Fény a tenger partján

Vajon milyen lehet világítótoronyban élni? Szerzőnk Lastovo szigetén jár utána, és közben magáévá teszi a pomalót

Kapcsolódó cikkek

Indulás előtt figyelmeztettek, hogy – miként Horvátország dalmáciai szigetein szinte mindenki – Jure Kvinta pomalóban szenved. Azt mondják, eme állapot bárkit leterít, s olyannyira ellenállhatatlan, hogy akár a misszióm sikerét is alááshatja.

Jure a világítótorony őre Lastovón, a legtávolabbi dalmát szigetek egyikén. Bárhogy nézzük, Lastovo elbűvölő pont az ország peremén – mészkőmagaslatok, rejtett öblök s egy szőlőskertekkel és olívaligetekkel övezett, alig több mint 800 lakosú, középkori falu.

Maga a világítótorony is fenséges látványt nyújt egy 90 méter magas szikla ormán, a csillámló Adriai-tenger fölött. Korábban Jure édesapja kezelte, előtte meg a nagyapja. Az Adriát 48 horvát világítótorony pettyezi, de csak egyetlen, a lastovói kapcsolódik a nevemhez – Kvinta. Nem sok Kvinta él a földgolyón, így hát egyszerű célt tűztem magam elé: utazz Lastovóba, találkozz Jurével, állapítsd meg, rokonok vagytok-e, és adott esetben formálj dicsekvési jogot arra, hogy a rokonságodhoz egy mesés európai világítorony is „tartozik”.

A pomalo tünetei akkor kezdtek teljes valójukban megmutatkozni, amikor Split kikötőjéből indulván az ötórás hajóút felénél jártunk: észlelnem kellett, hogy útitársaim alig bírják magukon tartani a ruházatukat. Egy szőke hölgy a pulóverét levetvén csipkés melltartóban adja át magát a napozásnak. Két középkorú férfi az ingétől megválva újabb söröket rendel. Mire feltűnik a távolban Lastovo, a legénység több tagja horvát népdalokat harsog a fickókkal együtt. – Pomalo – súgja fülembe fejét ingatva a mellettem ülő olasz nagymama. Aztán elmagyarázza: a pomalo dalmát filozófia, nagyjából a „nyugi”, a „ráér”, a „semmi probléma” és a „talán holnap” keveréke. Mindez rendben is van, kivéve, ha valamit el szeretne érni az ember.

Biztosítottak afelől, hogy Jure a kompkikötőnél vár rám Lastovóban, de miután az összes utas partra szállt, egyedül maradtam ott a bőröndömmel. Jure sehol. Elő a mobilt. – Halló, Jure, itt Paul Kvinta.

– Nem tudok érted menni – olyan a hangja, mintha szunyókálásból ébredezne. – Fogj egy taxit!

– Taxit?

Nincs itt taxi. A falu kilenc kilométer, a világítótorony még további három. – Küldök érted egyet – mondja Jure.

A könnyűbúvárok egy római hajóroncsot láthatnak a mélybenPomalo. A kocsi fenyőerdőkön és dombokon át kanyarog, mígnem a szélfútta félsziget legvégén megpillantom a világítótornyot – mindannak a megtestesítőjét, amit a szárazföldön hallottam: „Tengerésznemzet vagyunk. Évszázadok óta.”

1185 sziget szóródik szét Horvátország sziklás tengerpartja mentén, amelyért a római kor óta csatáztak a tengeri hatalmak. A 19. századra az Osztrák–Magyar Monarchia 48 világítótornyot emelt itt. Horvátország függetlenségének 1991-es kikiáltása után a kormány számos világítótornyot felújított, hogy vendégfogadásra is alkalmassá váljanak. Jelenleg tizenegy horvát világítótoronyban lehet apartmant bérelni, így Jurénál is.

– Kvinta úr? – kérdi egy asszony, miközben kiszállok a taxiból. A világítótornyot körülvevő kőfalnak támaszkodik. Kicsit másként ejti ki a nevemet, mint én: Kuintának.

Ő Nada, Jure felesége. Elmagyarázza, hogy Jure hamarosan érkezik, de el kellett mennie elintézni néhány dolgot. Gesztenyebarna haja van, szelíd szemével barátságosan mosolyog rám. Felcsapom a jegyzetfüzetem, és kezdem elárasztani a kérdéseimmel. Jure családja eredetileg is Horvátországból származik? Mióta élnek Kvinták Lastovón? Hol…

Nada megadón teszi fel a két kezét. – Nem dolgozni – mondja tiltakozva. – Kávé.

Két kávéscsészét és két pálinkás kupicát rak a tornác kisasztalára. Sűrű török kávét és rakiját, szőlőből erjesztett adriai pálinkát tölt. Kávé és rakija. – Zsivjeli! – mondja Nada, és koccintunk.

Számos bátorító kör után a világítótoronyhoz támolygok. Az 1839-ben emelt építmény fehérre meszelt egyemeletnyi alsó részéból mészkő torony tör a magasba. Ledobom a cuccom a szobámban, aztán megmászom a 98 lépcsőt a torony tetejéig, ahol egy másfél méter magas, forgó üveglencsét találok – és az Adriai-tenger igéző panorámáját. Dél felé nézek, amerre több mint százötven kilométeres távolságban nincs szárazföld köztem és az olasz csizma sarka között. Kilépek egy keskeny pallóra, ahonnan madártávlatból vehetem szemügyre Kvintáék veteményes kertjét, a rakija készítésére szolgáló erjesztőkádakat és az asztalt, ahol Jure a napi halzsákmányt megtisztítja. A távolban kiszúrok egy mopedet, amint a szegélyezetlen úton pöfög fölfelé. Mire leérek a toronyból, Jure épp besétál a kapun. Bemutatkozom.

