A világháló laza fejedelmei

Milyen lehet a Google főhadiszállásán, a Googleplexben dolgozni? Tudósítónk belemerül a gigászi birodalom bugyraiba

Kapcsolódó cikkek

Nem sokkal múlt reggel 9, és itt állok az amerikai Szilícium-völgyben, a mára a nemzetközi szókincs elemévé népszerűsödött Google központja előtt. Bolygónk lakóinak többsége ugyanis ma már nem „keres” az interneten, hanem „guglizik”.

A hihetetlenül kék kaliforniai ég alatt százával érkeznek a cég alkalmazottjai a Googleplexbe, ebbe a több mint 10 hektáron elterülő, tájba simuló alacsony épületek alkotta komplexumba. A legtöbben pólót viselnek, sokaknál van hátizsák, mások laptopokat hoznak a hónuk alatt – vagy éppen maguk előtt, kinyitva. Néhányan szennyessel teli zsákot cipelnek (erről később még lesz szó).

A Google vezetősége hívott meg ide, exkluzív bepillantást engedve az egyébként meglehetősen titkolózó cég működésébe. Szabad hozzáférést ígértek a létesítményekhez – és az alkalmazottakhoz is. Remélem, sikerül megcáfolnom néhány hiedelmet és pletykát a vállalkozásról, amely 13 év alatt nőtt aprócska, internetes kereséssel foglalkozó cégből világszerte 60 irodában 32 000 főt foglalkoztató multinacionális óriássá.

Izgalmas kérdés például, hogy a Google valóban mindent tud-e rólunk annak alapján, amit és ahogyan az interneten keresünk. És kell-e emiatt aggódnunk? Igaz-e, hogy az alkalmazottak munkaidejük javát gördeszkázással, biliárdozással vagy egymás ugratásával töltik? Felvesznek-e bárkit is, aki idősebb 30 évesnél? És vajon az igaz-e, hogy a 2011-ben 37,9 milliárd dolláros forgalmat lebonyolító Google világuralomra tör?

Az óriási Googleplex megismeréséhez felpattanok a több száz kerékpár egyikére, amelyeket az alkalmazottak szabadon használhatnak a telephelyen. A 28 éves Cliff Redeker biciklizik velem – ő a vállalat „impresszáriója”: ő szervezi meg a Googleplexbe érkező sztárelőadók látogatásait. A cég logójában szereplő színekben (piros, kék, sárga és zöld) pompázó bringákon gurulunk a csillogó, csupa üveg és acél épületek között, s mint Redeker mondja: – Itt előszeretettel elegyítjük a munkát és a szórakozást. Ez olyan „guglis” dolog.

Miközben leparkolunk a 43. épület előtt, egy elnyűtt farmert és pólóinget viselő alkalmazott szalad felfelé a lépcsőn, a hátizsákjából gitár kandikál ki. Meg is jegyzem Redekernek, hogy ilyesmit kevés más nagyvállalatnál láthatnánk, mire így felel: – Ő a pénzügyi igazgatónk, Patrick Pichette. Mi itt, a Google-nál elég lazák vagyunk.

Igaz, nem sok olyan cég akad, amelynek a vállalati filozófiájában ez áll: „Az ember öltöny nélkül is lehet komoly.” A Google-nál főbenjáró bűn, ha valaki túl komolyan veszi magát.

A 43. épület biztonsági ellenőrzésén túljutva összefutunk a keresési részlegben dolgozó Wanda Hunggal, akit feltűnő, hófehér szőrű szamojéd kutyája, a most négyéves Lily kísér. – Négy hónapos kora óta jár be velem dolgozni – mondja Hung. – Nagyon jól érzi magát itt, akárcsak én.

Továbbsétálunk Redekerrel. Notebook számítógépet szorongató, görkorcsolyás munkatárs suhan el mellettünk. Sokan az irodaszék helyett jókora, felfújt fitneszlabdán ülnek. Az egyik büfében, ahol a biojoghurttól a frissen pörkölt kávén át az energiaszeletig minden – ingyen! – kapható, Redekertől megtudom, hogy Sergey Brin és a cég társalapítója, Larry Page azt akarták, hogy alkalmazottjaik akkor ehessenek, amikor csak kedvük tartja.

– Előírták, hogy az épületekben senki se lehessen 45 méternél messzebb egy mikrokonyhától – mondja. A Googleplexben több mint 150 mikrokonyha működik.

Az étel – ami mindig ingyenes – a Google egyik legnagyobb húzása. Huszonöt étkezőhely működik itt – közülük 11 ínyenc-étterem –, ahol a sült poliptól a kínai kolbászon és a báránybordán ét egészen a vegetáriánus finomságokig szinte bármi rendelhető –, s ezek fenntartása évente 70 millió dollárba kerül. Az új alkalmazottaknak általában gondot okoz a „Google 15”. Redeker magyarázata szerint: – Ez az a plusz 15 font (majdnem 7 kiló), amelyet a munkába állásuk után a legtöbben magukra szednek. – Szerencsére a súlyfelesleget ledolgozhatják a cég hat ingyenes edzőtermében.

