Az év embere 2012

Reggel kilenckor kék blúzos, farmernadrágos nő kerülgeti a villás targoncákat a portugál főváros kikötőjében, egy régi vasúti raktárépület udvarán. Fürgén és céltudatosan mozog: világos, hogy ez az asszony nem vesztegeti az időt. A káposztákat készül kiválogatni.

Az ötvenegy éves Isabel Jonet a lisszaboni Banco Alimentar feje. A Portugália-szerte tizenkilenc élelmiszerbankot tömörítő intézmény évente tizenkétmillió ételadaghoz elegendő élelmiszert gyűjt össze és oszt el. Nélküle minden száz portugál közül három maradna éhesen. A pénzügyi válság idején pedig, amikor a pénz kevés és az adóssághelyzet súlyos, sokan fordulnak hozzá segítségért: orvosok, pedagógusok, még egy bíró is.

A Negócios vállalkozási szaklap a portugál gazdaság legbefolyásosabb asszonyának nevezte Jonetet. Ez az ötgyermekes családanya fürge, csupa élet és derű, higgadt komolyságához meghökkentően bájos mosoly társul. – De káposztaszámolással kezdem a napot – mondja –, és közben az jár a fejemben, hogy ez csillapítani fogja valakinek az éhségét.

Szociális érzékenysége már korán kialakult. Gazdálkodó szülei a déli Alentejo régióban lévő földjükön búzát meg árpát termesztettek, tehenet, sertést, juhot tartottak, a kertjükben szüretelt ringlóból Isabel édesanyja kandírozott elvasi ringlószilvát készített. Az édesapja jól ismerte valamennyi munkását, éppúgy meghallgatta mindenki mondanivalóját, ahogyan most Jonet teszi. A szülők gondoskodtak másokról, és önzetlenségüket gyermekeikbe is beleoltották.

– Ebben a szellemben nőttem föl – meséli Jonet. – Tizenkét éves koromtól végeztem társadalmi munkát, és magam is így neveltem a gyermekeimet.

Ötéves korában a szüleivel Lisszabonba költözött, attól kezdve csak hétvégeken és az iskolai szünidőkben jártak vidéki tanyájukra. Jonet az 1970-es évek második felében a főváros katolikus egyetemén közgazdaságtant tanult, majd egy nagy lisszaboni biztosítótársaságnál helyezkedett el. Újságíró férjét, Nunót azonban Portugália 1986-os EU-csatlakozását követően Brüsszelbe küldték, és Isabel első kislányukkal együtt elkísérte.

Az asszony Brüsszelben is kapott állást a biztosítási szakmában, de erről így nyilatkozik: – Nem bántak rosszul a nőkkel, csak épp nem vettek bennünket komolyan.

Így ezután az Európai Unió Gazdasági és Szociális Bizottságánál vállalt feladatot, és mellesleg portugál főzőtanfolyamot vezetett.

1994-ben Nuno hivatása hazavitte Lisszabonba az immár háromgyermekes családot, és Isabel sokat segédkezett a kicsiknek, hogy a brüsszeli franciatanulásról átszokjanak a portugálleckékre. Hetenként két délutánt pedig azzal töltött, amit mindig is előszeretettel művelt, azaz társadalmi munkával. Így bukkant rá a négy esztendeje fennálló Banco Alimentarra.

– Akkoriban embrionális állapotban volt – jellemzi –, és azért választottam, mert tetszett a küldetése: harcot hirdetett a tékozlás ellen, amely az élelemmel, az idővel és az emberek képességeivel folyt.

A még kicsiny Banco akkor mindössze tizenhat szervezetet szolgált ki, míg ma több mint háromszáznak segít. Jonet hamar rájött, mi az, amivel ő viheti előbbre a közös ügyet.

– Régi mániám a szervezés-rendezkedés. Amikor a Bancóhoz kerültem, fölismertem, mi mindent érhet el egy jótékonysági intézmény, ha hozzáértő kezek irányítják.

A Banco vezetői testülete is látta ezt, és hónapokon belül igazgatónak kérte föl az asszonyt. Jonet hazament, hogy megbeszélje a családjával a továbbiakat: rengeteget fog dolgozni, és még fizetséget sem kap érte. Férje és gyermekei egyetértettek abban, hogy vállalja a megbízást. Ezzel a döntéssel azonban végérvényesen megváltozott az életük.

A Banco Alimentar nem közvetlenül a rászorulóknak osztogat élelmiszert, inkább helyi szervezeteket – óvodákat, szociális otthonokat, időseknek nyitott napköziket – támogat, amelyeknek munkatársai ismerik azokat, akiken segítenek, és emberi melegséget is adnak egy-egy tál étel vagy a legszükségesebbekből összeállított csomag mellé.

A kedvezményezettek közé tartozik Antonio da Silva, érett korú coimbrai diák, aki hat gyermekkel él az egyetemi városban. – Miután kifizetem a lakbért, és megveszem a legalapvetőbb dolgokat, egyik-másik hónapban egy vasam sem marad – mondja Antonio. – A Banco Alimentar segítsége nélkül nyomorognánk, így viszont olyasmiket kapunk, amiket a gyerekek nagyon szeretnek, például tejport meg rizst. Máskülönben sokszor koplalnának. Pedig ismerek olyanokat, akiknek még rosszabb a helyzetük.

