A második esély farmja

Egy floridai börtön szokatlan programja megunt és bántalmazott állatokat ment meg, és a jobb élet reményét kínálja a raboknak

Kapcsolódó cikkek

Reggel fél 8 van a floridai Key Westben, és a három, buggyos narancssárga nadrágot és pólót viselő férfi lassan befejezi a Monroe Megyei Rendőrség állatparkjában élő állatok etetését: ide-oda cikáznak a takarmányoskamra és a kakasoknak, disznóknak, egy lónak és egy ökörnek otthont adó ólak és istállók között.

Egyikük az 51 éves Mark Barnes. A többiekhez hasonlóan a szikár, napbarnított férfi is a büntetését tölti a Monroe Megyei Börtönben: 45 napot kapott rendbontásért. Miközben a disznóknak viszi az eledelt, átvág az Angus nevű ökör karámján. Barnes vigyorogva, barátságosan oldalba löki Angust, s a jól megtermett állat játékosan viszonozza. Ezután kiönti a megfelelő adagot a két disznónak, Opie-nak és Petúniának, s lehajol, hogy megvakargassa a fülük tövét.

– Odafigyelek rájuk, mert egy cipőben járunk – magyarázza Barnes, miközben az Angus istállója mellett futó ösvényt söprögeti. – Gondoskodnak róluk, de nem a legelőn vannak, ahol szabadon futkoshatnának.

Egy igencsak meglepő kapcsolat keretében a fogvatartottak és az állatok is új esélyt kaptak egy jobb életre.
 

A térségben gyakori hurrikánok miatt a börtön lakóépületei az árvíz szintje fölé emelkednek. A pálmafák és a Mexikói-öböl csodás partja közé ékelődött börtön betonlábakon áll a parkológarázs fölött; belső terei a második és harmadik szintet foglalják el. A körbekerített állatpark alatta és mellette fekszik, nagyjából fél hektáron.

A kapuhoz a parkolón át jutok el. Színes, kézzel festett táblák mutatják az utat. Alacsony, vékony, hosszú szőke hajú, mosolygó nő fogad. A 43 éves Jeanne Selander vezeti a „farmot”, ahogy itt nevezik. A telep vagy 200 állatnak ad otthont: szinte mindet a korábbi gazdáiktól mentették meg, mivel elhanyagolták vagy bántották őket. Akad köztük kábítószerlaborból lefoglalt aligátor, néhány vietnami csüngőhasú malac, amelyeket kitettek, miután nagyobbra nőttek a kereskedő által ígértnél, sőt, egy illegális vágóhídon lefoglalt juh is. Vannak itt óriásteknősök, lajhárok, emuk, kakaduk, vaddisznók, egy maki, egy három és fél méteres tigrispiton és sok más.

Két Barbadoson őshonos barna juh, akiket egy vágóhídról mentettek meg; a fehér kecskék valószínűleg megunt házikedvencek

– Ezeknek az állatoknak nehéz életük volt – magyarázza Selander. – Megérdemlik, hogy hátralevő életükben jobban bánjanak velük. – A tengerbiológus végzettségű nő mindent megtesz tehát, hogy az állatok életét a lehető legkellemesebbé tegye. Azok pedig, amikor közeledni látják, lelkes hangokkal üdvözlik, mire ő válaszul mindegyiküket a nevén szólítja.

Éppen az emeletre tart, hogy lehozza az elítélteket, akik ma a farmon fognak dolgozni, és engem is magával invitál. A „bentlakókat” még a trágyalapátolás lehetősége is felvillanyozza, ha elhagyhatják a börtönt.
 

Odabent találkozom Tommy Taylorral, a haditengerészet nyugalmazott tisztjével, aki katonai pontossággal irányítja a létesítményt. Minden tisztának és újnak tűnik, ugyanakkor kétsége sincs az embernek afelől, hogy fegyintézetben jár. Őrök felügyelik az elítéltek mozdulatait, s minden ajtót kulccsal, illetve távirányítós vagy számkódos elektromos zárral kell kinyitni. A börtönlakók kíváncsian méregetnek, de nem mernek megszólítani.

– A feladatunk az elítéltek gondozása, őrzése és ellenőrzése – mondja Taylor, ahogy belépünk egy több mint 90 fő elszállásolására szolgáló blokkba. Az egész börtönben egyébként csaknem 600-an férnek el. Egy részük súlyosabb bűncselekmény, például gyilkosság miatti tárgyalására vár, a többiek viszont kisebb vétségek miatt kapott, egy évnél rövidebb büntetésüket töltik. A közös helyiségben a padlóba csavarozott asztalok és székek látványa fogad; a kisméretű tévét a középső oszlophoz rögzítették, az őrök pultja közelében fizetős telefont szereltek fel. A termet kétszemélyes cellák veszik körül: mindegyikben van emeletes ágy, mosdó, vécé és egy törhetetlen tükör. A cellák külső falán, a mennyezet közelében keskeny tejüvegablak húzódik.

