Az én históriám: Levél Apának

Annyi mindent el kellett volna mondanom neked. Most megteszem, hiszen éppen száz éve születtél

Kapcsolódó cikkek

Most nem tudok mást csinálni, Édesapám, mint írok Neked a 100. születésnapodon. A bennem felgyűlt összes szeretettel. Tudod, soha nem mondtam, mennyire szerettem lemenni hozzád a patikába „segíteni”, még akkor is szívesen mentem, ha Anya leküldött: – Menj le Apához, mondd meg, hogy rossz voltál!

Mentem, egy darabig csendben üldögéltem a térdeden, végül eldadogtam, hogy mit is vétettem, majd „büntetésből” boldogan mostam el a beáztatott üvegeket, osztottam volna a port, de csak bekapszulázni – a karcsú, hosszúkás, fehér tasakokba tölteni – szabadott. Közben teletömtem magam ostyával és a fehér, habcsók alakú gilisztacukorral, amit bélférges gyerekeknek adtak – látod, Apa, mennyit változott a világ, ma már szinte ismeretlen ez a betegség, de a cukor akkor régen nagyon finom volt. Most már tudod, miért fogyott olyan gyorsan.

Aztán a méregszekrényt tartó négerek – különösen a nevetős – azért voltak gyakran maszatosak, mert amikor a port törölgettem, mindig megetettem őket. A patikában sajátosan, rikítóan gyönyörű zöldek voltak a növények. Te meg én a vízipálmát szerettük a legjobban. Beszélgettünk velük, ez a mi kis titkunk volt.

Az is nagyon jó volt, amikor biciklizni mentünk, és Abda felé kerekezve megtanítottad nekem a latin főnévragozást. Annyit még most is tudok, hogy a nőneműben az egyik hímnemű kivétel a nauta, nautae = hajós.

Szerettem kibiciklizni utánad Bácsára azután, hogy elvették a patikát, és odahelyeztek, s büntetésből röpke tizenöt évig róttad az utakat, mert úgymond kizsákmányoló voltál. Most már elárulhatom, hogy azon a rettenetes éjszakán lelopakodtam a patikába, és láttam azt az embert a viharkabátjában, Téged pedig, amint feltartott kézzel állsz a fal felé fordulva. A kezében volt a pénztárcád és egy másik embernek diktálta: „Harminc forint volt benne. Lefoglaltuk. Ellenállást nem tanúsított.” Az meg leírta tintaceruzával.

Szeretném tudni, miféle kizsákmányoló az a négygyerekes gyógyszerész, akinek összesen harminc forint van a pénztárcájában, akit majd minden éjjel felébresztenek szegény fájós fogú, eperohamos vagy reumától gyötört emberek, hogy – többnyire ingyen – segítsen rajtuk. Sokszor utánad osontam, és, mint egy kismacska, lekucorodtam a huszonharmadik lépcső tetején. Ennyi lépcső volt az emelet. Lementél a patikába, hoztad az epeteát vagy mást. Már csak foszlányokat hallottam: „Édes lelkem, ezt forrázza le egy csésze vízzel... reggelre jobban lesz.”

Aztán jöttél fel a lépcsőkön – pihenni a következő csengetésig – csíkos fürdőköpenyben, mezítláb, papucsban. Ez mindig meghökkentett: Apa zokni nélkül!

Óriásnak láttalak. És a sábeszdekliben, amit a rabbitól a háború alatt ajándékba kaptál, hálából az oda hordott gyógyszerekért és ennivalóért. Ettől kezdve szinte mindig a fejeden volt. Azt kérted, hogy abban temessenek el.

Volt be nem váltott ígéreted is. Ötvenhatban azt mondtad: tavasszal az első bálodat Bécsben tartjuk meg

Volt be nem váltott ígéreted is. Ötvenhatban. – Kislányom, tavasszal az első bálodat Bécsben tartjuk meg! – Közben tankok dübörögtek el a házunk előtt, Te felragasztottad az ablakokra a sötétkék csomagolópapírt.

