Ami megmarad

A 2004-es pusztító távol-keleti szökőár után egyedül kellett új életet kezdenem. Sok időbe telt, de rájöttem, mi fontos leginkább

Kapcsolódó cikkek

Amikor először léptem át Fernando loftlakásának a küszöbét, azonnal tudtam, hogy egymás mellett fogunk kikötni. A fényárban fürdő lakást megtöltötték a holmik, amelyeket Oroszországból és Vietnamból, Olaszországból és Thaiföldről, Patagóniából és Baszkföldről hurcolt haza. Mázas cserépedényei egy kínai falucskából, a füstölők a párizsi Estebantól származtak. Dél-Amerikából olyan remek lábasokat és fazekakat hozott, hogy majdnem kedvem támadt főzőcskézni (na jó, csak majdnem). Az otthonába gyűjtött tárgyak és a hozzájuk tartozó történetek olyan kultúrákra nyitották föl a szememet, amelyeknek létezéséről addig vajmi keveset tudtam. Fernando vágyat ébresztett bennem, hogy megtekintsem a napkeltét a Tiberias-tónál, marrákesi csempemozaikokat tanulmányozzak, malajziai bazárokban sáfrányt és curryt vásároljak. Olyan nagyszabású életet mutatott nekem, amilyenről addig nem is álmodtam.

Fernando fotós volt, és ritkán ment ugyanarra a helyre kétszer. Egy alkalommal azon kaptunk össze, hogy miért nem veszek ki soha szabadságot. Mivel a karrierem építésén fáradoztam, rendelkezésre kellett állnom, ha valaki keresett, így amikor Fernando azt javasolta, hogy három teljes hétre tűnjünk el valahová, akár arra is buzdíthatott volna, hogy gumikötéllel a bokámon vessem le magam a Chrysler-toronyházról.

– Csak rajtad múlik – erősködött. – Hová szeretnél utazni?

Az ember jól gondolja meg, mikor bocsátkozik harcba, és tudtam, hogy most nem győzhetek. – Döntsd el te! – feleltem.

Egy kis Srí Lanka-i halászfalut választott. Egy évtizeddel korábban már járt ott, és most kidolgozta az útitervet: két éjszakára Bangkokban szállunk meg, majd átrándulunk Kambodzsába, megnézzük az angkori templomokat, két éjszakát Srí Lanka legnagyobb városában, Colombóban töltünk, megnézzük a teaültetvényeket Kandyban, végül egy hétig a tengerparton időzünk.

Első bangkoki napunkon átkeltünk a folyón, vendéglőben reggeliztünk, ahol ablak melletti asztalunk közvetlenül a víz szélén állt. Tudják, milyen klassz néha egy olyan beszélgetés, amelyet soha nem felejtünk el? Néztük a vizet, és mindketten kiöntöttük a szívünket, elmeséltük, hogyan jutottunk el életünknek arra a pontjára, ahova mindig is törekedtünk, éppen azzal az emberrel, aki hozzánk való. Fernandót valaha nem épp zavartalan viszony fűzte az édesapjához, és később jó néhány zűrös kapcsolatba keveredett. Múltjának egyes mozzanatai kifejezetten feszélyezték. A szállodába visszafelé menet, a vízibuszon nagyokat hallgatott.

– Mi baj? – kérdeztem.

Nyomasztotta, hogy talán túlságosan kitárulkozott. Sütött a nap, a derült égen sehol egy felhő, a vízen sikló kishajó lágyan ringatózott velünk. – Ide figyelj – mondtam –, bárhol jártál az életedben, bármit műveltél is, az már nem számít. Most együtt vagyunk.
 

Csodás utunkon nagyszerűen szórakoztunk, de miután megérkeztünk Colombóba, elbűvölően lepukkant szállodánk Fernandót sehogy sem tudta elbűvölni, ezért a tervezettnél egy nappal előbb indultunk tovább a tengerpartra. Odaúton két árvaház mellett is elhajtottunk az autóval. Mivel pár nappal voltunk karácsony előtt, szívesen megálltam volna, hogy megpróbáljak tenni valamit a gyerekekért, de nem volt hozzá bátorságom. Alighanem attól tartottam, a gazdag amerikai pasast látnák bennem, aki hívatlanul betoppan, betolakodik a köreikbe. Rosszul gondoltam, és ez azóta sem hagy nyugodni.

