A kettős ügynök

Morten Stormnak egyszerű küldetése volt: fel kellett keresnie az al-Kaida jemeni vezetőjét, és épségben vissza kellett térnie

Kapcsolódó cikkek

A dániai Korsørban született Morten Storm nehezen kezelhető gyerek volt, sokat bandázott, míg aztán megnyugvást és értelmet talált az iszlámban. Jemenben tanult, és a dzsihád támogatója lett, ám tíz év elteltével elkezdte megkérdőjelezni a radikális vallási vezetők, az imámok által hirdetett, ötletszerűen végrehajtott merényleteket. 2007-től nyugati titkosszolgálatoknak segített terroristák kézre kerítésében. Aztán 2009 szeptemberében magához hívatta Anvar al-Avlaki imám, az al-Kaida egyik legbefolyásosabb vezetője.
 

Szürke Hyundaiomban ültem, és kimerülten, nyugtalanul kémleltem a sötétséget. A napom még pirkadat előtt kezdődött, közel ötszáz kilométerre, Jemen fővárosában, Szanaában. Fogalmam sem volt, ki jön majd elém, vagy mikor érkezik. Hogy bajtársként fogad-e, vagy árulóként.

A sivatagi éjszaka kemény próba elé állítja az embert. A tengerparttól a Jemen szakadár vidékén, a Sabva kormányzóságban lévő hegyekhez vezető út nincsen kivilágítva. Vannak szakaszok, ahol út sincs nagyon.

Nehezen tudtam elvegyülni a helyiek között. Nagydarab, vörösesszőke hajú, hosszú szakállú dánként akár földönkívüli is lehettem volna egy olyan országban, ahol szikár, sötét bőrű arabok laktak. Egyedül azért juthattam be kocsival erre a senki földjére, ahol egyre komolyabb volt az al-Kaida jelenléte, mert jemeni feleségem mellettem ült. A veszélyes út során azzal az ürüggyel jutottunk át az egymást követő ellenőrző pontokon, hogy a feleségem bátyját készülünk meglátogatni.

Tudtam, hogy az életemet kockáztatom, amikor megpróbálok újra kapcsolatba lépni Anvar al-Avlakival. Errefelé az utazás kiszámíthatatlan az emberrablók, a törzsi háborúk meg a fegyvert előszeretettel használó rendőrök és a militáns dzsihadisták miatt. Az is rizikó, hogy Avlaki esetleg már nem bízik bennem. Az ő kérésére vágtam bele az útba. Egy közösen használt névtelen e-mail-fiókból csupán annyit írt nekem: „Gyere Jemenbe! Találkoznom kell veled.”

Amióta nem találkoztunk, egy éve, Avlaki az al-Kaidát támogató radikális prédikátorból a szervezet vezetőségének meghatározó alakja lett. Olyan tervek részese, amelyek a Közel-Keleten át Európába és az USA-ba exportálták volna a terrorizmust.

Pár perc múlva motorzúgásra lettem figyelmes, és megláttam a reflektorokat. Egy Toyota terepjáró közeledett, tele AK–47-es gépkarabélyt forgató marcona férfiakkal. Megérkezett a kísérőcsapat. Megfogtam a feleségem kezét. Most kiderül, drámai fordulatot vesz-e az utazásunk.
 

A nap elég jól indult. Feltartóztattak az első ellenőrző pontnál, Szanaa határában. Miért hagyja hátra a viszonylag biztonságos fővárost egy dán? Arabul beszéltem, ami lenyűgözte kérdezőimet, miközben feleségem – akinek arcát fekete fátyol, nikáb takarta – szótlanul várakozott az utasülésen. Elmondtam, hogy a sógoromat látogatjuk meg, és hivatalosak vagyunk egy tengerparti lagziba.

Az útakadálynál szolgáló rendőrök nehezen boldogultak az útlevelemmel. Úgy tűnt, azt hiszik, török vagyok, mivel számukra felfoghatatlan volt, hogy egy európai Jemenbe utazzon. Nem bántam, hogy szeptember van – tikkasztó hónap ez Arábiában – és hogy a ramadán közepén járunk. Az őröket megviselte a böjt.

