteres mélységben húsz nemzet gyermekei feküdtek a plusz háromfokos vízben, 450 kp/cm2 nyomás alatt.

1912. április 15-én, hétfőn éjjel fél három felé járt az idő. A Titanic első útja négy napig, tizenhét óráig és harminc percig tartott.

Magyar megmentő
Számos magyar vonatkozása van a tragédiának, például a Titanicon több magyar is tartózkodott. Reischl Mátyás, az egyik első osztályú étterem pincére életben maradt, ám a hajón utazó magyar kivándorlók nem voltak mind ennyire szerencsések. Megmenekült Hoffer Lujza, illetve a harmadosztályon utazó soproni Kisik Antal és felesége, azonban a tengerbe fulladt két gyermekük, Vince és Mária.

A Carpathián még több magyar alkalmazott és utas is volt, hiszen – miként erre a neve is utal – a Trieszt és New York között szolgálatot teljesítő óceánjárót gyakorlatilag a magyar kivándorlók utaztatására rendszeresítették. A hajón dolgozott dr. Lengyel Árpád is, akinek rengeteg túlélő köszönheti az életét. Ő irányította ugyanis az orvosi ellátásukat egészen a hajó New Yorkba érkezéséig.

– Még a fedélzeten írt egy levelet a családjának, amelyben beszámolt a tragédia éjszakájáról – nyilatkozta a hajóorvos unokája, Völgyi Péterné dr. Reich Márta (67) a Blikknek.

Egyebek közt ezt írta az akkor 26 éves orvos: „Három óra is elmúlt már, midőn beértük az első csónakot, amelyben körülbelül 25-en voltak, és szorongva vártuk tőlük a hírt a többiek sorsáról. Kötelet dobtak le nekik a hajónkról, úgy húzták magukat a feljárónkhoz, amidőn velőkig ható sírás és nyöszörgés hallatszott.”

Számos utas szenvedett hipotermiában, sokan pedig töréses, zúzódásos sérüléseket szenvedtek. A doktor két kollégájával együtt éjt nappallá téve kezelte pácienseit, és ápolta egyben a lelküket is.

Helytállását a túlélők egy aranymedállal köszönték meg. A történtek annyira megrázták, hogy ez volt az első és egyben utolsó útja is hajóorvosként. 1940-ben hunyt el, a Kerepesi temetőben nyugszik.

Kezdődik a kutatás
Az Egyesült Államok szenátusa és a brit kereskedelmi tárca párhuzamosan indított egy-egy vizsgálatot a Titanic tragédiája ügyében. A két fél egyetértett abban, hogy a hatalmas hajó fittyet hányt az ismételt figyelmeztetésekre, a veszedelmes jégakadályok között is teljes sebességgel haladt tovább. Akkoriban minden hajóstársaság vakmerő taktikát folytatott. „Expresszvonat” jellegű szolgáltatást kívántak nyújtani, ezért görcsösen ragaszkodtak a menetrendhez akkor is, ha ködgomolyokon, jégmezőkön vagy halászflottákon kellett hanyatt-homlok átrohanni. A Titanic drágán fizetett ezért az őrületért.

Miután a vizsgálatok lezárultak, egy-egy memoárt leszámítva nem sok egészítette ki a Titanic tragikus krónikáját. A történet mégis tovább háborgatta a világ lelkét. Az óceánjáró nevének említése mindmáig olyan érzelmi hatást gyakorol, amelyhez csak a történelem maroknyi egészen rendkívüli eseménye fogható.

1963-ban azután nyílt tengeri katasztrófák sora kezdődött, ezek nyomán pedig olyan berendezéseket és eljárásokat fejlesztettek ki, amelyek végül lehetővé tették a Titanic felkutatását.

