Az ökoharcos

Így telik egy környezettudatos nő egy napja. Már ébredéskor bele is ütközik az első dilemmába: fürdő vagy zuhany?

Kapcsolódó cikkek

 

I dream of balloons, as I imagine clowns do. They’re my way of visualising the 11 tons of CO2 that many European households produce each year: enough to inflate 24 million balloons.

My plan is to reduce the number of balloons I’m responsible for at the rate of 960,000 balloons, four per cent of my CO2 emissions, each year. I want to get down to just 2.2 tons or 4.8 million balloons. If we all did this, we’d reach a sustainable CO2 level for the planet.

But how, day-to-day, am I to achieve this? It is time to take stock, from dawn to dusk.

I wake to my first dilemma. Bath or shower? Years of received eco-wisdom tells us that “shower” is the correct answer, but that may not be correct. An average eight-minute shower uses around 62 litres of hot water, but faster-flowing showers can use 80 litres of hot water in just four minutes, and power showers as much as 136 litres. Wallowing in a bath—previously frowned upon—uses around 80 litres of hot water. I opt for a bath. Controversial.

However, I do not pull the plug when I get out. Nor do I go to the eco-inconvenience of using a clean cotton towel which requires laundering. Instead, I use a plastic skin scraper called a Bodyflik to remove excess water and then air dry. I believe the Romans used horse hair.

Next, getting dressed. This is a major concern for me. I am a passionate advocate for a more sustainable fashion industry. Humankind demands 60 billion kilograms of textiles to keep it in jeans, T-shirts and bed linen every year. The arable land used to grow cotton could be used for food, and fossil fuels are consumed to make man-made fibres. The processing and finishing of the fibre alone is hugely polluting. And, to add insult to injury, clothes are chucked into landfill dumps well before the end of their useful lifespan.

So I like to dress in old clothes made of natural fibres—let’s call them “vintage” to make them sound more appealing! As for shoes, mine are made from recycled fabric.

I return to the rapidly cooling bathwater, dutifully scoop it out of the bathtub with a watering can and trot around, watering house plants and tomato seedlings.

Trying to grow food in an urban environment is my current obsession. Growing fruit and vegetables yourself results in big environmental savings.

This is not just because you cut down on the transport of produce but because the industrialised farming that dominates our diets and grows one crop per field leaves the water table depleted and soil eroded.

Today I’m working from home. Despite the computing industry generating a lot of highly polluting waste, I have to use a computer and send email just like most other people. But I do still consult my reference books rather than search engines, in part because, according to US physicist Alex Wissner-Gross, a typical information search online produces 7g of CO2—as much as boiling a kettle.

Which reminds me: time for a cup of tea! Luckily, I own a dual-chamber kettle with a plunger arrangement that allows me to boil only what I need. It should be said that not everybody shares my passion for it. I once listened to my father-in-law swearing at said contraption for a full five minutes. Teabags, by the way, should be biodegradable.

It’s also time to jog around the park. Outdoor space is a health club without the fees. And, given that running on a treadmill for 30 minutes, three times a week, boosts your carbon footprint by 0.07 tons per year as well as your heart rate, I like the idea that my emissions from being outside are zero.

Then, grocery shopping. I do love to scrutinise a label. There are so many conundrums. Is it better to buy local non-organic apples or imported organic apples? Does this laundry detergent use optic brighteners that might irrevocably damage water courses? Which is the best type of Fairtrade coffee?

“Do you need a carrier bag?” the girl at the checkout. “I certainly do not!” I proclaim, producing the canvas shopping bag I now carry in my handbag. I am the picture of eco-smugness.

But a quick look at the energy monitor on the wall when I get home reveals something is amiss. I sprint upstairs to discover I left a complete set of halogen inset lights on upstairs in the hallway. Not so smug now.

As penance, I do a few chores, including beginning tonight’s supper by making a bolognese sauce. Instead of mince, I’m using Quorn, a brand of mycoprotein. Despite being a “meat analogue” fungus grown in a lab, it tastes nice in the end. Honestly.

There are lots of simple techniques for saving energy in the kitchen (and I don’t mean sitting down and having a rest). One is to match the base of the pan to the size of ring on the stove, so that you don’t waste heat around the edges. Freezers and microwaves, used correctly, are both highly energy efficient.

