A tökéletes hullám nyomában

Amikor nekiláttak megkeresni a hullámok „Moby Dick”-jét, fogalmuk sem volt róla, mit fognak elkapni – vagy mi kapja el őket

Kapcsolódó cikkek

Larry „Flame” Moore 1985 decemberében szeplős ujjával Dél-Kalifornia hajózási térképének L4-es oldalán egy pontra mutatott. A térkép, kékes fényben, egy fotós világítóasztalán feküdt. – Mit szóltok ehhez a helyhez? Jó nagy hullámoknak kell itt lenniük.

Sam George és Bill Sharp állt mellette, a Surfing magazin újdonsült ifjú szerkesztői, akik jó ideje olyan helyeket kerestek, ahol bukóhullámokra bukkanhatnak. Flame már-már megszállottan szeretett volna elsőként tudósítani a Csendes-óceán partjánál megtörő hullámokról.

– A következőket írják róla – olvasta Flame fennhangon Sharpnak és George-nak. – „A Cortes Bank körülbelül 40 kilométer hosszú, nyugat–északnyugatról kelet–délkeleti irányba 11 kilométer széles, a vízből alig áll ki, és bója jelzi a Bishop sziklát. A szikla, melynek 1855-ben nekiütközött a Bishop nevű klipper, jelenti a parttól legmélyebben benyúló veszélyt. Egy-két csomós sebességű áramlatok gyakori hullámverést okoznak itt, a mérsékelt tengeráram sokszor megtörik a sziklán. A szikla mellett alig egy méter mélyen hajóroncsot rejt a víz.”

Flame az első értesüléseit Cortes Bankről Philip „Flippy” Hoffmantól szerezte. A mogorva öreg búvár és helyi textilmágnás az 1950-es években rendszeresen merült a Banknél a kagylószedők csapatával. – Mi többnyire ősszel jártunk oda – mesélte. – Soha nem láttam ott óriáshullámokat megtörni, és nem is szörföztem ott, mert szörnyen erősek az áramlatok.

Az egész sziklazátony hatalmas örvénylő hullámverésnek volt kitéve, mely ide-oda lökte vagy rángatta az embert, emellett voltak itt könyv nagyságú kagylók, emberméretű homárok és busz nagyságú cápák.

Ez a sziklazátony Flame rögeszméjévé vált. 1990-ben Mike Castillo szörfössel és bozótpilótával szemügyre is vették. Száz méter magasról, egy kis Cessnából döbbenten nézték, amint egy kolosszális hullám zúdul a tenger alatti sziklapadra. Castillo alacsonyabbra ereszkedett, és körülbelül tíz méter magasan repült a hullám mellett. Azt tapasztalták, hogy fölöttük van a hullám vízesésszerű taraja.

Pár nap múlva Flame megmutatta George-nak és Sharpnak a Cortes Banknél készült fényképeket. A szájukat tátották. Mekkora lehetett a hullám? Az egyetlen viszonyítási pont egy piros jelzőbója volt, mely időközönként eltűnt a habzó örvényben, mikor a hullámok áthaladtak rajta.

Tizenegy hónap múlva egy csöndes decemberi kora hajnalon a Black Watch halászhajó a parttól 32 kilométerre levő Santa Catalina-szigeten túlra vitte Sharpot, George-ot, Flame-et és George Hulse amerikai profi szörfözőt. Sharp, George és Hulse tapasztalt nagyhullám-szörfözőknek számítottak, a tükörsima Csendes-óceánon ide-oda ringatózva Sharp mégis szorongva gondolt arra, mi vár rájuk. Noha láttak fotókat, alapjában véve nem tudták, mire számítsanak. Sharpot különösen az a szóbeszéd aggasztotta, miszerint ez a fantomhullám egyszer, valahol a szörfzóna közelében elsüllyesztett egy nagyhajót; a térképen jelölték is a roncs helyét. És ha valamilyen töredezett hajótörzs hever a tenger fenekén? Egy tízméteres vad hullám egy rozsdás roncshoz csaphatja az embert – ilyesféle veszéllyel a szörfhelyek legtöbbjén nem kell szembenézni.