A sort a USS Thresher atom-tengeralattjáró nyitotta meg, amely 1963. április 10-én reggel a massachusettsi Cod-foktól 410 kilométer-re süllyedt el. A Woods Hole-i Oceanográfiai Intézet Atlantis II kutatóhajója megkísérelte lefotózni a Threshert. Vakuval fölszerelt, kétmázsás fényképezőgépet eresztettek 2400 méter mélységbe, az amerikai haditengerészet által észlelt „kidomborodások” fölé. J. B. Hersey, az intézet volt vezető geofizikusa azt mondta, olyan ez, mint „az Empire State Building tetejéről bekötött szemmel és szélvihar közepette pingponglabdát dobni egy sörösdobozba”.

A felvételeken mégis látszottak összegyűrődött fémlemezek, leszakadt villanyvezeték-darabok, sőt még egy nyitott könyv is. A haditengerészet Trieste mélytengeri búvárkészüléke később az óceán fenekére merült, és – robotkarhoz hasonló eszköz segítségével – azonosítható roncsdarabokat hozott föl a Thresherből.

Öt év múlva egy Golf II osztályú orosz tengeralattjáró süllyedt el Hawaiitól északnyugatra. Nagy érzékenységű észlelőberendezések – hidrofonok, különleges fényképezőgépek, oldalpásztázó hangradar, magnetométerek – felhasználásával találták meg. Az amerikaiak később szigorúan titkos szövetségi program keretében kiemelési eljárásokat dolgoztak ki, köztük az öt kilométeres „köldökzsinór” végére szerelt, Clementine nevű, karomszerű eszközt, amelyet a tengeralattjáró egy részének felszínre hozásához vetettek be.

A CIKK FORRÁSAI
HANSON W. BALDWIN, HARPER’S MAGAZINE, 1934; WALTER LORD: A NIGHT TO REMEMBER (HENRY HOLT & CO.); WYN CRAIG WADE: THE TITANIC—END OF A DREAM (PENGUIN); WILLIAM HOFFMAN: BEYOND REACH: THE SEARCH FOR THE TITANIC (BEAUFORT BOOKS, 1982); HAROLD BRIDE, NEW YORK TIMES, 1912; CHARLES H. LIGHTOLLER: TITANIC AND OTHER SHIPS (OXFORD CITY PRESS); ARCHIBALD GRACIE: THE TRUTH ABOUT THE TITANIC (M. KENNERLEY, 1913); GEOFFREY MARCUS: THE MAIDEN VOYAGE (VIKING); SIR ARTHUR H. ROSTRON: HOME FROM THE SEA (MACMILLAN); LAWRENCE BEESLEY: THE LOSS OF THE TITANIC (HOUGHTON MIFFLIN); PETER PADfiELD: THE CALIFORNIAN AND THE TITANIC (1965); ROY D. VARNER ÉS WAYNE R. COLLIER: A MATTER OF RISK (RANDOM HOUSE, INC.); ROD REDMAN, SEA CLASSICS MAGAZINE, 1985; MARK POTTS, CHICAGO TRIBUNE, 1980; KATHLEEN MAXA, WASHINGTON POST, 1981; JOHN NOBLE WILFORD, NEW YORK TIMES, 1980; PAUL R. RYAN ÉS ANNE RABUSHKA, OCEANUS MAGAZINE, 1985; ROBERT D. BALLARD ÉS JEAN-LOUIS MICHEL, 1985. NOVEMBER; STEfi WEISBURD, SCIENCE NEWS, 1985; CHRIS DAVIS, POPULAR MECHANICS, 1985; AUDREY C. WOODS, ASSOCIATED PRESS, 1985; CLIVE CUSSLER: RAISE THE TITANIC (VIKING).

Robert D. Ballard, egy Woods Hole-i tengergeológus már akkor meg akarta keresni a Titanicot. 1971-ben javasolta az Alcoa Seaprobe kutatóhajót – illetve az arról fúróvezetéken lebocsátott fényképezőgépet – a roncs megkeresésére és lefotózására. Ballard ezután az Alvin búvárhajóval akart lemerülni, amelyet a Titanic mélységéhez terveztek. Elképzeléseihez azonban nem sikerült anyagi támogatást találnia. 1980-ban aztán Jack Grimm texasi olajmilliomos és geológus bejelentette, hogy finanszírozna egy expedíciót.