– Előírás, hogy minden cellának legyen természetes megvilágítása – magyarázza Taylor. – Más fogvatartottak a nagy, közös hálóteremben alszanak, ahol 54 emeletes ágy van. Mivel a munkaprogramokban való részvételt csak néhányan érdemlik ki, több tucat elítélt lézeng céltalanul. Nincs magánélet, alig akad tennivaló, és napfényt csak a börtönépületek közötti kis betonozott udvarokon látnak. Nem csoda, hogy a farm ennyire vonzó a számukra.
 

Az alkalmazottak étkezőjében találkozom az állatparkot alapító Rick Rothszal. – Még a tervekben sem szerepelt soha – állítja a 73 éves, barátságos mosolyú, ősz hajú Roth, aki három éve vonult seriffként nyugalomba. – Egyszerűen csak így alakult.

A börtön 1994-es megnyitását követően megnőtt a környék autóforgalma, és több kacsát is elgázoltak. Az egyik alkalmazott rábeszélte Rotht, hogy vigyék a sérült madarakat a börtön bekerített területére. A rendfenntartó erők körében hamar híre ment, hogy a börtön állatokat ment.

– Egyszerűen képtelen lettem volna elküldeni azokat az állatokat – folytatja Roth, aki általános iskolás kora óta foglalkozik állatmentéssel: akkor az apjától könyörögte ki, hogy fogadjanak be egy mókust a dermesztő minnesotai tél elől.

– Az állatoknak szükségük volt egy helyre, ahol élhetnek. Itt meg voltak elítéltek, akik tennivalóra vágytak, és volt körbekerített hely is. – Roth minden állatot befogadott – az elhagyott vagy bántalmazott haszonállatokat éppúgy, mint a gazdáik által kidobott vagy rosszul tartott egzotikus kedvenceket. A gyarapodó állatsereglet mellé főállású gondozót vett fel, és elindított egy programot, amelynek keretében egyes – gondosan kiválogatott, nem erőszakos bűncselekményekért elítélt – rabok munkát végezhettek az állatok körül.

Selander és Mo, a gazdái által adományozott lajhárpár egyik tagjaAz őröknek szinte azonnal feltűnt, hogy a rabok munka után jobban viselkedtek. A telep első hivatalosan is megbízott vezetője Deana Rogowski volt, aki egyébként a seriff hivatalában az idézéseket kézbesítette. Akkor jöttek rá, hogy fordulóponthoz értek, meséli, amikor egy elítélt megtalálta az egyik őr elejtett kését.

– Sok rab becsempészte volna a kést a börtönbe – emlékezik vissza a történtekre –, az az elítélt viszont visszaadta, mert tisztában volt vele, hogy a kés után nyomozva úgyis eljutnának hozzá, és akkor elveszítené a kiváltságot, hogy a farmon dolgozhat.

– Az állatokkal való munka sok elítélt viselkedését változtatta meg – meséli Rogowski, aki két évig vezette a farmot. Ma már lovakat tart a saját istállójában. – Az őrök azt mondogatták: „Amikor visszajönnek a farmról, nyugodtabbak és kezelhetőbbek.”

Később Bob Peryam lett a seriff, és tovább folytatta a programot. – Ez az intézmény a foglyok és a közösség számára is hasznos – mondja.
 

Amikor Selander hét éve belépett a rendőrséghez, már nagy tapasztalata volt az állatokkal végzett munkában, de soha nem dolgozott még elítéltekkel. Itt viszont egyszerre hat rabra kellett felügyelnie néha.

– Hamar kiderült, mennyire naiv vagyok – mondja. – Mindig is jószívű és nagylelkű voltam, de az ember ezt az oldalát nemigen mutathatja meg itt, különben kihasználják. Idebent börtönarcot kell ölteni. – Selander több kiválasztott börtönlakót is kizárt a programból, kit dohányzásért, kit azért, mert drogokat próbált becsempészni. Tavaly abbahagyta a nők alkalmazását, mert egy egész csoportjuk lebukott, amikor ételt próbáltak becsempészni a melltartóikban, és nincs ideje egy újabb csoport betanítására.

