De mi lesz Patty fiával?

Nővérként minden tőlem telhetőt megtettem a rákbeteg anyáért. Amikor kiderült, hogy mindhiába, akkor a fiú következett

Kapcsolódó cikkek

A massachusettsi rákközpontban, ahol hét éve dolgozom nővérként, mindent elkövetek, hogy a betegek jobban érezzék magukat. Ha pokrócot kérnek, vagy egy pohár gyümölcslevet, máris ugrom, és mindig készen állok a közös imára. Ám Patricia McNulty, akit 2011-ben ismertem meg, nem tartott igényt a segítségemre.

A sovány, 44 éves, egyedülálló anya kemoterápiát kapott, hogy leküzdje a nyakában növő rosszindulatú daganatot. A többi beteggel ellentétben Patty a kezelése alatt magába fordult, és bármit csináltam, nem nyílt meg előttem. Egy könyvbe temetkezett, vagy a fejére húzta a takarót, hogy elkerülje a kontaktust.

Végül rájöttem, hogyan csaljak mosolyt az arcára: kilencéves fiát, Stephent hoztam szóba. Rögtön megeredt a nyelve: elmondta, milyen jó tanuló a fiú, aki felolvashatta versét a helyi könyvesboltban. Ragaszkodott hozzá, hogy az egész napos kemoterápiás kezelést két félnapra bontsák, s így mindig ott lehessen, amikor megjön az iskolabusz. Valójában Stephen miatt vállalta az agresszív beavatkozást. Mindent elkövetett, hogy a fiával élhessen.

Pattynek állandó küzdelemből állt az élete. A család segélyen tengődött, és a város szegénynegyedében lakott egy szükséglakásban. Patty partnerét, Stephen apját nemrég elütötte egy autó, és agysérülés miatt lebénult. De Patty soha nem panaszkodott. Elnyelte minden bánatát. Azt hiszem, ezt tette egész életében.

Másfél éves kezelés után, 2012 augusztusában Pattyvel közölték, hogy a rák áttétet képzett, és megtudtam, hogy már nincs neki sok hátra. Rögtön arra gondoltam: De mi lesz Stephennel?

Patty apjának idősebb fiai nem tudták magukhoz venni, ahogy a nő öt testvére sem. Tudtam, hogy Patty irtózik az állami gondozás gondolatától, de annyira fájdalmas volt számára megtervezni a halálát, hogy nem beszélt róla. Képtelen volt rá.

Mivel a betegsége gyógyíthatatlanná vált, Patty átkerült kórházunk hospice részlegébe. Ekkor kezdett hallani róla és fiáról a férjem, Michael, aki a hospice lelkésze volt. Az ott dolgozó nővérek meséltek az értekezleteiken az értelmes, különleges fiúról, de senki nem tudta, mit lehetne tenni, mi lesz vele, ha meghal az anyja.

Bár nem álltam különösebben közel Pattyhez, folyamatosan a problémáján rágódtam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, mennyire elkeserítő, ijesztő a helyzet. Valami azt súgta nekem, hogy be kéne fogadnunk a fiút.

Nem mondom, őrült ötlet volt. A férjemmel soha nem fogadtunk örökbe gyereket, még csak nem is beszéltünk róla. Akkoriban már majdnem teljesen kiürült a házunk. Két lányunk, a 21 éves Kelsey és a 19 éves Morgan egyetemre járt, 15 éves fiunkat, Casey-t pedig már csak három év választotta el az érettségitől, s utána ő is elköltözni készült.

Nálam tíz évvel idősebb, 63 esztendős férjem már neki is látott a négy hálószobás ház rendbehozatalának, és azt tervezte, hogy néhány év múlva átköltözünk egy aktív idősek számára kialakított lakóközösségbe. Én pedig most azon töröm a fejem, hogy ideköltöztessek magunkhoz egy általános iskolást? És ki fogja fizetni a továbbtanulását? Nem vetett fel minket a pénz.
 

Egy szeptemberi estén Michael váratlanul ezt mondta: – Szerintem magunkhoz kéne venni a fiút.

Nem akartam hinni a fülemnek. – Nekem is épp ezen jár az eszem – feleltem.

– Akkor ez egy jel, nem?

Patty csakis Stephen miatt vállalta az agresszív kezelést. Mindent elkövetett, hogy a fiával élhessen

Michael felnevetett. Mindketten mélyen vallásosak vagyunk, s Michael aztán tudja, milyen érzés, ha jelet kapunk Istentől. Amikor hét évvel korábban eladta sikeres üzletét, hogy teológiára járhasson, akkor is ezt érezte.