William Ryan óceánkutató, a Columbia Egyetemen működő Lamont-Doherty Földtani Obszervatórium munkatársa az újságban olvasott Grimm vállalkozásáról, és érdekelték az abban rejlő tudományos lehetőségek. Segítséget ajánlott Grimmnek, és mély vontatású, oldalpásztázó hangradart javasolt a hajó felkutatásához. Azt is megemlítette, hogy Fred Spiess, a kaliforniai La Jollában működő Scripps Oceanográfiai Intézet munkatársa komoly segítséget jelentene. Grimm elfogadta Ryan ajánlkozását.

A dolog nem ígérkezett könnyűnek. – Ismereteink szerint az egyik legnagyobb, természetes mágneses rendellenességet mutató észak-atlanti terület – mondta Ryan a Titanic nyughelyéről.

A hajó a ma J-Anomália-hátságnak nevezett, száztízmillió esztendős, fokozott mágneses aktivitású vulkanikus képződmény közelében süllyedt el.

Grimm bérelt hajója, az H. J. W. Fay nagy hatótávolságú oldalpásztázó hangradarjával 1980. július 31. és augusztus 16. között az Északi-Atlanti-óceán fenekének mintegy 1700 négyzetkilométeres részét térképezte föl. Legalább három jó akusztikus céltárgyat észleltek, amely megfelelt a Titanic méretének, de az elemek súlyos csapást mértek az expedícióra: vihar támadt, és leszakította a létfontosságú magnetométert. Spiess samponosflakonból meg a hajógenerátor elhasznált gerjesztő tekercsének huzaljából újat rögtönzött ugyan, de az időjárás kedvezőtlenre fordult, az üzemanyag- és egyéb készletek megcsappantak, így a Fay Bostonba indult.

Grimm magabiztosan azt ígérte, hogy egy 1981-es expedíció az elsüllyedt roncs fényképeivel fog visszatérni. A kutatók valóban lefotóztak egy hajócsavarszerű objektumot, de azt nem sikerült határozottan azonosítani. 1983-as expedíciójukat pedig orkánerejű szél kényszerítette meghátrálásra.

Robert Ballard mindezen kudarcok dacára optimista maradt. – Mindig úgy véltem, hogy a kirakós játék legnehezebb darabja nem a Titanic megkeresése – mondta. – Tetszetős lefilmezése lesz igazán nehéz.

Az észak-atlanti vad orkánok hamarosan próbára tették bizakodását.

Iszap vagy csontváz?
Robert Ballard valahogy Jules Verne, a Lewis és Clark amerikai felfedező páros meg egy űrhajós egy személyben. A magas, kisportolt, tapasztalt búvárként és mélytengerkutatóként már jól ismert férfi „a pálya széléről” vegyes érzelmekkel figyelte a további Grimm-expedíciókat.

– Eredményeik arról győztek meg, hogy a Titanic fellelésének kulcsa az idő. Egy háromszáz-ötszáz négyzetkilométeres terület alapos átfésüléséhez elegendő idő.

Így hát Ballard „egy régi baráthoz – Franciaországhoz” fordult, hogy több időt nyerjen a rejtőzködő roncs utáni tengeri kutatáshoz. Rövidesen összefogott az IFREMER (Institut Français de Recherche pour l’Exploitation de la Mer – Francia Tengerhasznosítási Kutatóintézet) munkatársaival. – A mélységi szakértőkkel, akiket ismertem és nagyra becsültem – nyilatkozta róluk.

Michel és Ballard már 1973-ban is társultak egy nagy, víz alatti hegyvonulat, a Közép-Atlanti-hátság kutatóexpedíciójára.

Ballard, az IFREMER és az Egyesült Államok haditengerészete számára a Titanic lényegében kísérleti célpont volt víz alatti járművek prototípusainak kipróbálására, amelyek az ember „távjelenlétét” biztosítanák az óceánfenéken. A Ballard alkotta távjelenlét szó olyan videotechnikára utal, amelynek felhasználásával az ember anélkül tekintheti meg a tengerfeneket, hogy fizikailag leereszkedne oda.

