Amikor a szavak nem segítenek

A gyerekek azt hiszik, körülöttük forog a világ, így ha „működési zavar” támad a világban, úgy vélik, ez az ő hibájuk

Kapcsolódó cikkek

A kisfiú szórakozottan babrálta a cipőfűzőjét, és nem nézett rám. Összegörbedve ült, és mintha a saját lábának beszélt volna. – Tényleg Nem tudom, miért ment el, Mrs. Barney. Amikor reggel felébredtünk, már nem volt ott. Elvitte az összes ruháját, sőt még a gitárját is.

– Apukád nem hallott felőle azóta? – tettem fel óvatosan a kérdést, de a kisfiúnak, nevezzük Dannynek, nyilvánvalóan még fel kellett dolgozni magában a vele történt szörnyűséget.

– Azt írta a cédulán, hogy majd telefonál, ha egyenesbe kerül.

– Remélem, hogy hamarosan így is lesz, Danny! – feleltem. Néhány perc múlva a gyerek kiment az irodámból, de előbb megmondtam neki, hogy bármikor eljöhet beszélgetni, amikor csak kedve tartja. Válaszképpen komolyan bólintott. A fejmozdulat azt jelentette: talán eljövök, de valószínűleg inkább nem. A másodikos elemisták nem szeretnek megsérteni senkit.

Másnap Danny mamája keresett fel, és eléggé kétségbeesettnek tűnt. Meglátott az íróasztalom mögött, gyorsan odasietett, és szinte harciasan nyújtott kezet. Mosolya valóságos páncélként villogott. Bizonyára fenyegetőnek tartotta a telefonhívásomat. Az iskola nevelési tanácsadójaként arra kértem, keressen fel, és céloztam rá, hogy helytelenül cselekedett. Nagyon mérges voltam.

– Sok mindenről kell beszélnünk – vágtam bele.

Két órán át arról tárgyaltunk, milyen borzasztó hatással van a gyerekekre a válás. Elmagyaráztam, mennyire szilárdan él bennük a meggyőződés, hogy a szüleik mindig velük maradnak. Szóba került a gyerekek énközpontúsága, hogy azt hiszik, az egész világ őkörülöttük forog. Így hát amikor ebben a világban működési zavarok lépnek fel, a gyerekek úgy vélik, ez az ő hibájukból történt. Felhívtam az anya figyelmét arra, milyen fontos, hogy a gyerek tudja, mi is történik valójában, amikor a szülei házassága véget ér.

Mivel nem csupán nevelési tanácsadó vagyok, hanem egyúttal elvált anya is, az asszony igényeiről és félelmeiről szintén beszéltünk. Végül a gyerekekről és a válásról szóló kazalnyi könyvvel távozott, miközben megígérte, hogy elolvassa őket, azután beszél Dannyvel és a fiú apjával is. – Kommunikálnunk kell egymással! – szögezte le. Ráhagytam.

Olyan, mintha varázsige volna a „kommunikálni”, amelyet elég kimondani, és a problémák máris szertefoszlanak

Lassanként kezdem gyűlölni a kommunikálni szót. Egyre inkább úgy tűnik, mintha holmi varázsige volna, amelyet elég kimondani, és a problémák máris szertefoszlanak. Azt mondjuk: „Ha beszél róla, máris jobban fogja érezni magát!” – miáltal a „jó közérzet” jelenik meg célként, holott az valójában csak a megvalósított cél eredményeként lehetséges.

„Mondd el, ami a szívedet nyomja!” – tanácsoljuk a barátainknak, és azt hisszük, a szavak meg tudják változtatni a másik viselkedését.

„Mesélj anyukádnak az érzéseidről!” – mondogatom az iskolában a rémült gyerekeknek, és ezzel mintegy azt sugallom, hogy a beszélgetés hatásos ellenszere a mélyen gyökerező családi problémáknak.

Danny azonban még ezután sem tudta elhinni, hogy nem őmiatta költözött el otthonról az anyja. A kisfiú összekuporodott, átkarolta a térdét, de hiába beszélgettünk, nem sikerült meggyőznöm arról, hogy igenis gondoskodni fognak róla, és lehet őt szeretni.

Danny anyja elolvasta a jókora halom könyvet, de mégsem költözött haza, hogy gondozza és nevelje a fiát. A két szülő megbeszélései még annyi eredményt sem hoztak, hogy legalább a láthatási jogokat tisztázták volna. Danny apjának a kommunikálás azt jelentette, hogy üvöltözött a feleségével. Az asszony megmondta a fiának, hogy nagyon szereti, azután még az államból is elköltözött.

Mindezt azért tudom, mert Danny magaviselete hirtelen megromlott az osztályban: durva szavakat kiabált a tanárának, ütötte-verte a többi gyereket, és ellopta a padjukból a holmijukat. A tanár hozzám fordult segítségért.

Újból találkoztam Dannyvel. Elmondtam neki, hogy aggódunk érte, mert nagyon megváltozott a viselkedése. A cselekedetei elárulják nekünk, mennyire boldogtalan. Lenne kedve beszélni erről? A gyerek csak ült némán, és a lábát rázta.

Még nem bízik bennem – gondoltam, és az sem segít, ha bizonygatni kezdem, nyugodtan megteheti. Néhány pillanat múlva megfogtam a kezét. A gyerek először a kezemre nézett, majd felemelte a fejét, pillantásunk összefonódott. Suttogva mesélt az ordítozásról és mamája távoli telefonhívásairól. Azután hirtelen előbuggyantak a könnyei. Kifogyott a szavakból. Én is.

Ölembe húztam a kisfiút, és magamhoz szorítottam. Hosszú percekig ringattam, ajkam a haját érintette. Végül mocorogni kezdett, felnézett rám, és megkérdezte: – Játszunk valamit?

Így is tettünk, és amikor valamivel később elment, Danny mosolyogva búcsúzott. Tanára utóbb arról számolt be, hogy a gyerek nyugodtan töltötte a délutánt.

Danny olyasmit idézett fel bennem, amit hajdan magam is tudtam, mielőtt még a beszéd lett volna a foglalkozásom. A tettek minden szónál hangosabbak – és kifejezik az igazságot.

Vote it up
31
Tetszett?Szavazzon rá!