Betyár

A drága pénzért vett kis keverékkutya nem hazudtolta meg a nevét. Neki köszönhetően egészen elképesztő kalandokban volt részem

Kapcsolódó cikkek

Németjuhász-keverék volt: az anyja gyönyörű, fajtatiszta farkaskutya, de nyilván „félrelépett”, így született Betyár.

Kétszáz lejért vettük 1978. szeptember 10-én. Két hónapos lehetett. Egy bevásárlószatyorban vittük haza Irénkével, a feleségemmel. Máramarosszigeten laktunk, kertes házban.

Kezdetben szabadon kószálhatott a kertben, az udvaron, fokozatosan szoktattuk a láncra, ez volt ugyanis a tartásának feltétele. Pórázt is szereztem, naponta nagyokat sétáltunk a Malomkertben. Hamarosan megtanult „szabályszerűen” a bal oldalamon járni, parancsszóra leülni, lefeküdni. Barátságos maradt „felnőttkorában” is, de azért jónak láttam szájkosárhoz szoktatni.

Séta után a szájkosarát egy szögre akasztottam a fásszín oldalán. Alig pár hét múlva, mihelyt leoldoztam a láncról, rohant egyenesen a szájkosarához. Működött a pavlovi feltételes reflex: szájkosár = séta, esetleg kirándulás.

Máramarossziget kedvelt kirándulóhelyére, Egresbe jártunk hetenként kirándulni. Az út egy részét – 3-4 kilométert – autóbusszal tettük meg, majd még bő két kilométert kellett gyalogolni egy falun át, míg kiértünk egy fás-ligetes kaszálóra-legelőre, majd az erdőn át a menedékházba.

Egy különálló kis „szoba” szolgált szállásul, szinte kivétel nélkül csak mi használtuk. Öt hónapos lehetett tél elején, amikor először jött velünk kirándulni. Kint hagyni nem mertük, féltünk, hogy elkóborol, ezért kénytelen-kelletlen bevittük a szobába.

Engedelmesen lefeküdt egy rongydarabra, amelyet fölmosáshoz használt Irénke. Félve aludtam el, mert szobatisztasághoz sosem szoktattuk, nem volt rá otthon lehetőség. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy nyalja a kezemet. Fölkeltem, kiengedtem. Száguldott a legközelebbi fáig elvégezni a dolgát, majd rögtön rohant is vissza, parancsszó nélkül lefeküdt a helyére.

Betyár hamarosan megismerte a hátizsákunkat, anorákjainkat. Mihelyt megpillantotta, türelmetlenül várta, hogy leoldozzuk a láncáról. Ebből aztán gondunk is támadt. Irénkének a tanév 1979-ben (is) úgy kezdődött, hogy egy hétig a téeszbe mentek kukoricát törni, krumplit fölszedni. Ezért reggel anorákot vett föl, úgy indult a munkahelyére, Hosszúmezőre.

Betyár pedig keservesen panaszkodni kezdett. Azt hitte, kirándulni megyünk, és őt otthon hagyjuk. Nekem is iskolába kellett mennem, Tünde lányunknak is, és senki nem volt, aki megsétáltassa. Két-három óra hosszat nyüszített, ugatott, sírt bánatában. Másnap cselhez folyamodtunk. Irénke anorák és táska nélkül ment ki az utcára, az ablakból adtam ki neki a „kiránduló-felszerelést”, Betyár pedig nem rendezett újabb patáliát.

Megjelent a tisztáson egy medve. Magasabb volt a kutyánál, vaskosabb, testesebb, 80-100 kilósra becsültem

1979 szeptemberében (még tartott a nyári vakáció, 15-én kezdődött a tanítás), Irénkével kettesben mentünk Egresbe. Éjjel esett az eső, nekem pedig kora délután gombászhatnékom támadt. Irénke a menedékházban maradt, kézimunkázott, így hát Betyárral indultunk útnak. Visszafelé a sáros erdei úton friss medvenyomot láttam. Ijesztően nagy nyomok voltak, akkorák, mint a kalapom. Épp egy kis erdei patakon akartam átgázolni, amikor hangos csörtetésre lettem figyelmes. Önkéntelenül megálltam, a zaj irányába fordultam.

Pár pillanat múlva, úgy húsz méterre tőlem meg is jelent a kis tisztáson egy medve. Másfél éves bocs lehetett. Magasabb volt a kutyánál, vaskosabb, testesebb, 80-100 kilósra becsültem. Engem nem vett észre, mert Betyár hangos csaholással rohant feléje. Sosem látott még medvét, borjúnak vélhette. A meglepődött medve hihetetlen ügyességgel mászott föl egy fenyőfára. Betyár alulról ugatta, én pedig akkor értettem meg, mit jelent, hogy az embernek földbe gyökeredzik a lába.

Attól tartottam, hogy esetleg megjelenik az anyja, és akkor nekünk végünk, vagy a „kis bocs” lejön a fáról, ad egy pofont Betyárnak, majd szétnéz, hogy van-e még ellenség a környéken. A kutya megunta a csaholást, és elment valahová az erdőbe. A medve lekecmergett a fenyőről. A zajra azonban újra megjelent Betyár. A meglepett medve rohanni kezdett – egyenesen felém. Engem nem látott, mert folytonosan hátrafelé nézegetett. Öt méterre lehetett tőlem (ezt utólag lemértem), amikor végre észrevett, hirtelen irányt váltott, és elrohant az erdőbe. Betyár meg utána.

Én még akkor is szoborrá merevedve álltam, mikor a kutya visszatért. Eszembe jutott, hogy semmiféle „fegyver” nincs nálam, amivel védekezni tudnék. Útközben aztán egy nyolc-tíz kilós szikladarabot emeltem ki a patakból, azt cipeltem, jóllehet elképzelésem sem volt, mit is kezdek a kővel, ha netán megtámad a medve.

Vote it up
356
Tetszett?Szavazzon rá!