Jean-Louis Michel, a francia haditengerészet tengerkutató búvárkülönítményének szikár, edzett veteránja kezdeményezte, hogy gondosan tanulmányozzák át a Titanic elsüllyedésével kapcsolatos összes hajónaplót és hajózási feljegyzést.

– E történeti adatok alapján jelöltük be térképeinken azt a valószínű, 25 kilométeres oldalú négyzetet, amely területen belül a Titanicnak lennie kell – magyarázta Michel. – 1985 júniusára készen álltunk az indulásra.

Ballard és Michel nem tudták biztosan, mennyire tiszta a víz a roncs lelőhelyén. – Arrafelé rettenetes mederáramlatok kavarognak – mondta Ballard. – Attól tartottunk, hogy nagyon rossz látási viszonyok között nem sok hasznát vesszük a fényképezőgépeinknek.

Tüzetesen megvizsgáltak egy 1929-es súlyos földmozgást, amely megrengette az új-fundlandi partok előtti egész Grand Banks térséget, ahol a Titanic elsüllyedt. Egy hatalmas földcsuszamlás nem kevesebb, mint 65 km/órás sebességgel zúdult le a kontinentális talapzat lejtőjéről az ezer méterekkel lejjebb elterülő tengerfenéki síkságra. – Az is kérdéses volt – fejtegette Ballard –, vajon ez a földcsuszamlás kihatott-e a roncsra.

Nem tudták, hogy képeiken „többhektárnyi iszap vagy szerencsés esetben a Titanic csontváza” látszik-e majd.

Michel és csapata 1985. július 1-jén a franciaországi Brestből indult a Le Suroit francia kutatóhajó fedélzetén. – Nyolc nap múlva értünk a Titanic körzetébe. Július 11-én kezdtük meg a „fűnyírást”. – Ez a kifejezés a képalkotó és hangészlelő berendezésekkel végzett aprólékos ide-oda söprögetést jelöli, amely a kutatási terület minden négyzetméterét lefedi.

A Le Suroit több ezer méteres kábelen vontatta az érzékelőeszközök „szerelvényét”. Mindenekelőtt egy öt méter hosszúságú akusztikus járművet, amelyet a franciák Poissonnak (Hal) becéztek. Ez oldalpásztázó és vertikális hangradaregységet tartalmazott. Ezután hosszú drótkötél következett, amelyhez a rendellenességet észlelő magnetométer csatlakozott.

– Az oldalpásztázó szonárral a roncs főrésze kereshető, amely nagy radarfoltként jelenik meg a képernyőn – magyarázta Ballard. – Ugyanakkor a magnetométer elárulja, hogy fémet látunk-e.

– Majdnem két teljes óránkba tellett, hogy az egész apparátust kihelyezzük – mesélte Michel. – És valahányszor föl kellett szednünk, az újabb kettőt vett igénybe. Az erős áramlások minden „fűnyírás” után a Poisson bevonására kényszerítettek bennünket, azután mehettünk vissza a kiindulóponthoz, hogy újra leengedjük.

Tetézte a gondokat az egyre romló időjárás, amely másfél napos szélviharrá fajult. – Háromszor akkora területet vizsgáltunk át, mint Párizs, és sikeresen leteszteltük a kábelvontatású akusztikus rendszert – emlékezett vissza Ballard a kutatás folytatásakor. – Mégis nagyon csalódottak voltunk.

A munka utolsó napján, augusztus 7-én, miközben a Le Suroit az új-fundlandi partok előtti francia szigetre, St-Pierre-re készült, Michel és Ballard szivárványt vettek észre a déli égbolton. Ezt szerencsés előjelnek tekintették.

„Ez az!”
Ballard és Michel augusztus 13-án az Azori-szigeteken találkoztak, ahonnét két nappal később a Woods Hole-i 75 méteres, 2100 tonnás Knorr kutatóhajón indultak a Titanic 3862 kilométerre lévő kutatási területére.