Na és mi a helyzet a korábban látott szennyeszsákokkal? – Vannak mosó- és szárítógépeink, hogy az itt dolgozók munka közben a mosást is elintézhessék – mondja Redeker.

Már ismét a bicikliken ülünk, amikor megkérdezem Redekertől, igaz-e, hogy sok Google-alkalmazottból lesz milliomos. – Bárcsak így lenne! – nevet fel. – Az első munkatársak közül tényleg sokan lettek milliomosok, amikor a cég a tőzsdére ment, de ma már más a helyzet. – A bérek összege titok, de akit ma vesznek fel, az egy évben több mint 100 ezer dollárt is kereshet.

Szép-szép, de igaz-e, hogy minden új alkalmazott huszonéves? – Ez is csak egy tévhit – feleli Yolanda Mangolini, a humánerőforrás-részleg igazgatója, akivel egy játszótéri padra emlékeztető furcsa alkalmatosságon ülve beszélgetünk. – Nagyon sok harmincas, negyvenes és még idősebb embert veszünk fel.

Úgy tűnik, az átlag Google-alkalmazott a harmincas évei közepén jár. Mangolini és munkatársai évenként kétmillió önéletrajzot kapnak – ennyien jelentkeznek a nagyjából 8000 állásra. A jelentkezőknek kevesebb mint az egy százalékát veszik fel.

Amikor az alkalmazotti juttatásokról, például az ingyenételről, a vállalati társalgókról, a mindenütt jelen lévő csocsó- és biliárdasztalokról faggatom, kifejti, hogy a Google látszólagos őrültségében határozott rendszer van. Ami „játszóidőnek” tűnik, az sok esetben jóval komolyabb.

– Ezek könnyebbé és élvezetesebbé teszik a munkával töltött időt, de az együttműködést is elősegítik – magyarázza Mangolini. – Minimális a hierarchia, de nagyon fontos az ötletcsere.

Azt mondja, a mérnökök, akiket pingpongozni vagy röplabdázni láttam, közben valószínűleg a legújabb projektjüket is megbeszélték.

A Google egy másik újszerű elképzelése a „20 százalék idő”. Mangolini ezt a következőképpen magyarázza el: – Sergey és Larry azt akarják, hogy az összes munkavállaló egy őt érdeklő témára fordítsa a munkaideje 20 százalékát. – Majd hozzáteszi, hogy a 20 százalékos programnak köszönhetően születtek meg például olyan termékek is, mint a rendkívül sikeres Gmail, a Google News és mások.

A cég egyik legfényesebben ragyogó csillaga Jack Menzel, a Google Search termékmenedzselési igazgatója. Ő és csapata folyamatosan azért dolgoznak, hogy tovább finomítsák a Google összetett keresési rendszerét. Egy harmadik emeleti tárgyalóban próbálja elmagyarázni, mi is történik, amikor valaki begépel egy szót a Google keresőablakába. „Próbálja”, mert Menzel annyira ragyogó elme, a folyamat pedig annyira bonyolult, hogy alig értem a szavait.

– Képzelje, mondjuk, azt, hogy egy 10 éves gyereknek akarja elmagyarázni – javasolom, de ez sem segít sokat. Végül aztán fogja magát, és beírja a nevemet a Google keresőablakába. Egy másodpercnél is rövidebb idő – egészen pontosan 0,22 másodperc – elteltével a Google „nagyjából 3460 találatot” jelez, amelyek mindegyikében megtalálható a nevem. – Eszméletlen, mi? – néz rám csillogó tekintettel a szemüveges Menzel.

A Google számítógépes szervereinek világméretű hálózata szünet nélkül, újra meg újra „átrágja” magát a sok milliárd weboldalon, amelyek az internetet alkotják, hogy létrehozza annak „saját” másolatát. Menzel arra kér, képzeljem el, hogy az internet egy óriási könyvtár.

– Valahányszor új könyv kerül a polcokra, mi feljegyezzük a címét, a teljes tartalmával együtt. Ezután végigkeressük a feljegyzéseket, hogy szerepel-e bennük a neved. – Ismét felcsillan a szeme. – Eszméletlen, mi?

– Ugyanilyen lenyűgöző az is, hogy az eredményeket annak megfelelően sorba rendezve adjuk ki, hogy szerintünk mennyire relevánsak a számodra. És mindezt nem egészen egynegyed másodperc alatt megcsináltuk! – A rendszer több mint 200 különböző szempont, egyebek között a felhasználó korábbi keresései alapján végzi el a találatok rangsorolását, bonyolult algoritmusok, azaz a keresést irányító számítógépes programok segítségével. Ezek a saját fejlesztésű algoritmusok alkotják a cég „titkos összetevőjét”, amelyeket csak néhány kivételezett személy ismerhet.