A Stardust Beach Hotel tulajdonosa egy dán házaspár volt, Per és Merete. Per mindennap frissen sütött kenyeret hozott reggelire, egyenesen a kemencéből. Fernandóval úsztunk, napoztunk, olvastunk, sétáltunk. Egyszerű vityillónk berendezését vaságy, íróasztal, egy szék és ruhaakasztó kampók alkották. Eleinte aggódtam, hogy elveszettnek fogom érezni magam, ha kikapcsolom a mobiltelefont. Ám éppen ellenkezőleg: felszabadultam ettől. Emlékszem, a tengerparton láttam egy édesapát a fiával. A fiúcska ritka szép gyerek volt.

– Nézd meg a pofiját! – mondtam Fernandónak.

Elragadó látványt nyújtott az a tündéri gyerkőc, ahogy az apjával viháncolt.
 

Fernando tervet kovácsolt, miként segítsünk a nyomorban tengődő gyerekeknek, akikkel lépten-nyomon találkoztunk: megkeressük a környék húsz legszegényebb családját, és hátizsákokat rakunk tele a csemetéiknek. Per közreműködésével névsort állítottunk össze, azután befurikáztunk a városba, ahol új ruhához való anyagot, játékokat meg tanszereket vásároltunk. A nap hátralévő részében a hátizsákokat pakoltuk. Izgatottan készültünk a másnapra, december 26-ára tervezett ünnepségre, amelyhez a szálloda előtti tengerparti strandra akartuk hívni a családokat, hogy ott adjuk át az ajándékokat.

Másnap reggel kilenc óra tájban még ágyban voltunk Fernandóval, amikor recsegést-ropogást hallottunk. – Hát ez meg mi? – kérdeztem.

Mintegy válaszképpen víz csordogált, majd ömlött a kunyhónkba. A gyerekek gondosan elrendezett hátizsákjai kavarogni kezdtek a padlón. A következő pillanatban koromsötétben találtam magam, leszakadt a tető, és kisodródtunk Fernandóval.

Amikor valami efféle történik, az ember agya az alapműködés szintjére süllyed le. Egyetlen cél vezérli: az életben maradás. Nem érdekli, hol van éppen, hová lett a pénztárcája, csak az izgatja, kap-e levegőt. Emlékszem, azt hajtogattam magamban, hogy csak arra a pillanatra kell összpontosítanom, amikor fölmerülök levegőért. Jól teleszívom vele a tüdőmet, és benn tartom.

Olyan érzés volt, mintha a mosogépbe szorultam volna. Végig láttam valami fényt, ami azt jelentette, hogy nincs messze a felszín, tehát fölbuktam, és mély lélegzetet vettem, azután megint elborított a víz, hol húsz másodpercre, hol meg egy teljes percre. Azt hittem, mindjárt meghalok.

A víz alatt nyugalmat erőltettem magamra. Egy pillanatra mintha az örvénylés is lecsillapodott volna, így föl tudtam jönni, hogy ússzak. Mindenféle suhant el mellettem: csecsemők, szögesdrót, tehenek, autók, férfiak és nők, én pedig vigyáztam, nehogy nekik ütközzek, megvágjam magam vagy újra alámerüljek. Hirtelen Fernando is fölbukkant a vízből, alig egy-másfél méterre.

Most körülbelül hatvan kilométer per órás sebességgel száguldott velünk az ár. Leginkább vadvízi zúgókon evezéshez hasonlíthatnám, azzal a különbséggel, hogy ezekben a zúgókban emberek, állatok meg óriási, éles fém- és üvegdarabok tömkelege kavargott. A víz egy telefonpózna felé vitt bennünket, és az jutott eszembe, hogy ha nekicsapódunk, mindkettőnket kiüt. Ebben a pillanatban az egyik kunyhóból származó vékony matrac úszott arra, és a pózna köré tekeredett, úgyhogy a faoszlop helyett a matracnak ütköztünk.

– Kapaszkodj belé! – kiáltotta Fernando.

Átnyúltam a pózna túloldaláról, és megfogtam a kezét. Azon tanakodtam, vajon megpróbáljunk-e fölmászni. Azután eszembe jutott, hogy azt tanultam, vízben soha ne érjünk elektromos vezetékekhez, és rádöbbentem, hogy ha följutnánk a pózna tetejére, valószínűleg áramütést kapnánk. Úgyhogy ott maradtunk Fernandóval, ahol voltunk, egymás kezébe fogódzkodva.

