Daniela harca

A vonatbalesetben végtagjait elvesztő diáklányból óriási erőfeszítések révén orvos és Chile egyik legkedveltebb személyisége lett

Megjelent: 2010. március

Kapcsolódó cikkek

Sajátos jelenség a fiatal, magabiztosan, alig észrevehető bicegéssel lépkedő orvosnő a chilei főváros, Santiago Gyermekgyógyászati Rehabilitációs Intézetének folyosóin. A fogyatékkal élő gyermekeik kezelésére érkezett szülők felismerik és rámosolyognak, kivált, miután meglátják a kezét. Egyesek még mutogatnak is. – Nézzétek, ő Daniela García! – suttogják.

A hatmilliós nagyvárosban, sőt az egész országban méltán híres. Elegí vivir (Az életet választottam) címmel nagy sikerű dokumentumkötetet írt. Az eddig hatvanezer példányban elkelt és változatlanul keresett mű minden idők legnépszerűbb tényirodalmi kötete Chilében. Daniela 2006-ban és 2007-ben is elnyerte hazájában Az év asszonya címet, 2005-ben pedig az ország tíz legbefolyásosabb személyisége közé sorolták.

Idegenkedik a hírnévtől, feszélyezi a sajtó tolakodó figyelme. Jobb szereti, ha nem ölelgetik-csókolgatják idegenek, akik fölismerik az utcán. Nincs ínyére, hogy csak így emlegessék: a lány, akit az a szörnyű baleset ért. És nem kívánja szerencsétlenségként fölfogni a történteket. – Az én történetemnek tulajdonképpen jó a vége – hajtogatja.

Nem bánja, ha kis betegei, akik közül sokan súlyos fogyatékossággal vagy betegséggel, például izomsorvadással küszködnek, kíváncsian megbámulják. Tudja, hogy az állapotuk miatt további életükben nekik is bátorságra és kitartásra lesz szükségük. Azt sem veszi zokon, ha leplezetlen gyermeki közvetlenséggel érdeklődnek: – Te miért sántítasz? Miért van kampó a kezed helyén?

– Nagyon jó, hogy ilyenek – mondja. – Ez kapcsolatot teremt közöttünk.
 

2002. október 30-áig Daniela García a művelt chilei felső középosztályból származó fiatal nők kényelmes és többé-kevésbé gondtalan életét élte. Az édesapja, Cristián García gyermekröntgenorvos a Chilei Pápai Katolikus Egyetem (PUC) orvosi karán tanított, fogász édesanyja, Leonor Palomer pedig a pályáját függesztette föl, hogy Danielát, az ikertestvérét, Cristiánt, valamint három öccsüket nevelje. Az értelmes, sportos és eleven Daniela élvezte a szeretetteljes környezetet, amelyben felnövekednie adatott.

Az iskolában jeleskedett, imádta a biológiát, így bejutott a PUC orvosi karára, az ország legpatinásabb és legrangosabb egyetemére, ahol a tizenhat chilei orvosi fakultás közül a legszigorúbbak a felvételi követelmények. Chilében hét évet kell tanulni az általános orvosi diplomáért, és a szakorvosi képzettség megszerzése további három esztendőt igényel.

2002 októberének utolsó hetében a huszonkét éves Daniela a negyedik tanév befejező hónapját végezte. Már négy éve járt ugyanazzal a fiúval, Ricardo Strubéval, a jóképű, kisportolt fiatalemberrel, aki egy másik egyetemen közgazdaságtant hallgatott. Mindketten szerették a természetet, szabad idejüket kerékpározással és közös sportolással töltötték.

A déli féltekén a forró nyári napok közeledtek, ahogy lassanként megkezdődtek a záróvizsgák. Ilyenkor szokták megrendezni az orvosi karok évenkénti sportseregszemléjét, amelyen hagyományosan az ország szinte minden orvostanhallgatója részt vesz. A tanintézetek azért vetélkednek, hogy ki visz haza több serleget. A tanárok lelkesen buzdítják medikusaikat, hiszen a legtöbb győzelem kivívása nagy dicsőség. Évenként mintegy ezerötszáz diák indul a négynapos tornán, amelynek programjában röplabda, kosárlabda, úszás, tenisz és labdarúgás szerepel. A játékokat ebben az esztendőben a Santiagótól vagy 670 kilométerre délre fekvő, 260 ezer lakosú városban, Temucóban tartották.

