Bátrak klubja

Összeállítás olyan magyarokról, akik nem veszítették el a fejüket, így veszélyes helyzetekből menekültek meg

Megjelent: 2010. május

Kapcsolódó cikkek

A megérzés figyelmeztetSzűcs Ildikó kaszkadőr
– Kétféle érzés tölthet el felvétel előtt. Az egyik a természetes izgalom, amikor felfokozott tudati állapotba kerülök, és pontosan teljesítek. Máskor egy belső hang azt súgja, hogy nem kellene megtennem, olyankor történhetnek bajok.

Mint amikor például rossz érzésekkel indultam forgatni Német­országba, ahol egy motoros balesetet kellett eljátszanunk. Az eseményt több részletben vettük fel. A repülési részt úgy csináltuk, hogy a férfi kollégámmal a vurstliból ismert hajóhintához hasonló szerkezetben hintáztunk, hogy egy bizonyos magasságot elérve kiugorjak belőle. Én azonban kiestem a hátrafelé lendülő hintából, és a betonra csapódtam.

Ez még nem lett vol­na tragikus, de a vasmonstrum már lendült is vissza, és a hinta meg a talajszint között csak tíz centi volt. Ezért összegömbölyödtem, amilyen kicsire csak tudtam. A hinta a farcsont fölötti részemet találta el – két centire a gerincemtől. Iszonyatosan erős volt az ütés.

Szerencsémre csak zúzódásaim lettek. Amikor túl voltam az első sokkhatáson, közöltem a kollégákkal, hogy azonnal végezzük el a mutatványt, mert ha most nem állok vissza, többé nem merem megtenni. Az eset óta, ha lehet, még átgondoltabban állok a feladatokhoz, figyelek a megérzéseimre.

Tartani a lelketNyerges Miklós barlangász
– A legveszélyesebb helyzetbe a Délkelet-Franciaországban található Gouffre Berger-barlangban kerültem 1996-ban. Hárman indultunk az 1122 méter mély járatrendszerbe. Visszafelé a barlangban használt kötelek, a nittek és a karabinerek kiszerelése, felszállítása volt a feladatunk.

Nem tudhattuk, hogy az előrejelzésekkel ellentétben odafönn először erőteljes havazás, majd hatalmas esőzés kezdődött. A víz a barlang víznyelőin keresztül hamar elérte a fő járatokat, és ott összegyűlve egyre nagyobb mennyiségben áramlott felénk. Körülbelül 900 méter mélységben lehettünk a bejárat szintje alatt, amikor észleltük a barlangi folyó megáradását. Ezért igyekeztünk gyorsan elérni a legszárazabb szakaszt, ahol megvárhattuk volna a víz levonulását. De nem volt szerencsénk.

Éppen egy nagyobb akna tetején voltunk, amikor az egyre súlyosabbá váló vízbetörés miatt kénytelenek voltunk visszafordulni. Tor­da István barátunk indult elsőként lefelé, de időközben a köteleinket is elérte a víz. Csapdába kerültünk. Sajnos István későn észlelte a kialakult vészhelyzetet, és ereszkedés közben becsúszott a jéghideg vízesés alá. Valószínűleg pillanatokon belül meghalt.

Németh Zsolt barátommal az akna tetején ragadtunk. Egy egész napot töltöttünk függőleges helyzetben, a köteleken lógva, az egyre nagyobb erővel dübörgő vízesés felett. Lassan bennünket is elért a víz, de szerencsére volt nálunk olyan izolációs fólia, amely alá bújva elkerülhettük a megfulladást és a kihűlést.

A következő 24 órában az volt a feladatunk, hogy tartsuk egymásban a lelket, mozgassuk a végtagjainkat, hogy a vérellátás ne szűnjön meg, illetve védjük az életmentő fóliánkat. Másnap alábbhagyott a vízbetörés, és mi visszamászhattunk az aknán. Itt egy újabb napot várakoz­tunk, majd amikor biztonságossá vált a helyzet, leereszkedtünk a vízesés alján lévő folyosóba, egy vízszintes és száraz helyre.

Ekkor már nem tudtunk volna saját erőből a felszínre jutni. A harmadik napon érkező francia barlangi mentők még további négy napig a föld alatt kialakított táborhelyen ápoltak minket, és utána a segítségükkel jutottunk fel.

Vote it up
356
Tetszett?Szavazzon rá!