– Mi volt ez az egész? – kérdeztem Fernandótól. – Mi történt?

Ő sem tudta. – Légy erős! – biztatott. Megismételte, sőt harmadszor is elmondta. – Csak ne hagyd el magad! Bármi volt is ez, már vége – magyarázta.

Néhány másodperc múlva egy újabb hullám lesodort minket a póznáról. Emlékszem arra, ahogy Fernando próbált elkapni – aztán eltűnt.

Megint fuldokoltam, előtört belőlem az a zsigeri ösztön, és csak azzal törődtem, hogy levegőt vehessek. Már éppen azt hittem, hogy ezt semmiképpen sem vészelhetem át, amikor följutottam a felszínre, és megpillantottam egy kéményes házat. A napsütéstől felforrósodott szélső cserepek felé kapkodtam. Máig sem tudom, hogyan sikerült, de fölhúzódzkodtam a tetőre, a cserepek égették a lábamat, és üvöltve szólongattam Fernandót. Tőlem ötméternyire, egy másik megrongálódott ház tetején egy meztelen, vérző idegen ült zokogva, és abban a pillanatban jöttem rá, hogy én is csupa vér vagyok. Egy másik férfi a ház mögé sodródva kiáltozott, hogy segítsek rajta. A kezéért nyúltam, de elszörnyedve tapasztaltam, hogy minden erőm elhagyott. A férfi visszazuhant a vízbe, és többé nem láttam.

A Srí Lanka-i Hambantota település néhány héttel a 2004. december 26-i kelet-ázsiai szökőár után

A vízben egymást érték a sérült emberi testek. Fülsiketítő jajgatás és sikoltozás töltötte be a levegőt. Egy falubeli ismerős asszony egy fáról kiáltott le nekem, hogy hagyjam ott a tetőmet, mert újabb hullám jön. Egy ötven-hatvan méternyire lévő rész felé intett, ahol mindenki egy száraz útszakaszra igyekezett fölvergődni. El sem tudtam képzelni, hogy elhagyjam azt a tetőt, de azután kapiskálni kezdtem, hogy bizonyára Fernando is amott van. Leereszkedtem, úsztam, gázoltam, és szilárd talajra küzdöttem magam.

Egyfolytában érdeklődtem, nem láttak-e egy olyasforma férfit, mint én, de az emberek csak a fejüket rázták. Amerre néztem, gyerekek sírtak. Egy nyolc-kilenc éves kisfiút megkérdeztem, tudja-e, hol vannak a szülei. Nem tudta. – Hogy néztek ki? – faggattam.

Korábban ugyanis találkoztam egy brit házaspárral, a férfi meg a nő egyaránt megsérült, hisztérikus állapotban keresték a gyereküket. Visszamentem hozzájuk, szóltam nekik, hogy láttam egy kisfiút, aki nem találja a szüleit, és maradjanak ott, ahol vannak. Aztán elmentem a fiúért, és odavittem a szüleihez.

Aznap délután előkerült Merete, Per felesége a szállodából. Azt mondta, Per meghalt. Az éjszakát egy mezőn töltöttük. Reggel a mentők hozzáfogtak a holttestek kiemeléséhez, és talicskán tolták őket egy iskolaépületbe. Autóakkumulátorhoz csatlakoztatott mobiltelefonról sikerült fölhívnom az anyámat, valamint Oprah Winfrey tévéshow-jának egyik munkatársnőjét. Az utóbbinak elmondtam, hogy rengeteg a sebesült meg a szülők nélkül maradt gyerek, erre azonnal mozgósította a kollégáit, hogy segítsenek rajtam és mindenkin, akin csak tudnak. Vagy negyvenszer elgyalogoltam az iskolában létesített ideiglenes hullaházba, fölemelgettem a lepedőt az áldozatok arcáról, de Fernandót nem találtam köztük.

Aznap és a rákövetkező napon a mentők helikopterre rakták a legsúlyosabb sebesülteket. Láttam egy férfit, akire emlékeztem, hogy az út szélén sírt. Annak a kisfiúnak az édesapja volt, akit Fernandóval a strandon lubickolni láttunk. A gyerek is meghalt. Dermedten lecövekeltem. Akkor fordult meg először a fejemben, hogy ugyanez vár rám is.