Délelőtt 11 óra tájban a navigációs rendszer jelezte, hogy a hajó Cortes Bank sekély déli pereméhez közeledik. – Valami készülődik – jegyezte meg Sharp George-nak. – Nézd csak a horizontot! – Az előző órák szinte mértani pontosságú hullámzásától eltérően a hullámok most hirtelen meredekebbé váltak.

Negyed óra múlva a legénység még mindig nem látott bukóhullámokat. Lehet, hogy mégis rossz irányba tartanak? Vagy a tengerár túl gyenge? – Ott kell lennie – mondta Flame, távcsövével fürkészve a távolt a hajó felső fedélzetéről.

A hajó orrától néhány kilométerre különös fodrozódás, egy megcsillanó napsugár és egy magasba lövellő páraoszlop ragadta meg Sharp és George figyelmét. Egy felszínre bukkanó bálna volna? A hullámok közötti hézagban tisztán egy újabb púpos alakzat – s nyomában vízpermet-gejzír – támad. – Hullám! – üvöltötte Sharp.

Flame elkezdte kicsomagolni a fotósfelszerelését, az arcán szétterülő mosolytól a legmélyebb ráncai is láthatóvá váltak.

Pár perc múlva megpillantották a Bishop sziklára figyelmeztető, himbálódzó bóját. A parányi mesterséges szigetet vastagon borította a guanó, és oroszlánfókák lakták. Sharp döbbenten észlelte, milyen nagy a bója – talán nyolc méter magas is lehet.

A fotókon a bukóhullámokról lezúduló tajték teljesen betemette a bóját, vagyis a hullámok 12–15 méteresek is lehetnek – nagyobbak, mint amekkorákat Flame valaha is fényképezett. Ez viszont annyit jelentett, hogy mikor a hullámok először megtörtek, akár kétszer olyan magasak is lehettek – nagyobbak bárminél, amit a fedélzetiek egyáltalán el tudtak képzelni.

Sharp minden idegszálában bizsergést érzett, miközben a nyilvánvaló szörfzóna széléhez közeledtek. Fogalmuk sem volt róla, hogy jön-e egy olyan gigantikus hullám, amely majd kirepíti őket. Nem volt komoly dübörgés; a hullámsorozatok öt-tíz percenként követték egymást. De amikor végre közelebb kerültek, az egyik átbukott. – Egyszerre üvöltöttük – mesélte később Sharp –, hogy „Hű, ez egy meglovagolható hullám!”

A bukóhullámok jeges kék színűek voltak. A nyomukban közeledő vízpára úgy ragyogott, mint a szivárvány színeiben csillogó, milliónyi apró jégszilánk. Amikor a sziklaszirt egy sekélyebb mélyedésén nagyobb hullám futott át, hirtelen függőlegesen kiegyenesedett, és gyönyörű, „mandulaszemű” csőhullámot formált.

Miközben a sztereó hangszóróból a Led Zeppelin Kashmir című száma szólt, a csapat készülődni kezdett. De amikor a hajó a vizet felkavarva fordulni készült, mind mélyen belélegezték a dízel olajos füstjét. George-nak hirtelen felfordult a gyomra.

Lerohant a kajütbe, megragadta vízhatlan szörfruháját, és máris átcsapott rajta a hányinger első hulláma. Felhúzta ruháján a cipzárt, megfogta a szörfdeszkáját, és a lépcsőn felszaladva még idejében ért oda a hajókorláthoz, hogy belerókázza reggelijét a mélykék tengerbe.

Sharp és Hulse a korláton át ugrottak a vízbe, és deszkáikon hasalva, a karjukkal evezve indultak neki a hajó és a hullám közötti 180 méteres távnak. A ruhájuk varrásán beszivárgó jéghideg víztől önkéntelenül is összerázkódtak. A hajó és a bója zaját elnyelte a szinte már síri csönd, mintha egy barlangba ereszkedtek volna alá. Legalábbis addig, ameddig a következő hullámsorozat első tagja el nem homályosította szemük előtt a láthatárt, és dübörgése meg nem rezegtette a vízcsöppeket a szörfdeszkájukon.

Sharp, akit elkapott az idegesség, egyre azt hajtogatta magában, hogy nem szabad hátrafordulnia. A szörfözők hozzá vannak szokva, hogy a végtelen tengert pásztázzák, de amikor hátrafordulnak, arra számítanak, hogy a partot látják. S ha nincs ott, az rendkívül nyugtalanító.