Mindemellett Selander bizalommal közelít a kiválasztottakhoz, és igyekszik élvezhetővé tenni a farmon töltött idejüket. Megengedi, hogy maguk válasszák ki a feladataikat, attól függően, mennyire érzik jól magukat az állatok közelében. Kiharcolta, hogy naponta két ebédcsomagot kapjanak, tekintettel arra, hogy a nyolcórás műszak során igen sok fizikai munkát végeznek.

A viselkedésükkel ezt a munkát kiérdemlő rabok óhatatlanul megkedvelik az általuk gondozott állatokat, és a munkájuk elégedettséggel tölti el őket, mondja Selander.

– Az állatok megváltoztathatják az életünket, mert feltétel nélkül szeretnek, akármennyit bántották is őket az emberek. A börtönlakók azt látják, hogy az állatoknak szükségük van rájuk. Az idő múlásával szoros kötelék alakul ki közöttük.

Az egyik első elítélt, akivel Selander együtt dolgozott, a kokainárusítás miatt hét hónap börtönre ítélt Dania Richardson volt. A 43 éves zöld szemű, rövid hajú, tetovált karú nő egy Key West-i kávézóban, tejeskávé mellett mesél az élményeiről. Borzongva emlékezik vissza, mennyire nehéz volt hozzászokni a börtönélethez.

– Amikor éjszakára rád zárják a cella ajtaját, tudod, hogy reggelig nem mehetsz ki onnan. Nekem ettől szorongásos rohamaim lettek. – De jelentkezett egy üresedésre Selander farmján.

– Jó érzés volt a szabadban lenni, izzadni és fizikai munkát végezni – mondja. – A farm megkönnyíti, hogy át lehessen vészelni az egészet. Úgy beszéltem az állatokhoz, mintha a barátaim lettek volna: „Szevasz, öreg, mizujs? Ma nincs valami jó napunk, igaz?” Beszéd közben az ember megpróbálja elképzelni, hogy máshol van, így meg tudja őrizni az ép elméjét.

Richardson ma két állásban is dolgozik, és így is nehezen boldogul, de megtalálta a belső békéjét. Úgy gondolja, a farm segített a belső feszültsége csökkentésében, és megmutatta neki, milyen jótékony hatású lehet az állatok feltétlen szeretete.

Amint kiszabadult, Richardson elment a városi menhelyre, és elhozott egy kutyát. Ragyogó szemmel beszél imádott chihuahuájáról, Nekóról. – Rengeteg örömet ad – mondja. – Sokra becsülöm az állatokat.

William Williamson és Füles, a vágóhídról kimentett szamár

A rövid ítéletek miatt a telepen dolgozó kiválasztott elítéltek elég gyakran cserélődnek. Amikor elmennek, egyesek így búcsúznak: „Engem többé nem látsz itt!” Sajnos azonban olyanok is vannak, akik azt mondják „Visszajövök!” Barnes is az utóbbiak közé tartozik. Találkozásunkkor a 12. börtönbüntetését tölti. A börtönben kerüli a társaságot, s füldugót használ, hogy kizárja az állandó zsivajt.

A farmon végzett munka segít neki elviselni a börtönéletet. Vonzódik az olyan állatokhoz, amelyek különleges figyelmet igényelnek – ilyen például Szellem, a vak ló, akit séta közben vezetni kell, vagy Petúnia, a disznó, aki bőrrákja miatt az elmúlt négy évben 380 kilós súlyának a felét elveszítette.

Petúnia egyébként, akit úgy mentettek meg, hogy a felháborodott szomszédok feljelentették a gazdáját, mert azt tervezte, hogy felhizlalja és levágja az állatot, a farm legnépszerűbb állata. A gyerekek csak úgy tolonganak körülötte, amikor állatsimogató vasárnapot rendeznek. A farmot elsősorban adományokból tartják fenn, így Petúniára is fontos szerep hárul a program továbbvitelében.

Manapság már mozogni sem igen szokott. – Mindig rávettem, hogy keljen fel. Muszáj talpra állítani és egy kicsit sétáltatni őket – mondja Barnes.

Néhány perccel később Petúnia feltápászkodik. Ez Barnes műve volna? – Nem – kuncog az elítélt –, szerintem csak megcsípte egy méh.
 

Három héttel a látogatásom után Barnes megszegett egy szabályt, ezért kizárták a kiválasztottak közül. Petúniát ugyanazon a napon vitte el a rák – halála vezető hír lett a helyi sajtóban. Selandert is lesújtotta a disznó elpusztulása, de nem volt ideje szomorkodni, mert sok dolga volt: megfelelő lakóhelyet kellett terveznie a legújabb jövevények, három prérikutya számára.

Vote it up
160
Tetszett?Szavazzon rá!