Itt átjutva a nehézséget immár az okozta, hogy ne szorítsanak le a hegyi útról. Végül a hegyeken túl feltárult a tengerparti síkság. A távolban húzódott Áden, a kikötőváros, ahol megerősödött egy szakadár mozgalom, tovább nehezítve az al-Kaidával harcoló jemeni kormányerők helyzetét. Az Avlaki által sms-ben küldött útirányt követtük Áden külvárosán át a parti útra kanyarodva.

Anvar al-Avlaki a hegyvidéki Sabva kormányzóság egyik befolyásos törzsének sarja volt. Apja elismert tudós, aki az USA-ban folytatta tanulmányait. A fiú is ott tanult, de a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után nem volt maradása. 2009-ben már Jemenben volt az al-Kaida központja az Arab-félszigeten. 2006-ban Avlakit letartóztatták, és tizennyolc hónapos börtönbüntetésre ítélték. Mivel jól ismerte a nyugati társadalmakat, folyékonyan beszélt angolul és kihasználta a közösségi médiában rejlő lehetőségeket, új és veszélyesebb fenyegetést jelentett, mint Oszama bin Laden régi, szemcsés videoüzenetei. Leendő dzsihadisták számára vezéreszmeként szolgáltak a prédikációi.

Ádentől keletre újabb ellenőrző ponthoz érkeztünk, amely egy fészerből és pár ütött-kopott stoptáblából állt. Ez volt a határ, az állam fennhatóságának vége. Azon túl húzódott a veszedelmes vidék, ahol banditák és al-kaidás harcosok szabadon garázdálkodtak. Az őröket nem érdekelte, mi történik az eszement külföldivel és néma jemeni feleségével.

Most ott várakoztunk az elhagyatott sivatagi úton, a pulzusunk az egekbe szökött, miközben elvakított a fegyveresekkel teli jármű fénye. A terepjáró reflektora előtt kavargó homokfelhőből egy harmincas évei közepén járó szakállas, sötét szemű, metsző tekintetű férfi alakja bontakozott ki. A csapat többi tagja felsorakozott mögé, ami egyértelművé tette, hogy ő a vezetőjük – a rettenthetetlen harcos, Abdullah Mehdar. Ahogy közelebb jött hozzánk, alaposan megnéztem magamnak az arcát.

– Asz-szalámu alajkum – üdvözölt, és szélesen elmosolyodott. Annyira megkönnyebbültem, hogy Mehdar minden kísérőjét magamhoz öleltem. Mehdar, Avlaki személyes megbízottja mély tisztelettel, udvariasan fogadott, mivel tudta, hogy Avlaki meghívásából jöttem, és az imám barátja vagyok. Az éjszaka közepén, Sabvába tartva, Jemen legkeresettebb ellenségeinek társaságában időztem. Mégis, aznap először éreztem magam biztonságban, mintha burok vett volna körül. Bebocsátást nyertem az egyszerű hit és megkérdőjelezhetetlen hűség testvériségébe.

Mehdar szólt, hogy tovább kell mennünk. Gyakoriak a rablótámadások, és a bűnözők ugyanolyan jól fel vannak fegyverkezve, mint a harcosok. Végigrobogtunk egy földúton, s megérkeztünk a magas fallal körülvett birtokhoz. Kinyílt a kapu, aztán gyorsan bezárta utánunk két puskás férfi. Egy pillanatra pánikba estem. Az Avlakival való találkozóhoz vezető út végéhez értem, de mi van, ha már nem bízik bennem? És akkor még ott volt a feleségem is. Ismerte Avlakit, tudta, hogy barátok vagyunk, de sejtelme sem volt látogatásom valódi céljáról.

Ólomlábakon indultam a kétszintes ház felé. Feleségemet hátrakísérték, oda, ahol a nők laktak. Az előtérből fogadószoba nyílt; itt fegyverek várakoztak gondosan a falnak támasztva – AK–47-esek, régi puskák, még egy kézi páncéltörő gránátvető is. Ez a csoport készen állt a harcra.

A padlón sült csirkével és sáfrányos rizzsel teli nagy ezüsttálat ült körül tucatnyi férfi. A fő helyen az elegáns Avlaki, akinek intelligens tekintete már oly sok nyughatatlan lelket térített el. Barátságosan mosolyogva felállt, és átölelt.

