A világot kaptam tőle

Azon a nyáron otthon akartam maradni, de az anyám európai körútra vitt. És ez örökre megváltoztatott

Rómába tartunk egy barátommal. Fenyők, dombokat tarkító ciprusok és romos vízvezetékek mellett hajtunk el. Néhány hete Umbriában tanítok, most pihenni jöttünk. Rómát jól ismerem, egy évig itt éltem.

A Via Veneto tetején álló Harry’s bárban borozgatunk. Átnézek az út túloldalára, s szemembe ötlik a Flora hotel. Közel ötven éve nem láttam, nem is jutott eszembe, de most felidéződik bennem a lánykoromban itt töltött idő.

A barátom mással vacsorázik, én a Villa Borghese parkjába tartok. Előveszem a telefonomat, felhívom az anyámat. – Emlékszel a Flora hotelre? – Anyám, 99 éves, zavartan hallgat. Számára beszűkült a világ, talán már azt sem tudja, hol van Olaszország.

– Emlékszel az utazásunkra? – kérdezem. – Amikor bedobtad a gyöngyeidet a tengerbe?
 

Egy nap anyám értem jött az iskolába. – Megcsináltatjuk az útleveledet – mondta. Én akkor még dacos bakfis voltam, és nem akartam útlevelet. Azt terveztem, azon a nyáron megtanulok gépírni, a délutánokat pedig a strandon töltöm, a kedvesem karjában.

Anyám azonban másként gondolta. Ahogy Chicago belvárosában autóztunk, elmondta, hogy amint befejeződik a tanév, elvisz Párizsba, Londonba és Rómába. Még sehol sem járt, csak egyszer Idahóban, pedig aki ismerte, tudta, mennyire szeretne világot látni.

Pár évvel korábban a szüleimet meghívták egy jelmezbálba, amelynek az „elfojtott vágyak” volt a témája. A résztvevőknek olyan jelmezt kellett ölteniük, amely titkos kívánságaikat elevenítette meg. Apám mesésen festett a szmokingjában, s fejére parókát ragasztott (ő volt a férfi, akinek van haja), de engem anyám nyűgözött le. Kék szoknyájára képeket varrt a kínai nagy falról és az Eiffel-toronyról. A fejére alumínium földgömböt erősített. Szoknyája volt az óceán, teste a szárazföld. Nem láthatott világot, hát ő maga lett a világ.

Most viszont arra készült, hogy hat hét alatt beutazza Európát. Velem.
 

Néhány héttel később elkészült az útlevelem. Egészen addig nem tudtam, micsoda hatalma van a kis könyvecskének, amíg meg nem érkeztünk Párizsba, ahol a kék egyenruhás határőr belepecsételt. – Isten hozta Franciaországban! – Ez volt életem első határátlépése.

A Vendôme hotelben szálltunk meg. Anyámat elbűvölték a baldachinos, mahagóniból készült ágyak és a vörös damasztfüggönyök.

Az összes létező emlékművet meg kellett néznem. Anyám nem egyszerűen meglátogatta, de magába itta Párizst

Tipikus amerikai háziasszony volt, igazi közép-nyugati, de talán jobban illett volna egy galériába, mint a Saks áruházba, ahol a harmincas években a női fehérneműosztályon dolgozott. Egyszer egy jó nevű dizájner azt magyarázta az eladónőknek, hogyan öltöztessenek fel egy próbababát. Úgy tűnt, senki sem érti, amit mond, amikor anyám felemelte a rajzot, amelyet az előadás közben készített. – Erre gondol? – A férfi megkérdezte, hol tanult rajzolni. – Magamtól – felelte anyám.

A dizájner elintézte, hogy anyám ösztöndíjat kapjon a chicagói művészeti akadémia kurzusára, amelyen divattervezést tanult, míg az apja meg nem vonta tőle az útiköltséget. De a rajzolást nem hagyta abba, és maga készítette a ruháit.

Hamar beleszeretett Párizsba. Öltözékét gondosan válogatta össze, nappal sötét kosztümöt, fekete, magas sarkú cipőt és fehér kesztyűt vett fel, s egy lépést sem tett a tenyésztett gyöngyből készült fülbevalói nélkül.

Az összes Monet-t és emlékművet meg kellett néznem. Megmásztuk a Montmartre lépcsőit, és egy parányi bisztróban először kóstoltam bort. A Szajnán vacsoráztunk egy kirándulóhajón, körülöttünk ragyogott a fény városa. Anyám nem egyszerűen meglátogatta, de magába itta Párizst.

Aztán Rómába utaztunk. A Florában szálltunk meg egy osztályon felüli szobában, amely a Via Venetóra nézett. A jóképű portás Miss Amerikának szólított, és flörtölt velem. – Hova megy ma, Miss Amerika?

Mindenhová elmentünk. Úgy tűnt, anyám megállíthatatlan.

Egyik nap beültünk a fodrászhoz. A mosás, berakás és fésülés eredményeként bodros hajköltemény került a fejemre. Gyűlöltem. Visszamentünk a szállodába, és amíg anyám szunyókált, bedugtam a fejem a csap alá, kifésültem és törülközővel megszárítottam a hajam. Ezután egyedül útra keltem.

Kimentem a hotelből, átsétáltam a Villa Borghese parkjába. Kisvártatva éles füttyögést hallottam, férfiak hangoskodtak. Valaki a nyomomba eredt, és azt kiabálta: – Bella! – Beletelt pár percbe, míg felfogtam, hogy mindez nekem szól. Izgatott borzongás futott át rajtam. Megértettem, hogy újabb határhoz érkeztem – meg fog változni az életem.
 

Firenze, Pisa, Genova. Átbuszoztunk Olaszországon. Egyik este La Speziában, az elbűvölő tengerparti városban álltunk meg. Egy teraszon vacsoráztunk, előttünk kitárult a tenger. Egyszer csak anyám megfogta a fülbevalóját, amelyet évek óta viselt. – Rosszul vagyok tőle – mondta, s egy mozdulattal behajította a tengerbe. Döbbenten néztem rá. Aztán elnevettük magunkat. Ekkor jöttem rá, hogy amit elképzeltem, valóság: az utazás megváltoztatja az embert.

Sok mindent kaptam anyámtól, de a legbecsesebb ajándék az útlevél volt, és a világ, amelyet megnyitott előttem. Elindított egy pályán, amelyen még mindig haladok. Bebarangoltam Dél-Amerikát, elvonatoztam Pekingből Berlinbe, tigriseket kerestem az indiai dzsungelben. És most újra itt vagyok Rómában. A Villa Borghese parkját arany fényben fürdeti az este, és anyám ezt kérdezi: – Mikor látogatsz meg?

– Hamarosan, mama – felelem. Leteszem a telefont, és sétára indulok a parkban. A lombkoronák alatt meglátom magam, amint bakfisként andalgok az árnyékban, és igyekszem nem észrevenni a férfiak füttyögését.

Vote it up
155
Tetszett?Szavazzon rá!