A két kutatásvezető most szerepet cserélt, Ballard állt az akció élén, míg Michel a déltől délután 4-ig és éjféltől hajnali 4-ig tartó műszakot irányította. – Mivel az éjféli váltás követeli fizikailag a legtöbbet, mindig ebbe osztjuk be a legjobb embereket – hangoztatta Ballard, és ezért ült Michel ebben az időszakban a hátsó fedélzet jobb oldalán épített „vezérlőfülkébe”.

A kutatási területhez három különböző tereprész tartozott: egy sokfelé elágazó hasadékvölgy, egy egészen Szahara-szerű, homokbuckás térség, valamint egy nagy iszaplejtő egy része, talán az 1929-es földmozgás terméke. – A rendelkezésünkre álló bizonyítékok együttese alapján feltételeztük – mondta Ballard –, hogy a roncs körülbelül másfél kilométeren, lényegében észak–déli irányban szétszóródott „törmelékcsóva”.

„Fűnyírás” helyett ezért kelet-nyugati vonalakból álló kutatóhálót jelöltek ki, és videokamera felhasználásával is növelték az apró törmelékek észrevételének esélyét.

A kutatást két mélytengeri szonda, az Argo és az Angus szolgálta. A kettő közül a személygépkocsi méretű, szánszerű búvárkészülék, az Argo bírt nagyobb jelentőséggel. Ezt hangradarral, erős villanófényekkel és korszerű videoberendezéssel szerelték föl. A francia akusztikus rendszerhez hasonlóan az Argót is 15 000 kp szakítóerőnek ellenálló acélkábel vontatta, az látta el árammal a búváreszközt és juttatta a felszíni hajóra az adatokat.

Ahogy teltek-múltak a napok, úgy fogyatkozott a roncs megtalálásának a reménye. A kutatók tekintete már csak rutinszerűen tapadt a videoképernyőkre.

A fülükbe rock- és countryzene harsogott, a szájukba vajas pattogatott kukoricát tömtek. Így pergett le az augusztus, és lassan végéhez közeledett a kedvező időjárású szakasz.

Szeptember 1-jére virradó éjjel Jean-Louis Michel vette át az éjféltől hajnali négyig tartó ügyeletet a vezérlőfülkében. Elfoglalta a helyét a járműirányító pultnál. Rajta kívül hatan voltak a bányaműszakban, köztük a navigátor, a videokezelő és a szonárszakértő. Ballard lepihent éjszakára.

Ahogy a Knorr óvatosan haladt kijelölt útvonalán, az Argo egyenletesen állhatatos „tekintete” egyszer csak törmelékdarabokat kezdett észlelni. Szén- és fémcsődarabok szürke képe jelent meg a videoernyőn. Lehetséges, hogy ez az! – gondolta fokozódó izgalommal Michel. – Talán öt perce figyeltünk, amikor újabb töredékek kerültek a látótérbe. Azután hirtelen fölbukkant az egyik óriáskazán félreismerhetetlen alakja!

Ahogy az emberek a képre meredtek, a meglepetés és csodálkozás érzése hatotta át a vezérlőfülkét. – Valaki fölébreszthetné Bob Ballard-t – szólalt meg Michel, de senki sem akart elszakadni ettől az érzelemteli pillanattól.

John Bartolomei szakács néhány perc múlva, éjjel egy óra körül kopogtatott Ballard ajtaján, bedugta a fejét a kabinba, és jelentette: – A srácok úgy gondolják, ki kéne jönnie.

Ballard az irányítóközpontba sietett, belépett a tágas helyiség megnyugtató vörös fényébe, és egy pillantást vetett a kazánok videoképére a monitorokon. – Ez az! – kiáltotta.

Ahogy a felfedezésnek híre terjedt a hajón, a vezérlőfülke izgatott matrózokkal és tudósokkal telt meg. Az ünneplés közepette Ballard elérzékenyült.