Cortes Bank már-már Larry „Flame” Moore mániájává váltA víz színe mély kobaltkék volt. Tizenkét méterre leláthattak, egészen a barna moszatokig. Tudták, hogy errefelé tengeralattjáró nagyságú cápák portyáznak. Amikor nem jöttek hullámok, a víz nyugodt volt, a tükre sima, akár egy tóé. Sharp és Hulse elfoglalták helyüket pontosan keletre attól a ponttól, ahol a víz a kisebb áramlatok hatására baljóslatúan forrongott és örvénylett. A nagyhullámos szörfhelyek többségén a vízáram a felszín alatt kavarog, barlangokon keresztül, sziklák körül vagy valamilyen más, nagyobb akadályon át tör utat magának. Ha egy élesebb fordulás során az ember egy ilyenen halad át, a szörfdeszka kicsúszhat alóla, akár a síléc, ha jégfoltra fut. A közelben felbukkanó oroszlánfóka megjelenése nyöszörgésfélét váltott ki a már amúgy is feszült Hulse-ból. Amikor a fóka lebukott, begördült egy hullám – egy azúrkék színű, olimpiai úszómedence méretű víztömeg. Nyomában rögtön újabb jött, aztán még egy.

A szörfözők nem igazán láthatták jól a közeledő hullámokat – az első tetején kellett lenniük, hogy onnan lássák a másodikat. Az éppen előttük emelkedett a magasba.
 

A vízben ülve Hulse Sharphoz fordult, és így szólt: – Most már csak látnunk kell, ahogy az egyik bukik, odamenni ahhoz a ponthoz és elkapni a következőt.

Mintegy végszóra, a látóhatár elsötétült. Hulse átsiklott az első hullámon, ahol az megtört, majd egy különösen erős örvénynél várta a megfelelő pillanatot a másodikhoz. Innentől kezdve a puszta ösztöne vette át az irányítást. Megragadta a deszkájának külső szélét, a hátsó részt függőlegesen a vízbe nyomta, majd a deszka felhajtóerejének segítségével gyors ollózással 180 fokos fordulatot tett, hogy aztán egy képzeletbeli partvonal felé érkezzen le, s a karjával rögtön malomkörzést végezzen.

Ahhoz, hogy a szörfös egy 25-30 csomós sebességű hullámot elkapjon, legalább 5 csomós saját gyorsaságot kell produkálnia. Néhány másodperccel később a hullám utolérte Hulse-t, és rögtön ráfordította egy meredeken emelkedő pályára. Hulse deszkájának sima üvegszálas alja szinte siklott a levegőben. Két utolsó erőteljes csapással egyenesen a talpára ugrott, testsúlya nagy részét rögtön a hátsó lábára helyezve, nehogy a deszka orra előrebukjon, egyúttal lehetővé tette a gyors, éles és pontos fordulást. Erősen elrugaszkodott a hullám aljától, jobb keze önkéntelenül is súrolta a tükörsima vízfelszínt. Szélsebesen repült előre, épp csak megelőzve a sarkában morajló tajtékos örvényt. George Hulse Cortes Banknél szörfözött!

Néhány száz méteren át még szántotta a vizet, s kanyarokat írt le. Miután elhaladt a hajó mellett, teljesen elképedt, látva, hogy milyen messzire vitte őt a hullám a Bishop sziklát övező sekély vizektől. Sharp beszállt a következő hullámba, és legalább olyan messzire jutott, mint ő.

Hulse odaevezett Flame-hez, nem igazán tudva, mit is gondoljon erről a szörfözésről. A hullám döbbenetesen gyors volt – gyorsabb, mint bármelyik, hasonló nagyságú hullám, amelyet eddig valaha meglovagolt. Hulse csak azt kívánta, bárcsak meredekebb lett volna, és jóval veszélyesebb, mert akkor még különlegesebb felvételekre nyílt volna lehetősége a világ legigényesebb szörffotósának. De Flame úszott a boldogságtól. – Megcsináltad! – mondta, és a tenyerébe csapott.