All waste food must be composted or given to the worms in my wormery (although they don’t like citrus or onions). This is non-negotiable. Composting the bulk of your leftover food shaves 270kg off your carbon tally each year.

This evening, I’m attending a “green” design awards ceremony. Every finalist has made a dress from garbage; this could mean offcuts from the fashion industry, bottle tops and ring pulls or, in the case of the winner, old pantyhose woven into a 1920s-inspired little number.

We call this “upcycling”: adding value to waste material using the design process. Just to increase the excitement, the event is serving organic wine, made from grapes that are cultivated without recourse to synthetic fungicides, herbicides or fertilisers. This seems a good point at which to raise a glass to a successful low-impact day. Cheers!  

Lufikról álmodom, miként képzeletemben a bohócok is. Léggömbök segítségével alkotok képet magamnak arról a 11 tonna szén-dioxidról, amelyet európai háztartások bocsátanak ki egy évben: ennyi gázzal 24 millió léggömböt lehetne felfújni.

A tervem az, hogy azt a léggömbmennyiséget, amelyért én vagyok felelős, évenként 960 ezer darabbal, vagyis a saját CO2-kibocsátásom négy százalékával csökkentsem. Le akarom vinni 2,2 tonnára, azaz 4,8 millió léggömbre. Ha mindannyian így tennénk, a bolygónk számára fenntartható CO2-szintet érnénk el.

De miként érjem el ezt a napok egymásutánjában? Itt az ideje a leltár készítésének, pirkadattól alkonyatig.

Már ébredéskor beleütközöm az első dilemmámba. Fürdő vagy zuhany? Az ökobölcsesség szerint a „zuhany” a helyes válasz – pedig nem is biztos, hogy az. Egy átlag nyolcperces zuhanyozás során körülbelül 62 liter forró vizet használunk el, de a gyorsabb átfolyású zuhanyok akár négy perc alatt is elhasználhatnak 80 liter forró vizet, a kifejezetten erős nyomásúak pedig 136 litert is. A kádban lubickolás – korábban elítélt – élvezete körülbelül 80 liter forró vizet igényel.

A fürdésre szavazok. Lehet rajta vitatkozni. Mindazonáltal én nem húzom ki a dugót, amikor kiszállok a vízből. És nem is használok mosás-vasalást igénylő tiszta pamutvászon törülközőt. Helyette egy Bodyflik nevű műanyag kaparóval távolítom el a bőrömről a vizet, aztán pedig megszárít a levegő. Tudtommal a rómaiak lószőrt használtak.

Következik az öltözködés. Erre komoly figyelmet fordítok. Szenvedélyesen támogatom a fenntarthatóbb divatipart. Az emberiségnek minden évben 60 milliárd kilogramm textíliára van szüksége, hogy abból farmerok, pólók és ágynemű készüljön. A gyapotföldeken élelmiszert is lehetne termeszteni, miközben a fosszilis üzemanyagokat mesterséges szálak előállítására pazarolják. A szálak gyártása már önmagában is óriási mértékben szennyezi a környezetet. És hogy még egy fokkal tovább rontsuk a helyzetet, a ruhaneműk jóval a hasznos élettartamuk vége előtt a szeméttelepen végzik.

Így hát én legszívesebben természetes szálakból készült régi ruhákat hordok – nevezzük őket „vintage”-nak, jó évjáratnak, ha már e jelző oly vonzóvá teszi a nemes borokat! Ami a cipőt illeti, az enyém újrahasznosított anyagból készült.

Visszatérek a gyorsan hűlő fürdővízhez: egy kannával gondosan kimerem a kádból, körbetrappolom vele a lakást, megöntözöm a növényeket és a paradicsompalántákat.

Mostanában megszállottan próbálkozom azzal, hogy élelmiszert termesztek nagyvárosi körülmények között. A saját zöldség- és gyümölcstermesztés ugyanis jelentős környezetvédelmi megtakarítást eredményez.

Nem csupán azért, mert így csökkenthetők a termékek szállítási költségei, hanem azért is, mert az étrendünkben meghatározó arányú nagyüzemi mezőgazdaság és az adott földterület egyfajta növény termesztésére történő használata csökkenti a talajvízszintet, és erodálja a talajt.