Az élelmiszerbanknak az a dolga, hogy az év minden egyes napján előkerítse azt a sok ennivalót. Jonet ennek érdekében segített meggyőzni az élelmiszer-áruházak üzletvezetőit, hogy az adakozással tulajdonképpen maguk is spórolnak, hiszen az eladatlan áru kidobása költséggel jár.

– Emlékszem arra, amikor először beszéltem Isabellel – mondja Alexandre Soares dos Santos, a legnagyobb portugál szupermarketlánc, a Jerónimo Martins elnöke. – Meglepett eltökéltségével, intelligenciájával és a mások gondjai iránti figyelmével. Tisztában volt vele, hogy a jóléti állam itt már tarthatatlan.

A Jerónimo Martins 2010-ben több mint ötezer tonna élelmiszert adott a Bancónak, de Jonet nem csak szupermarketokra számíthat. A lisszaboni hatalmas nagybani piac kereskedői elhozzák mindazt a zöldséget és gyümölcsöt, amely zárásig nem talál vevőre.

Jelenleg az élelmiszer körülbelül negyede érkezik takarosan zsugorfóliába csomagolt bálákban az Európai Unió fölhalmozódott készleteiből. További tíz százalékot eredményeznek a hétvégi kampányok, amelyek során az élelmiszer-áruházak bejáratánál álló önkéntesek megkérik a vásárlókat, hogy vegyenek adományozás céljára alapvető élelmiszereket: tonhalat, rizst, étolajat, gabonaféléket. Ezekben az akciókban Portugália-szerte mintegy harminchatezren dolgoznak.

– Az egésznek az a lényege, hogy fölhívjuk az emberek figyelmét a saját lakóhelyükön ténylegesen létező éhezésre – magyarázza Jonet. – És rábírjuk őket, hogy tegyenek is ellene.

A raktárban föltornyozott banánosládák magasodnak, a villás targoncák parajhegyeket mozgatnak. Nincs az a mennyiség, amellyel ne tudnának mit kezdeni. Előfordult, hogy egyszerre huszonegy tonna kivit és negyvennyolc tonna körtét kaptak, de Jonetnak a szeme sem rebbent.

– Lekvárt főztünk belőle – mondja magától értetődő természetességgel. – Egészen rendkívüli emberekkel ismerkedtem meg itt – folytatja –, ők adnak igazi értelmet és tartalmat ennek a munkának.

Jól ismeri a csapatot: a férfit, akinek a fiát most műtötték, a nyolcvanévest, aki bőszen pakolgatja a raklapokat. Egy-egy nap közel kétszázötvenen segédkeznek a teendőkben a Banco Alimentarnál.

Jonet pontosan tudja, hogyan lelkesítse az önkénteseket: a volt tanárt, aki a készletnyilvántartás nagymestere, a nyugalmazott könyvelőt, aki az éves mérleget szokta elkészíteni.

Ne feledjük, hogy Jonet maga társadalmi munkában, fizetség nélkül dolgozik. – Ez tényleg fontos – hangoztatja. – Az ittenieknek nem valami hivatásos góré dirigál, vagyis tudják, hogy aki irányítja őket, az is közülük való.

A Banco némelyik dolgozójának kisebb priusza van, és akadnak olyanok, aki hosszú ideje állástalanok. Rui, aki a raktár vezetésében segít, nyolc évig volt munkanélküli, azután teherautó-vezetői jogosítványt szerzett, de azzal sem tudott elhelyezkedni. Végül a bíróságon kötött ki, és közmunkásként került a Bancóhoz.

– Látták, milyen szorgalmas vagyok – mondja –, így most már rendszeresen foglalkoztatnak.

Jonet irodája falán, sőt az otthonában is mindenütt térképek függnek. – Imádom a térképeket – vallja be –, mert szerintem mindenkinek tudnia kell, hogy helye van a világban. Bár szinte minden időmet a Bancónál töltöm – vált témát –, és az ajtóm bárki előtt nyitva áll, azért a gyerekeim a legfontosabbak.

Legkisebb – most tizenegy éves – lányának megszülése előtt egy héttel Jonet még javában dolgozott. Nem tehetett mást, mert a sors kegyetlen szeszélyéből tíz nap leforgása alatt két igazgatótársa hunyt el, és rajta kívül senki sem maradt a szervezetnél, akinek aláírási joga lett volna.

Később a kisbabát is behordta a munkahelyére, ahol a pici egyik ölből a másikba vándorolt, íróasztalról íróasztalra rakták a fekhelyéül szolgáló díványpárnát. – Mindenki babusgatta – emlékszik mosolyogva az asszony.

Manapság reggelenként kisebb csemetéi gyűjtik össze a környékbeli pékségekből az előző nap eladatlanul maradt kenyeret és péksüteményt; ez évente akár kilencmázsányit jelent. Jonet legidősebb fia, Francisco ügyvitelt tanul az egyetemen, de egy évre – természetesen önkéntesként – Afrikába megy, utcagyerekeknek épít otthont Burundiban.

– Úgy gondolom, mindannyian összetartozunk – jelenti ki Jonet –, és mind felelősek vagyunk a köz javáért.

Ez lebeg Isabel Jonet szeme előtt, amikor a káposztát válogatja. Ez a felfogás idén 300 ezer portugált ment meg az éhezéstől.