Az érme másik oldala

Nagyon megviseltek nyugat-afrikai élményeim, amikor egy igazi jótett felnyitotta a szememet

Kapcsolódó cikkek

 

I was doing a big clean-up recently and my kids were helping. As he rummaged through boxes and bags, one of my sons came across a knotted handkerchief with an old dark brown coin nestled inside. “Mum, can I have this? Can I play with this in my cash register?” he asked.

I took one look and was immediately transported to another time. “You can play with all your coins, but not this one,” I said slowly. “This one’s special. I will never again see the woman who gave this to me.” I fingered the coin gently. “This coin is worth much more than its monetary value.”

My son looked at me strangely and I explained. In 1991, I had spent five months in a bleak African country, Niger, ravaged by sandstorms and blistering heat. There were many things I found difficult about this place – the climate and beggars were my biggest and most constant gripes. Street urchins would continually thrust their hands into your face, shouting “Cadeau! Cadeau!” [gift] in French, the former colonial tongue.

After I’d finished my nursing stint there, a friend and I headed for neighbouring Burkina Faso to work in a health clinic. “It’s much greener in Burkina,” the locals assured us.

Arriving by taxi at our destination in Burkina, we began to unload. I had a large backpack and a smaller daypack. With my daypack wedged between my legs, I reached for my larger piece of luggage. Out of the darkness, a motorbike with two men approached slowly. Without warning, one of the men grabbed my daypack as the motorbike swept close by. Within seconds, the pair were out of sight, swallowed up by the night.

The bag had my passport, money, traveller cheques, camera, an airline ticket and other paraphernalia precious to me. I was in deep trouble. And the nearest Australian consulate was in Ethiopia.

In the weeks that followed, I zealously guarded the rest of my valuables and regarded all locals with suspicion. I endured interrogations by the authorities with thinly veiled frustration. All I wanted was to leave this hellhole.

Then, walking through Burkina’s streets one day, I was accosted by a wiry old woman who thrust her hand in my face. “Cadeau! Cadeau!” she cried.

I’d had enough. I was sick and tired of the country: its poverty and corruption, its thieves, its inefficiency, the heat, the dust and its time-wasting officials. I told her firmly in French, “I have no ‘cadeau’. I have no money. A thief stole all my money two weeks ago and now I can’t get out of your country. I cannot give you anything.”

The beggar woman listened attentively and pondered my words. Then her face crumpled into a toothless grin as she reached into the folds of her dress. “Then I will give you a cadeau,” she announced. Kindly, she placed an old, dark brown coin in my palm.

I looked at it in shock. It was a minuscule amount of money – but for this woman, the coin represented a meal. In that moment, I felt the shame of affluence and the humility of charity. She had given me a gift disproportionate to anything that I had ever donated. In the midst of her poverty, she was able to give me something priceless.

I saw then the unexpected beauty of the people of Burkina Faso – and appreciated profoundly the quiet dignity of the poor. Humbled by the old woman’s unconditional gift, I hope never to part with the coin she gave me. With one small token, she turned my perceptions upside down.

Nemrég alapos nagytakarítást tartottam, és a gyerekeim is segítettek. A dobozok és zacskók között kotorászva egyik fiam hirtelen egy összecsomózott zsebkendőre, a csomóba kötve pedig egy régi, sötétbarna pénzérmére bukkant. – Anyu, megkaphatom? Játszhatok vele a pénztárgépemben? – kérdezte.

Elég volt egy pillantást vetnem az érmére, és úgy éreztem, mintha térben és időben nagyon messzire kerültem volna. – Játszhatsz az összes pénzeddel – mondtam lassan –, de ezzel nem. Ez különleges. Soha többé nem fogom látni azt a nőt, akitől kaptam. – Óvatosan forgattam ujjaim közt a kis fémdarabot. – Ez a pénzérme sokkal többet ér, mint ami rá van írva.

A fiam értetlenül nézett rám, így aztán elmagyaráztam neki. 1991-ben öt hónapot töltöttem egy sivár afrikai országban, Nigerben, ahol homokviharok és perzselő hőség keserítik meg az életet. Sok olyan dolog volt ott, amit nehezen tudtam elviselni – különösen az éghajlatot és a koldusokat. Az utcagyerekek folyton az arcom elé tartották a kezüket, és azt kiabálták: – Cadeau! Cadeau! – ami a korábbi gyarmattartók nyelvén, franciául ajándékot jelent.

Miután Nigerben befejeztem ápolói munkám, egy barátommal a szomszédos Burkina Fasóba mentünk, hogy egy ottani klinikán dolgozzunk. – Burkina sokkal zöldebb – mondták a helybéliek.

Burkinai szállásunkhoz érve elkezdtünk kirakodni a taxiból. Egy nagy hátizsák és egy kisebb kézitáska volt az összes poggyászom. A kézitáskát a lábam közé szorítva igyekeztem kihúzni a nagyobbik csomagot. A sötétből ekkor motorkerékpár bukkant elő két férfival, és amikor mellénk értek, az egyik férfi elkapta a táskámat, majd pillanatokon belül elnyelte őket az éjszaka.

Abban a táskában volt az útlevelem, a pénzem, minden utazási csekkem, a fényképezőgépem, a repülőjegyem és egy sor egyéb, számomra értékes holmi. Nagy bajban voltam – és a legközelebbi ausztrál konzulátus Etiópiában működött.

A következő hetekben féltve őriztem megmaradt értékeimet, és minden helybélit gyanakvóan méregettem. A hatósági kihallgatásokat rosszul leplezett idegességgel tűrtem. Csak arra vágytam, hogy eltűnhessek erről a rettenetes helyről.

Azután egy nap, miközben az utcán sétáltam, szikár öregasszony dugta az orrom alá a kezét. – Cadeau! Cadeau! – károgta.

Elegem lett. Belefáradtam az országba: a nyomorba és a korrupcióba, a tolvajokba, a hatékonyság hiányába, a forróságba, a porba. Franciául rákiáltottam: – Nincs cadeau! Nincs pénzem! Egy tolvaj két hete az összes pénzemet ellopta, és most nem tudok hazamenni. Nem adhatok semmit.

A koldusnő eltöprengett a szavaimon. Aztán arca egyszer csak fogatlan vigyorra húzódott, és benyúlt ruhája redői közé. – Akkor én adok cadeau-t magának! – jelentette ki, azzal gyengéd mozdulattal egy régi, megbarnult pénzérmét nyomott a kezembe.

Döbbenten meredtem rá. Roppant kevés pénz volt – de ennek a nőnek egy étkezést jelentett. Ekkor megértettem a jómódúság szégyenét és a jótékonyság alázatát. A tőle kapott ajándékhoz semmi sem volt mérhető, amit valaha is adakoztam. Nyomorban élt, mégis képes volt felbecsülhetetlen értékűt adni nekem.

Ekkor már észrevettem Burkina Faso népének szépségét, és képessé váltam őszintén értékelni a szegények csendes méltóságát. Az idős nő feltételek nélküli ajándéka alázatra tanított, és remélem, soha nem fogok megválni a tőle kapott pénztől. Egyetlen apró érmével állította a feje tetejére addigi szemléletemet.

Vote it up
175
Tetszett?Szavazzon rá!