Ma otthonról dolgozom. Jóllehet a számítógépipar rengeteg erősen szennyező hulladékot termel, a legtöbb emberhez hasonlóan nekem is számítógépet kell használnom és e-maileket kell küldenem. Viszont még mindig szívesebben lapozom fel a kézikönyveimet, mint hogy a netes böngészőkkel keresgéljek, részben azért, mert Alex Wissner-Gross amerikai fizikus számításai szerint egy tipikus online információs keresés árama 7 gramm CO2-t „termel”, épp annyit, mint egy kanna víz felforralása.

Amiről eszembe jut: itt a teaidő! Szerencsére kétrekeszes vízforralóm van, olyan belső pumparendszerrel, amely lehetővé teszi, hogy épp a szükséges mennyiségű vizet forraljam fel. El kell árulnom, nem mindenki osztozik ez irányú rajongásomban. Az apósom egyszer öt kerek percen át átkozta a mondott szerkentyűt. Ja, és a filteres tea zacskójának lebomló anyagból kell készülnie.

Ideje kocogni indulni a parkba. A szabadtér valójában egy olyan fitneszklub, amelyben nem kell fizetni. És mivel a heti három alkalommal 30 perces futás a futópadon a szívritmus felpörgetése mellett évenként 0,07 tonnával növeli az ember karbonlábnyomát is, nekem sokkal rokonszenvesebb, hogy a szabadban futva nulla kibocsátással számolhatok.

Aztán következik a bevásárlás. Tüzetesen szemügyre venni a címkéket. Oly sok kérdés merül fel ilyenkor. Mi a jobb: helyi nem bioalmát venni, vagy importált bioalmát? Vajon ez a mosószer olyan optikai fehérítőt tartalmaz, amely visszavonhatatlan károsodást okozhat a folyóvízben?

– Kér szatyrot? – kérdi a pénztároslány. – Szó se lehet róla! – jelentem ki, táskámból előhalászva a mindig nálam lévő vászon bevásárlószatyrot. Íme, a két lábon járó ökonagyképű!

Hazatérve azonban egy gyors pillantás az árammérőre, és rögtön érzékelem: valami nem stimmel. Felsprintelve látom, hogy az emeleti folyosó teljes halogén lámpasorát égve felejtettem. Pofon az ökonagyképűségnek.

Penitenciaképpen némi házimunkára ítélem magam: nekilátok a vacsorához elkészíteni a bolognai szószt. De darált hús helyett Quornt használok – ez egy mikoproteinmárka. Annak ellenére, hogy laboratóriumban termesztett „húsjellegű” gombaféle, finom lesz. Komolyan.

Számos egyszerű technikája van a konyhai energiatakarékosságnak (és nem arra gondolok, hogy leül az ember kicsit pihenni). Ha például a tűzhely platnijának átmérőjéhez illő lábast használunk, nem megy veszendőbe a hő a szélek mentén. A fagyasztók és a mikrosütők megfelelő használat mellett szintén energiahatékonyak.

Minden élelmiszer-hulladékot komposztálni kell, vagy odaadni a gilisztatenyészet lakóinak (habár a citrusféléket és a hagymát nem kedvelik). Ez nálam nem vitakérdés. Az ételmaradék többségének komposztálásával évente 270 kilóval könnyíthetjük meg saját karbonterhünket.

Ma este a „zölddizájn”-díjkiosztó ünnepségre megyek. A döntőbe jutottak mindegyike szemétből készített ruhákat; ez a divatiparban felhasznált anyagok levágott végeitől kezdve jelenthet üvegkupakokat vagy, mint a nyertes esetében, régi harisnyanadrágokat is, amelyekből egy 1920-as évek ihlette dekoratív kitűzőt szőttek.

Az újrahasznosítás (reciklálás) nyomán ezt nevezzük „felciklálásnak”: formatervezéssel értéket adni a szemétre vetett dolgoknak. Ráadásul biobort szolgálnak fel, amelyet szintetikus gombaölők és gyomirtók alkalmazása nélkül művelt szőlőből készítettek. Erre aztán érdemes emelni poharainkat egy sikeres, alacsony kibocsátású nap végén. Egészségünkre!

Vote it up
200
Tetszett?Szavazzon rá!