A Google a keresőmotor tökéletesítésével és a fizetett hirdetéseknek a felhasználói keresések eredményeihez igazításával érte el, hogy az 1998-ban indult, bevételt még nem termelő vállalkozásból mára a világ egyik legjövedelmezőbb cége lett.

Van-e okunk aggódni a Google által a felhasználóiról gyűjtött óriási mennyiségű információ miatt? – Azért követjük nyomon a korábbi kereséseidet, hogy javíthassuk a keresési folyamat hatékonyságát – magyarázza Menzel. Emlékeztet a cég egyik nem hivatalos jelmondatára – „Soha ne árts!” –, majd megnyugtat: – Ezt mi nagyon komolyan vesszük.

Ezt azonban nem mindenki hiszi el. Bírálói már sok mindennel megvádolták a Google-t: a trösztellenes törvények megszegésével éppúgy, mint tisztességtelen versennyel, mondván, ki akarja sajátítani a keresési piacot.

Végül bebocsátást nyerek a vállalat szupertitkos és rendkívül szigorúan védett biztonsági osztályára is. – Isten hozta „Securitylandben” – üdvözöl Ian Fette, a Google 200 fős biztonsági csapatának termékmenedzsere, miközben duplazáras ajtókon keresztül a harmadik emeleti irodákba kísér. – Ide alig jut be kívülálló.

Az osztályon biztonsági mérnökök dolgoznak, akik elmélyülten böngészik az előttük álló két óriási monitoron kilistázott bonyolult számítógépes programsorokat. Jöttömre egyikük sem pillant fel. Ők alkotják a Google élcsapatát, amely a cég első védelmi vonalában küzd a hackerek, a crackerek és a rosszfiúk ellen.

Fette, valamint az osztály károsszoftver- és adathalászat-elhárító csoportjai folyamatosan védik a Google-t és felhasználóit azon támadások ellen, amelyek célja a keresési óriás megbénítása vagy információk megszerzése a felhasználók adatbázisából.

– Néha még aludni sem tudok éjszaka, mert a felhasználóink adatainak a védelmén jár az eszem. Ellenfeleink állandóan fejlődnek, de mi is – magyarázza Fette, aki a Carnegie Mellon Egyetemen szerzett számítógép-tudományi diplomát, folyékonyan beszél japánul és németül, maga vezeti a repülőgépét, s egy időben az Egyesült Államok Védelmi Hírszerző Hivatalánál dolgozott. – Ez az új hidegháború.

Tavaly júniusban a Google biztonsági csoportja leleplezett egy igen kifinomult, Kínából indított támadást, amelynek során több száz személy – köztük az Egyesült Államok politikai, gazdasági és katonai vezetői, valamint kínai politikai aktivisták – Google-e-mail-adatbázisába hatoltak be. Az efféle veszélyes kiberbűncselekmények észlelésekor az osztályon „vörös kód” lép életbe, s a legkiválóbb biztonsági szakértők csoportja bevonul az osztály haditanácstermébe, a közelben lévő „incidenselhárítási területre”.

E terület mellett elhaladva feltűnik, hogy az ajtón jó néhány zár van, és feliratok figyelmeztetik az arra járókat: „Zárt terület”, „Látogatók számára tilos a belépés” és „Belépés csak engedéllyel rendelkezőknek”.

– Mit gondol, bekukkanthatnék? – kérdezem Fette-et.

– Persze, de aztán kénytelenek lennénk megölni – tréfálkozik. Legalábbis azt hiszem, hogy csak tréfa volt.

Tényleg világuralomra tör a Google, ahogyan attól egyesek tartanak? Ez eléggé valószínűtlen, de tény, hogy a cég céljai között szerepel „az olyan, kényelmetlenül izgalmas ötletek keresése is, amelyek megváltoztathatják a világot” – mondogatja Larry Page.

A Googleplexben töltött négy napom után kiszivárgott hírek szerint a cég szupertitkos kaliforniai laboratóriumában – amelyet csak Google X-ként emlegetnek – olyan különös találmányokon dolgoznak, mint a felvonó, amely rakéták helyett egy kábel mentén juttatna embereket az űrbe, a vezető nélküli autó, az emberi tulajdonost a munkában helyettesítő robotok és további, még ezeknél is bizarrabb ötletek.

Őrültség volna? A vezető nélküli autó már valóság: a Google 2010-ben mutatta be a világ első robot vezette autóját, amely azóta 350 ezernél több kilométert tett meg Nevada és Kalifornia autóútjain.

Jack Menzel fordulatával élve: „Eszméletlen, mi?”

Vote it up
186
Tetszett?Szavazzon rá!