Avlaki barátságosan mosolyogva felállt, és átölelt. – Asz-szalámu alajkum – üdvözölt melegen. – Gyere, egyél velünk!

– Asz-szalámu alajkum – üdvözölt melegen. Védjegyévé vált fehér ruháját viselte, s engem megdöbbentett a tudós filozófusból lett dzsihadista vezető és a padlón ülő egyszerű, tanulatlan férfiak közti éles ellentét.

– Gyere, egyél velünk! – mondta. Helyet csinált nekem a férfiak között, majd elkezdődött a közös étkezés.

A vendégek puszta kézzel estek neki az ételnek. Remekül szórakoztak, amikor kanalat kértem. Néhány önkritikus megjegyzéssel, valamint az arabommal, amelyet a Jemenben töltött egy évtized alatt tökéletesítettem, sikerült oldanom a feszültséget.

Avlakit fürkésztem, és távolságtartást meg szomorúságot vettem észre rajta, mintha a sabvai elvonultság megtette volna hatását. Az alatt az egy év alatt, amíg nem láttuk egymást, sokkal gyakrabban változtatott helyet – ez volt az oka, hogy a rövid találkozó kedvéért végigcsináltam ezt a kalandos utazást. A sejknek nem volt nyugta, egyik védett házból költözött a másikba, és időnként meghúzta magát a Szaúd-Arábiáig nyúló Rab-el-Háli homoksivatag határán lévő hegyi rejtekhelyeken.

Bár elvonultan élt, a neten továbbra is hirdette az igét, és e-mail-fiókokon keresztül meg sms-ben tartotta a kapcsolatot a követőivel. Üzenetei pedig egyre kíméletlenebbek lettek.
 

Avlaki az étkezés végeztével felállt, és megkért, hogy kísérjem el egy kisebb szobába. Az arcát fürkésztem. – Hogy vagy? – kérdeztem.

– Itt vagyok – felelte Avlaki, mintha belenyugodott volna a sorsába. – De hiányzik a családom, hiányoznak a feleségeim, a gyerekeim. Nem mehetek Szanaába, nekik pedig túl veszélyes lenne idejönniük.

Drónok keringtek az égen, mondta, de nem félt tőlük. – Ez a dzsihád, a próféták és az istenfélő férfiak útja.

Beszélgetés közben világossá vált számomra, hogy Avlaki nem különösebben tart a jemeni kormánytól. Az, abban a reményben, hogy majd maguktól megoldódnak, igyekezett Sabvára korlátozni az al-Kaidával kapcsolatos gondokat, ahelyett, hogy próbált volna úrrá lenni a törzsi viszályokon. Mindez lehetővé tette, hogy a militáns dzsihadisták megvessék a lábukat az országban és szervezkedjenek. Avlaki elárulta, hogy a kormány vesztét akarja, mivel Amerika bábjának tartja. Elmesélte, hogy legutóbb, amikor rajtaütöttek a kormányerőkön, nehézfegyvereket zsákmányoltak, és súlyos veszteséget okoztak nekik.

Az a férfi, aki még Amerikában élve elítélte a 2001-es terrortámadást, mivel az iszlámmal ellentétesnek tartotta, nemrég azt írta: „Imádkozom Allahhoz, hogy pusztítsa el Amerikát és összes szövetségesét. … A kard hegyével fogunk érvényt szerezni Allah törvényének ezen a Földön, akár tetszik ez a tömegeknek, akár nem.”

A Nyugaton élő muszlimoknak is üzent, helyzetüket ahhoz hasonlítva, amivel Mohamed próféta és hívei szembesültek Mekkában az iszlám előtti időkben: amikor az üldöztetés miatt hidzsrára kényszerültek, azaz ki kellett vándorolniuk Jatribba, a későbbi Medinába. Támadta az USA-val együttműködő muszlim országokat. – A felelősséget annak a katonának kell viselnie, aki önként követi a parancsot… annak, aki pár dollárért eladja a vallását – fogalmazott.