Amikor eljött a távozás ideje, maradni akartam, de meggyőztek, hogy könnyebben szervezhetem meg Fernando felkutatását olyan helyről, ahol van villany, telefon és internetszolgáltatás. Először egy ajtó nélküli helikopterre szálltam, és a hevederbe kapaszkodtam, amíg a huszonöt percre lévő amparai katonai kórházba repültünk. Azután tizennyolc órás teherautózás következett Colombóig. Ott másfél hétig vesztegeltem, a BBC híradásait lestem. Szingapúrból különleges mentőosztagot küldtek Fernando keresésére. Valahányszor csengett a telefon, görcsbe rándult a gyomrom, nem tudván, jó vagy rossz hírt kapok-e. Különféle lehetőségeket vázoltam föl magamban. Fernando eltűnt. Amnéziás. Megnémult, és nem tud utolérni engem. Esténként álmatlanul feküdtem – ismét eltelt egy nap. Hol lehet Fernando? Hol lehet Fernando? Hol lehet Fernando?

Mindig azt mondogatta, hogy nem éri meg a negyvenedik születésnapját, és mindenki rühellte ezt hallani tőle. Fernando Bengoechea harminckilenc évesen tűnt el. A holtteste nem került elő.
 

2004. december 26-a óta egyetlenegy szempont, a túlélési képesség alapján határozom meg magam. Nem számít, sikeres vagy eredménytelen, híres vagy névtelen, elfoglalt vagy tétlen vagyok-e. Számomra az a döntő, sőt egyedüli kérdés, hogy életben maradok-e, vagy sem.

Magányosan hazatérnem Chicagóba életem egyik legnehezebb feladata volt. Amikor benyitottam a lakásomba, a szüleim – akik kétéves koromban váltak el – a kanapén ültek. Napok óta együtt vártak rám.

Két hétig az ágyat nyomtam, nem mosakodtam, nemigen csináltam semmit, csak aludtam, ha tudtam, meg sírtam és cigarettáztam. Mivel fura gyógyszerkoktélra fogtak – a Srí Lanka-i kórházban az orvosok antibiotikumot írtak föl, de elfelejtettek fölvilágosítani, hogy a melléje adott gyógyszer erős nyugtató –, nem csoda, hogy nem bírtam beszélgetni.

Egy pillanat alatt ráeszméltem, hogy Fernando mindama tárgyakban él, amelyekkel körülveszem magamFőleg abban leltem vigaszt, hogy az otthonomat zsúfolásig megtöltötték az emlékek. Az elutazásunk előtt említettem Fernandónak, hogy minden idők legszuperebb karácsonyi ajándéka lenne, ha megkapnám az egyik fotószőttesét. Fernandót régóta inspirálta a szövés. Fölhasogatta a képeit, azután a csíkokat úgy szőtte egybe, hogy textilképekre hasonlítsanak. Földarabolt egy pillanatot, és a maga szabályai szerint alkotta újjá – még összetettebbé, törékenyebbé, vibrálóbbá. Amikor elmondtam a kívánságomat, épp mind a tizenkét szövött fotóját egy manhattani galériában kínálta eladásra. Nagyon haragudott rám, mert valójában egyiktől sem akart megválni, és ha megengedheti magának, hogy mindet megtartsa, akkor nem is bocsátotta volna áruba őket. Nem értette, hogyan kérhetek el tőle olyasmit, amitől eleve nagyon nehezére esik megválnia. Az indulásunk előtti napon mégis intézkedett, hogy a lakásunkra szállítsanak – nem is egy képet, hanem kettőt. Amikor azon a borzalmas estén hazaértem, a hallban a falhoz támasztva vártak.
 

Körülbelül egy évig változatlanul hagytam a lakásomat. Aztán egyik nap a nappaliban ülve azon kaptam magam, hogy eltűnődöm: mi lenne, ha azokat a fotelokat az ellenkező irányba fordítanám? És ha azt a fém könyvespolcot átraknám a másik falhoz? Eszembe villant, hogy nem nyúlhatok ezekhez a holmikhoz, mert akkor Fernandót és a közös emlékeinket zavarnám meg.

De már a következő pillanatban ráeszméltem, hogy a belső terek és felületek átrendezése kettőnk kapcsolatának szerves része volt – hogy legjobban éppen azzal adózhatom Fernando emlékének, ha az ösztöneimre hallgatok, megkeverem a dolgokat, és folytatom a kísérletezést. Fernando mindazokban a tárgyakban él, amelyekkel körülveszem magam – ahogyan egészen mostanáig, bárhogyan rendezem is el őket.

Vote it up
191
Tetszett?Szavazzon rá!