Aztán tejesautóra, mozdonyra és tankra felkéredzkedve elmentél Pestre, felkutatni egyetemista bátyánkat. Te, aki soha nem voltál katona, és még a legrekkenőbb hőségben is nyakkendőt viseltél. Egyébként megtaláltad Ambrust. Egy hét múlva már a nyakába csimpaszkodva örültünk mindannyian, hogy él. Azután ismét mennie kellett, menekülni a hazából. Két nappal később már keresték a pufajkások.

A neheze még csak ezután következett. Soha nem írhattad meg az emlékirataidat, pedig bőven lett volna miről, nem utaztál külföldre, és nem jutott időd a kertészkedésre sem. Nehéz időkben éltél. Téged a kor és a körülmények hatalma „hozzásegített”, hogy még a nyugdíjaskorodig se érkezhess el.

Annak viszont nagyon örülök, hogy néhány hónapos fiamat karodra véve lemehettünk a patikába, az államosítottba, és Te beköszöntél: – Lehoztam az unokámat, megmutatom neki a patikáját. – Eléggé meglepődtek ott 1970-ben. Viszont a két néger még a vállán tartotta a méregszekrényt, őrködtek a hűvösen elegáns antik patikai tégelyek felett, Aesculapius, a gyógyítás istene botjára ugyanúgy tekeredett az okos kígyó. Minden olyan Te-szagú volt. Röviddel utána elmentél…

A patika átvándorolt a Széchenyi térre, és a négerekhez tilos hozzáérni. A régi házat megvette egy vállalkozó, most panzió. Gyakran gondolok még ma is a boltíves folyosóra, Anya tujafájára az udvaron, a diófára, amit ültettél. Ahogy fehér köpenyedben állsz a táraasztal előtt, pillekönnyű súlyocskák az egyik serpenyőben, és Te gyógyszert adagolsz a kis mérőkanállal. Ezt a kanálkádat naponta használom – csak cukrot teszek vele a kávémba.

Álmaim színtere a padlás – mindig tudtátok, hogy engem ott kell keresni a száradó menta-, kamilla-, diófalevél és kiteregetett cseresznyeszár között. A tető résein beszűrődő napsütésben táncoló porszemek fénylő sugarai odavarázsolták a Tőled kapott könyv, a Góbé mesék ezüstszőrű báránykáit, Tilinkót és Kósza Bandit, meg az etruszk isteneket, akikről meséltél. Te tudtad, hogy a sugár és a gerendák között vagyok megtalálható.
 

Ezt mind el kellett volna mondanom Neked. Biztosan örültél volna. Mint ahogy annak is örülhettél volna, pedig talán magadnak sem vallottad be, hogy elérted, amit akartál. Hiszen őseid földjén éltél, ezért költöztél Győrbe. Addig-addig kutattad a családfát, míg kiderítetted, hogy távoli ősöd egykor Győr várát védte, ő volt a várkapitány, Jankó Ambrus. Innét a bátyánk keresztneve. „Ámbruzs” – így szólítja a felesége, a gyerekei, az unokái a távoli Angliában, ahol megtalálta második hazáját. Mi itt éltük tovább az életünket Magyarországon, itt végeztük az iskolákat, itt lettünk felnőttek.

Mind a négyőnk kezébe diplomát adtál, ahogy mindig is szándékodban volt. Megtanultunk csendesen járni, figyelni és hallgatni másokat, meghallani és megérteni az okos-jó szavakat, szeretni azt a helyet, ahol élünk és felnőttünk. Tudjuk, hogy a csillagok mögött újabb és újabb csillagok rejtőznek. Megtanultuk Tőled, hogy Blasius fia Ambrosius Jankó győri várkapitánytól hosszú út vezetett Jankó Gyula győri gyógyszerészig. Egyszóval: jól vagyunk. Így azután ne aggódj értünk, Édesapám. Ám ha teheted, úgy, mint régen, tarts szemmel bennünket onnan fentről, tedd oda a kezedet a falhoz, mielőtt nekirohannánk. Kérlek.

Még azt elmondanám, hogy nem egyedül mi gondoltunk Rád szeretettel a századik születésnapodon. Ismeretlen kezek is gyújtottak mécsest, hagytak ott virágot a sírodon. Hálás és boldog vagyok, amiért köszönthetlek.

Kezedet csókolom, Édesapám.
 

Kíváncsi további olvasói történetekre? Kattintson!

Vote it up
268
Tetszett?Szavazzon rá!