Néhány hónappal korábban egy Mehdarhoz köthető fiatalember a szomszédos kormányzóságba utazott, ahol öngyilkos merényletben végzett magával és négy dél-koreai turistával. Avlaki azzal érvelt, a dzsihádban megengedett, hogy civilek is szenvedjenek és meghaljanak. Szerinte a cél szentesítette az eszközt. Én vitába szálltam vele, tudván, hogy részben szókimondó stílusom miatt lettem rokonszenves neki. Világosan megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó olyasminek a beszerzésében segíteni, amit civilek ellen akarnak felhasználni. – Vagyis nem értesz egyet a mudzsahidekkel? – kérdezte Avlaki, utalva a dzsihadista harcosokra.

– Ebben nem lesz köztünk egyetértés – feleltem.

Azt is észrevettem, hogy még dühösebben gyűlöli Amerikát – mintha muszlimként méltánytalanul bántak volna vele, amikor ott élt. A Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) emberei rendszeresen követték, amikor prostituáltakhoz járt Washingtonban. A burkolt célzás, hogy nem úgy viselkedik, ahogy az egy imámtól elvárható, megalázó volt számára.

Hajnalig tartó beszélgetésünk során kiderült, hogy Avlakit foglalkoztatják a nők. Személyes kapcsolata már nem volt a két feleségével, s elárulta, hogy hiányzik neki egy nő társasága, aki vele együtt vállalná az áldozatot, és egybeforrna az üggyel.

– Talán kereshetnél nekem valakit Nyugaton, egy igaz hitre tért fehér nővért – vetette fel. Ez nem lett volna egyszerű, de tudtam, hogy sok nő Allah ajándékaként tekintene Avlakira.

Egyéb kívánságai is voltak. Megkért, hogy kutassak fel olyan testvéreket, akik hajlandók az ügyért dolgozni, valamint hogy szerezzek pénzt és felszerelést Európából. Azt akarta, hogy szervezzek be harcosokat, akiket Jemenben képeztek volna ki, majd visszaküldtek volna a hazájukba, hogy hadat viseljenek Európa és Amerika ellen.
 

Másnap reggel már nem volt ott Avlaki. Sikerült beszélgetnem kicsit Mehdarral. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy nem érdeklik a Nyugat elleni támadások, viszont azt akarta, hogy Jemen iszlám állam legyen, ahol az iszlám törvénye, a saría érvényes. Megkönnyezte, amikor az imádkozást vezető fiatal harcos a mennyország ígéretéről beszélt.

Azt gondoltam, ezeknek a férfiaknak torz ugyan a világképük, de nem képmutatók. Egyszerű, szenvedélyes hűség jellemezte őket.

Nem akartam tovább itt maradni. Amikor a feleségem előjött a nők szálláshelyéről, készen álltunk az indulásra. Ahogy kinyílt a félelmetes kapu, észrevettem, hogy a Hyundaiunknak kilyukadt az egyik kereke. Mehdar szaladt, és segített nekem kicserélni. Ismét könnyek gyűltek a szemében – mintha megérezte volna a közeledő veszélyt.

– Ha nem találkoznánk többé, majd a mennyországban látjuk egymást – mondta, miközben könnyek csorogtak végig az arcán.

A mudzsahid elkísért bennünket a főútig, s ott elbúcsúzott tőlünk. Azzal magunk mögött hagytuk a biztonságot jelentő burkot. Nyugati fővárosokban egyesek már alig várták a részletes beszámolómat azokról az órákról, amelyeket Anvar al-Avlaki társaságában töltöttem. El kellett jutnom Szanaába, majd pedig mielőbb távoznom kellett Jemenből.
 

2010 januárjában jemeni antiterrorista kommandósok megrohamozták Avlaki sabvai birtokát. Noha a terrorista imám nem tartózkodott ott, Mehdar és emberei az utolsó vérükig harcoltak. 2011 szeptemberében Predator típusú pilóta nélküli repülőgépek végeztek Avlakival és az al-Kaida három tagjával. 2014-ben megdöntötték a jemeni központi kormányt, és jelenleg egy vitatott, Szaúd-Arábia támogatását élvező légitámadás-sorozattal próbálják meg visszaszerezni az országot a szakadár csoportoktól. A dán, angol és amerikai biztonsági erőknek 2007 és 2012 között dolgozó Morten Storm ma az Egyesült Királyságban él, egy meg nem nevezett helyen.

Vote it up
45
Tetszett?Szavazzon rá!