George Hulse (balra) és Bill Sharp 1990-ben, első Cortes Bank- expedíciójukon

De a diadal érzését hamarosan veszély árnyékolta be. Hullámok sorozata futott neki a sziklazátonynak kívülről, majd rögtön el is halt. Lehetetlenség volt elkapni őket, de kikerülni sem tudták a szörfözők. A kapitány nagyobb sebességre kapcsolta a hajó motorját, és mélyebb vizekre kormányozta, míg Sharpnál és Hulse-nál ismét az ösztönök vették át az irányítást. Ha az ember így „bent reked”, ugyanazok a szabályok érvényesek, mint ha 100 kilométerre kint a tengeren vagy a Waimea-öbölben lenne.

A szörfözők háromszor-négyszer levegőt vettek, röviden és felületesen, hogy a vérük megteljen oxigénnel, félretolták a deszkájukat, lenéztek a sziklás mélybe, majd alábuktak, gyors fohászt mormolva, nehogy elszakadjon a vékony gumiszalag, amely a bokájukat a szörfdeszkával összeköti.

Az első ütéssorozat sokáig tartott, de nem volt annyira komoly, amennyire tartottak tőle – Sharp ezt annak tulajdonította, hogy a hullámok alatt mély volt a víz. Mintegy húsz másodperces vad centrifugális pörgés után mindkét férfi a felszínre bukott, biztosítókötéllel a lábán és tágra meresztett szemmel. De amikor jött a következő hullám és a folyamat megismétlődött, Sharp bepánikolt egy emléktől. A hajózási térkép egy hajóroncsot jelzett, pontosan itt. Talán épp fölötte bukfencezik a vízben. Őt és Hulse-t beszippantotta és a sziklazátony tövéhez szívta az ár, jó 100 méterrel beljebb, mint ahonnan eredetileg indultak. Újabb hullám jött. Sharp nyitott szemmel bukott alá a sötét fenékre – úgy döntött, jobb, ha ő deríti ki, mi van alant, mint ha akarata ellenére kell szembenéznie vele. De a tajtékos haboktól az égvilágon semmit sem látott. Amikor végre a negyedik hullám is kiadta az energiáját, Hulse-szal együtt vizet köpködve buktak a felszínre, visszamásztak a deszkájukra, és az adrenalintól remegve eveztek vissza a többiekhez.

Sharp és Hulse lassan ráébredtek az igazságra. Cortes Banknél a legkisebb hullámot lovagolták meg, ami ott csak keletkezni képes. Cortes Bank nem egyszerűen egy titkos nagyhullámos szörfhely. Flame korábbi fotói alapján alighanem itt lehet a Föld legnagyobb hulláma.

George és Sharp égtek a vágytól, hogy beszámolhassanak olvasóiknak a szörfözés „nagy fehér bálnájáról”. De amikor másnap kora reggel visszaértek Newport Harborba, Flame egyenesen eléjük állva kijelentette: – Azt szeretném, ha ez az út titokban maradna. – Már azt tervezgette, hogy visszatér ide egy csapat A kategóriás nagyhullám-szörfössel.

– Képzelheted, mennyire rosszul éreztük magunkat – mondja Sharp. – Sam meg én az életünket tettük fel arra, hogy az egész világgal megoszthassuk ezeket az élményeket. Elmentünk és megcsináltuk ezt a rendkívüli dolgot, és aztán nem beszélhetünk róla senkinek.

– A szörfözés történetében Billnek meg nekem van a legharsányabb hangunk – neveti el magát George. – És nem szóltunk egy szót sem!
 

Egy 2001-es, Neptun Projekt nevű expedíció keretében Sharppal és több nagyhullám-szörfözővel együtt Flame végül mégis visszatért a Cortes Bankhez. E korszakalkotó látogatás során Mike Parsons amerikai profi szörfös egy 20 méteres hullámot kapott el, amely a Guinness szerint a világon valaha meglovagolt legnagyobb hullám. 2008 januárjában Parsons ugyenezen a helyen egy 23,4 méteres óriáshullámot lovagolt meg. Rekordját a portugál partoknál Garrett McNamara szárnyalta túl egy 23,774 méteres hullámmal 2011-ben.

Vote it up
150
Tetszett?Szavazzon rá!