– Ráeszméltünk a dolog emberi oldalára – emlékezett vissza később. – Annyira közel jártunk a katasztrófa időpontjához (a Titanic 2.20-kor süllyedt el), hogy helyénvalónak tűnt egy gesztust gyakorolnunk. Magától vetődött fel az egész. Csak annyit mondtam, hogy néhányan szeretnénk egyperces csönddel adózni. Ha más is csatlakozni kíván egy rövid ceremóniához, megteheti. Nem emlékszem, hányan vettek részt. Mélyen hallgattunk. Másra sem tudtam gondolni, mint hogy annak a sok emberéletnek nem kellett volna elvesznie. Bárcsak elegendő mentőcsónak lett volna! Bárcsak a Californian rádiósát fölébresztették volna! Nagyon jólesett, hogy azok a lelkek végre megpihenhettek.

Szívet melengető emlékezés
Már fogytán volt az idő, ahogy Ballard és Michel óvatosan végigfuttatták az Argót az erősen hullámzó tengerfelszín alatt 3800 méter mélyen húzódó roncs körül.

Újabb képek jelentek meg az Argo szonda videoernyőjén: a Titanic hídjának egy része, az elülső hajókémény egykori helyén tátongó lyuk, üres csónakállványok. Később pedig feltűnt az orr az előárboccal és a horgonyláncok, amelyek úgy festettek, mintha megkövültek volna. – Akár egy fáraósírt fölnyitó régész – fogalmazta meg Ballard, hogyan érezte magát e képek láttán. – Olyan volt a hajótest fölött siklani – tette hozzá –, mintha tojáshéjon lépkednénk.

Megállapították, hogy az előárboc ledőlt, de az Argo egy ízben annyira közel úszott a Titanichoz, hogy az egyik kéménytartó tövéhez ütődött, és egy kis festék az acélburkolatára kenődött.

Ballard elhatározta, hogy a tat felől közelíti meg a hajót, de meglepetésére nem találta azt. Talán valahol a második kémény mögött tört le? Leengedte a fényképezőgéppel fölszerelt Angus búvárhajót, hogy közvetlen közelről jó minőségű, 35 mm-es, színes állóképeket készítsen. A később előhívott fotók azt mutatták, hogy az orr-részt „vékony, porszerű üledékréteg” borítja, „mint egy könnyű havazás után”. A borospalackok, metszett üvegablakok, egy ágykeret, a parancsjelző telegráf, az árbockosár képe kitörölhetetlenül Ballard-ék emlékezetébe vésődött. De hátsó fedélzet, hajótat sehol.

A Knorrnak, amelyet csak egy hónapig bocsátottak az expedíció rendelkezésére, most vissza kellett térnie Woods Hole-ba. A hazaúton Ballard és Michel rájöttek, hogy mégis látták a hajófart – darabokban. A filmfelvételek újranézésével kiderült, hogy a roncs mögött közel két kilométeren át húzódó törmeléksávban rejtőzik.

Richard Bowen, a Knorr kapitánya később ezt írta a hazafelé vezető útról: „A négynapos átkelés során, amelyet rendesen a kereskedelmi hajók rádióforgalma tölt ki, különös csend uralkodott, mert a többi hajó visszafogta az adást, hogy inkább a mienkét hallgassák. A hajók legénysége és tisztjei bizonyára világszerte arról beszéltek: »Valaki végre megtalálta a Titanicot.«

Tengerészek négy nemzedéke nőtt fel úgy, hogy hallott a Titanicról, és most végre megoldódott hollétének a rejtélye.”

Ballard és Michel számára egy pillanatra újjáéledt a csaknem négy kilométerrel alattuk fekvő nagy hajó, olyan volt, mint hét évtizeddel azelőtt: karcsún és türelmetlenül szelte az Atlanti-óceánt, kajüt- és lakosztályablakai hét tündöklő sorban árasztották az aranyfényt. Azt a korszakot idézte, amelyet fesztelen elegancia, büszkeség és az ember erejébe vetett bizalom jellemzett. Most, ahogy a sajtó a Knorr-ról érkező hírek közreadásán dolgozott, úgy tűnt, a világ fölidézi a hajdani gyászos eseményt, és fájó szívvel, mégis a szeretet melegével emlékezik meg azokról a derék emberekről, akik sok-sok esztendővel azelőtt azon a pompás hajón veszítették életüket.

Vote it up
371
Tetszett?Szavazzon rá!