A mi kis tüskés csodánk

Gyermekéveimet a hatvanas évek elején elején a főváros peremén, Nagytétényben éltem le, anyámmal és a nagyszüleimmel.

1964 nyarán egy süncsalád talált otthonra a kertünk végében lévő gallyrakásban. A sünmama három kicsit hozott a világra, és amikor már elég nagyok voltak, minden este körbevezette őket az aljnövények kuszaságában. Pontosan lehetett tudni, merre járnak, mert a tüskés anyuka élénk szuszogással, apró morgásokkal szólongatta a kis tűpárnákat, ha lemaradtak valamiért.

Ahogy telt az idő, az egyik süni esténként rendszerint levált az ovisok menetéről, felkecmergett a tornáclépcső melletti betonrézsűn, aztán – irány a macska tejestálja! Úgy belefetyelte a tejet, mint a pinty. Ezt megtette szinte mindennap, nekünk meg persze csendben kellett maradnunk, mert a legkisebb zajra is összerándult, a sünöknek extra hallásuk van ugyanis, szinte fáj nekik az erős zaj.

Elmaradhatatlan programmá vált várni Tódort. A nevet drága nagymamám adta neki. Szerinte a sünnemzetségnek két válfaja van, a sündisznó és a sünkutya. Majdnem egyformák, csak az utóbbinak hosszabb az orrocskája. – A miénk sünkutya. Mivel meg van toldva az orra, ezért toldorr, vagyis Tódor – fejtette ki.

Illett hozzá a név: ha meghallotta, figyelt kicsi, fényes gombszemével. Szelídsége odáig fejlődött, hogy már nappal is odamerészkedett a házhoz, de csak ő. Elfogadta az ennivalót, s jókat szuszogott evés után, és ösztönével ellentétben ritkábban gömbölyödött volna össze. Azért csak volna, mert a kis sünik erre még nem képesek, a tüskéik ugyanis lágyak. Nagypapa kitalálta, hogyan fogjuk megkülönböztetni őt a többiektől. Fogóval kisujjnyi szélességben hátrahajtogatta a tüskéit – ez nem fájt neki – az orrától egészen a faráig. Ettől keletkezett a sünöcske hátán egy dizájnos csík, ami igencsak jól állt neki.

– Mint egy törpe borz – állapította meg elégedetten a papa.

Így már pontosan felismertük, akkor is, ha a többiekkel együtt került elő esténként. Idővel a testvérei meg a sünmama, nem tudni miért, eltűntek, de ez nemigen hatott kis kedvencünk lelkiállapotára.

Tódor egyre szelídebbé vált, már nem aludt a gallylakásában, nappal a nagyi nyitott cipősszekrényében egy rongyon pihent. Éjszaka vadászott, ja, és elette a macskánk elől a kaját, elitta a tejet, amit az igen rossz néven vett, de a tüskést ez vajmi kevéssé érdekelte. Néha engedte, hogy finoman hozzáérjünk, viszont bármilyen erős zajra szuszogni kezdett. Megtanulta összegörbíteni magát: ha idegen érkezett, azonnal szúrós labdává változott. Sokan azt gondolják, a sün lassú. Ez bizony nem így van, magam láttam, hogyan kapott el egy egeret a csűr szélében, pedig a rágcsáló is gyors, főleg, ha az életéért kell futnia. A mi szuszogónk kifejezetten okos volt – ha lehet ezt egy ilyen kis állatra egyáltalán mondani. Bejárt a házba, egyszer még a pincébe is lejutott, valószínűleg gurulva tette meg az utat, utána kézben kellett „felliftezni”. Ez nem volt kellemes, mert azért szúrt elég rendesen.

Teljesen belopta magát a család szívébe, mindenki imádta, ahogy csámpás apró lábaival járt-kelt, szuszogott és... kapircolt. Ezt a szót nagyapa használta, ha Tódor valamit keresett, amit igen nagy elszántsággal tett, éles körmeivel kaparta a padlót, az ajtót, egyebet, amolyan morgásféle kíséretében.

Múltak a hónapok, és ő immár felnőtt tüskéssé cseperedett. Fiú volt az istenadta, a nagymama nézegette, majd előállt a jövőképpel. – Előbb-utóbb családot akar magának – jelentette ki. – Bár itt vagyunk neki mi, de nincs tüskénk, kivéve a papát, ha nem borotválkozik egy hétig. Nem szuszogunk, kivéve, ha futunk vagy alszunk, tehát eljön majd a sünilány Tódor életébe, meglátjátok!

Ő azonban nem siette el a családalapítást. Jött az ősz, s mint tudjuk, a sündisznó téli álmot alszik. Már amelyik. Nyilván, mert folyamatosan etettük, nem akaródzott hunyni neki. Egy jól nevelt tüsi belehemperedik az avarba, keres egy vackot, és elő sem jön tavaszig. De Tódort más fából, vagyis más tüskékből faragták. Az egész telet ébren töltötte, sőt a konyhai kályha előtt sziesztázgatott, ha a papa beengedte. Amúgy a sufniba szállásolta el magát, és amikor hó borított mindent, kihordtuk neki az enni- és innivalót. Látszott, hogy remekül érzi magát a felhalmozott tüzelő és a mindenféle limlom között.

Lassan, de elérkezett a tavasz. Kedvencünk visszaköltözött a cipősszekrénybe, minden ott folytatódott, ahol ősszel abbamaradt. Tizedelte az egereket, tücsköket, elitta Mirci elől a tejet, kapircolt, szuszogott, csámpázott, szokásához híven.

Egy napon azonban váratlanul eltűnt. Tűvé tettük a környéket, de nem találtuk. Hetek teltek el, nem került elő. Mindannyian szomorúak voltunk, nagymama sírdogált, ha szóba került, annyira megszerette. – Előkerül az, ne aggódjatok! – mondta nagyapa, de hangjából érződött, valahogy ő sem bízik benne igazán.

Aztán nyár közepén egy este nem akartam hinni a szememnek. – Gyertek gyorsan, papa, mama! – hívtam őket, és az esti félhomályban az udvar közepére mutattam.

Öt sün vonult keresztül a gallyrakás felé. Elöl egy kifejlett tüskés, középen három kicsi, és hátul... – Az nem a Tódor? – kérdeztem kiabálva.

– Halkabban, elijeszted őket! – suttogta a nagyi. – Dehogynem, ez ő... és a családja!

– Na ugye, mondtam, hogy előkerül, látjátok – mondta csendes-boldogan nagyapa.

– Miért nem jön ide Tódor? – türelmetlenkedtem.

Mi tagadás, ajnároztam volna kicsinykét.

Mama elmondta, most más dolga van, ügyelnie kell az apróságok biztonságára. – Majd talán később... – nézett utánuk.

Egy darabig nem láttam őket, egy hét múlva azonban megint a szokásos úton haladtak keresztül az udvaron. Az egyik kicsi befordult, és tett néhány bizonytalan lépést a lépcsőfeljáró felé.

– Jön a kis Tódor... – súgta a fülembe nagyanya.