Miután a gyerekeink beleegyeztek, Michael meg én elmentünk Patty házába, hogy beszéljünk vele a dologról. Végül megállapodtunk: Stephen hozzánk költözik, ha már Patty nem lesz közöttünk.

Tudtuk jól, hogy nem lehet könnyű ezt megemésztenie egy kisfiúnak. Végül is nem ismert minket, ahogy mi sem őt. Hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, a következő hétvégén áthívtuk őket ebédre. Miközben Patty körbenézett fia leendő otthonában, Stephen elhadarta az Egyesült Államok elnökeinek nevét hibátlan időrendben. Ejha – gondoltam –, tényleg nem semmi ez a gyerek!

Aztán rájöttem, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Stephen úgy beszélt a politikáról, mint egy felnőtt. Sokat olvasott, és tehetségesen írt. Emellett persze ugyanolyan szeleburdi, bolondos fiú is volt, mint bármelyik negyedikes.

Nem győztem csodálkozni az alkalmazkodókészségén. Bár az anyja betegsége, az apja balesete és a család szegénysége miatt gyorsabban fel kellett nőnie, megmaradt gyereknek. Szinte a kezdetektől odabújt Michaelhez meg hozzám. Levett a lábamról, amilyen természetesen beilleszkedett a családunkba.

Ahogy fogyott Patty ereje, Michael meg én egyre több terhet levettünk a válláról – rendszeresen feltöltöttük a hűtőjüket, és szereztünk kórházi ágyat a nappalijukba.

Egy októberi reggelen, miután Stephen elment a suliba, Patty csendesen távozott az élők sorából. Stephen elé mentem az iskolába Michaellel, elhajtottunk vele egy parkhoz, és ott leültünk egy padra. Nagy nehezen kimondtam: – Stephen, szörnyen sajnálom, de a mamád itt hagyott minket ma reggel.

Még sosem hallottam ilyen emberi hangot. A vékonyka fiú ott ült közöttünk a padon, és csak zokogott, zokogott. Azt hiszem, ez volt életem legkeservesebb pillanata. Úgy éreztem, összeomlik a fiú világa. Aztán hazavittük.
 

Stephen néhány hónapig Casey szobájában aludt, hogy ne kelljen egyedül lennie. Pszichológusnál próbálta feldolgozni a gyászt, mi pedig Patty néhány tárgyából emlékhelyet csináltunk neki, ahová visszahúzódhatott, ha az anyja közelében akarta magát érezni. Amikor később külön szobába költöztettük, minden éjjel sírva felriadt.

Amikor a Mikulás bizalmas beszélgetésbe kezdett Stephennel a mamájáról, majd megszakadt a szívem

Nem tehettünk mást, csak szeretettel közeledtünk hozzá, és bevontuk népes családunk eseményeibe. Egy kosárlabdacsapat tagja lett. Átvittük játszani a kolléganőm, Beth gyerekeihez, akik Stephen rendezői utasításai szerint bohóctréfákat adtak elő. Voltak hétvégék, amikor a szomszédos államokba autóztunk, hogy olyan helyeket mutassunk neki, ahová kocsi híján korábban nem juthatott el a családjával.

Szenteste kiderült, hogy Stephen még nem találkozott a Mikulással. Így aztán felhívtam a szomszédos bevásárlóközpontot, hogy az ügyeletes Mikulásnak eláruljak ezt-azt a történetünkből, majd a lányaimmal elvittük hozzá Stephent a plázába. Amikor a Mikulás magához vonta Stephent és bizalmas beszélgetésbe kezdett vele a mamájáról, majd megszakadt a szívem. A fiú arca leírhatatlan örömöt tükrözött, mindnyájan sírva fakadtunk.

Nemrég Stephen osztályában a tanulóknak verset kellett írniuk, amely így kezdődött: „Ott az otthonom...” Stephen nagyon elkenődött, mert a legtöbb vers így kezdődött, „Ott az otthonom, ahol a mamám...” Ám végül ezt írta:

„Ott az otthonom, ahol Karen meditációs videókat néz.
Ott az otthonom, ahol Mike csodás burgert csinál.
Ott az otthonom, ahol biztonságot és szeretetet lelek.”

Vote it up
29
Tetszett?Szavazzon rá!