Daniela akart is menni, meg nem is. Szokatlan, nyugtalanító előérzet lett úrrá rajta

Daniela akart is menni, meg nem is. Izgult a közelgő bőrgyógyászat-vizsga miatt, az egyik legjobb barátnőjéről tudta, hogy nem megy, az utazás Temucóba sokba került, és több mint kilencórás éjszakai vonatozást jelentett. Ezenkívül nála szokatlan, nyugtalanító előérzet vett rajta erőt.

Évfolyamtársai napokig nyaggatták, hogy tartson velük – a csapatnak szüksége volt futballistatehetségére. Végül beadta a derekát, tudván, hogy a sport nála az egyik legjobb szorongás- és stresszoldó eszköz. Azon a szerda estén, amikor megérkezett a központi vasúti pályaudvarra, baljós előérzete mégis egyre erősödött. A délre, Temucóba igyekvő több száz diák miatt a nemzeti vasúttársaság különvonatokat állított be, ezért régi vagonokat is csatoltak a szerelvényekhez. Danielának nem tetszettek a hámló festésű, elaggott vasúti kocsik koszos ablakai, törött burájú, kiégett lámpái. Azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy a vonatozás legalább biztonságos.

Ahogy útnak indultak dél felé, gitárok kerültek elő, és a diákok énekeltek, táncoltak a vagonokban. – Táncolj velünk! – unszolták Danielát a barátai.

Szeretett ugyan táncolni, de ezen az estén úgy érezte, nincs kedve hozzá. Gubbasztott a helyén, és a sűrűsödő sötétségben tovasuhanó tájra meresztgette a szemét a piszkos ablaküvegen át. Este tíz körül, valamivel több mint egy órával az indulás után két barátja szólt neki, hogy menjen át velük a többi kocsiba, nézzék meg, találnak-e ismerőst a szerelvényen.

A vonat éppen egy iparvároson, Rancaguán haladt át. A lány egyik barátja előtte, a másik mögötte lépkedett. A mennyezeti világítótestek izzói kiégtek, alig lehetett látni. Daniela nem sejtette, hogy az egymáshoz csatolt vagonok közötti átjáró burkolata egy helyütt hiányos. Langaléta barátja, Diego hosszú lábával könnyedén átlépett a résen, de ahogy az apró termetű Daniela a sötétben követte, a vonat épp egy jókora kanyarba fordult, és a hézag még szélesebbre nyílt.

Daniela egy lépést tett, és hirtelen érezte, hogy a semmibe zuhan.

A barátai az egyik pillanatban még maguk közt tudták, a következőben már eltűnt a szemük elől. – Hahó, az a lány leesett! – kiáltotta egy utas, aki a peronon dohányzott.
 

Daniela úgy érezte, jobbra-balra ráncigálják. Azután mintha zavaros álomból ébredt volna, az éjszaka sötétjében a vágány közepén találta magát.

Semmije sem fájt, de a haja az arcára tapadt, meg valami meleg, ragacsos anyag is – vér, amely a bal szeme fölötti kis sebből csorgott. Odanyúlt a bal kezével, hogy félresöpörje a haját a szeméből. Hiába. Újra megpróbálta, de a karja mintha csak legyezgette volna a levegőt. Értetlenül emelte föl a fejét, és odanézett. Elszörnyedve látta, hogy nincs bal keze. A kézfejével együtt az alkarja is félig hiányzott.

Ezután a másik kezére pillantott, és rémülete tovább nőtt: a jobb alkarja és a kézfeje is le volt vágva. Két csonkolt karja nyílt sebeiből ömlött a vér. Mozdulni próbált, és csak ekkor hasított a testébe a fájdalom.Daniela nem szívesen emlékszik vissza arra, amit ezután észlelt. A bal lába csípő és térd között amputálódott. A jobb lába közvetlenül térd alatt hiányzott. A felismerés, hogy négy végtagja csonkolódott, szinte elviselhetetlen borzadállyal töltötte el. Orvostanhallgató létére tudta, hogy nem szabad pánikba esnie. Tisztában volt azzal is, hogy rengeteg vért veszített.

Vote it up
912
Tetszett?Szavazzon rá!