– Igen, igen – mondja. – Te vagy Kuinta, tudom.

Utcarészlet a középkori faluban, Lastovóban

Vadul göndörödő sörénye, fürkész szeme és többnapos borostája egy oroszlánhoz teszi hasonlatossá Jurét.

– Lehet, hogy rokonok vagyunk – vetem fel reménykedve.

– Talán – mondja. – De erre még lesz idő. Kávéztál már?

Nada újabb adag kávét és rakiját tölt. Érzékelve, hogy egyhamar aligha fogjuk tisztázni a genealógiai kérdéseket, inkább a szigeten űzhető tevékenységekről érdeklődöm. Úgy hallottam, lehet túrázni, könnyűbúvárkodni, csónakázni.

– Szunyókálhatsz is – indítványozza Jure.

Inkább Lastovo falu felfedezésére indulok, csak hogy azt találjam, itt mindenki ugyanazt teszi, mint Jure és Nada – kávézgat és ücsörög. A kávézókban idős férfiak csoportjai társalognak nevetgélve. Rendelek egy kapucsínót, és seperc múlva már a hófehér hajú Luka Fulmizivel csevegek, aki elmondja: – Ezeréves a házam. 40 nemzedék óta lakunk benne.

Meg akarom-e nézni? – kérdi.

Jure Kvinta a napi zsákmánnyal

Fulmizivel megmásszuk Lastovo szűk utcáit. A falu egy természet adta amfiteátrumban fekszik, amely a szárazföld, nem pedig a tenger felé néz. Miután a velenceiek 998-ban elpusztították a tengerparti várost, hogy megbüntessék az itt portyázó kalózok miatt, a lakosság életben maradt része olyan helyen épített új települést, ahol rejtve maradt a sziget mellett elhaladó hajók és egyáltalán a külvilág elől.

Fulmizi háza négyszintes, vastag falú, és egy tetszetős veranda is tartozik hozzá. A ház vénségét aláhúzandó a belsejében lévő kúthoz vezet. A kút káváján 13 centi mély barázda látható, amelyet a kötelek vájtak a kőbe – tíz évszázadnyi vízhúzás nyoma.

– Na de minek innánk vizet, ha bort is ihatunk? – kérdi Fulmizi.

Egy pohár vöröset tölt nekem egy rozsdamentes acéldézsából. A szőlője, mint elmagyarázza, azon az 1500 tövön terem, amelyet a falu közelében gondoz.

– Nehéz innen eladni; nagyon el vagyunk szigetelve. Magunknak termelünk – kortyol egyet, majd hozzáteszi: – Élvezzük az életet.

Lastovo falu egy természet adta amfiteátrumban épült, hogy rejtve maradjon a sziget mellett elhaladó kalózhajók előlMiután búcsút intünk egymásnak, szép kilátást keresve négykézláb felkapaszkodom a 417 méter magas Hum-csúcsra, Lastovo legmagasabb pontjára. Mindenfelé végtelen vizet látva az elszigeteltség érzete kerít hatalmába. Kezdem már érteni, miért óvakodnak az itteni népek a túl kíváncsi idegenektől, akik nem tudnak nyugton ülni a fenekükön.

Úgy határozok, hogy magamévá teszem a pomalo elvét.

A következő néhány nap folyamán eme elhatározásom mellett is búvárkodom Lastovo északkeleti sarkán, ahol egy római hajóroncs nyugszik a mélyben, és elhajókázom a mindössze 137 méter széles Glavat-szigetre, hogy megtekintsek egy másik világítótornyot.

De mégis és mindenekfelett a semmittevést élvezem Jure és Nada társaságában. Dumálunk a zenéről. Dumálunk a fociról. Nada pompás ételeket varázsol a zsákmányunkból: serpenyőben sült bonitót, grillezett rákot, polipgulyást, s persze mindet borral küldjük le. Lassacskán előjön némi családtörténet is.

– Amikor a nagyapám őrizte a világítótornyot, ez a hely Olaszországhoz tartozott – mondja Jure. – Amikor az apám, akkor Jugoszláviához. Most pedig Horvátországhoz. Három különböző országban éltünk, pedig ki sem mozdultunk innen!

Az egyik este már jócskán a bornál tartunk, amikor a házigazdáim egy halom könyvet, családi fotót és mindenféle dokumentumot szednek elő. Az egyik könyv szerint a Kvinta név már az 1600-as években felbukkant Lastovón. Hmm. Üknagyapám a mai Cseh Köztársaság területéről származik.

– A horvátok és csehek is az Osztrák–Magyar Monarchiához tartoztak – mondja Jure. – Talán a birodalmon belül költöztek egyik helyről a másikra.

Jure elmeséli, milyen boldogságban nevelték fel két gyereküket itt a világítótoronyban.

– Ó, a család! – mondja Nada, szeme elhomályosul.

– A családra! – emeli poharát Jure. – Zsivjeli!

– Vannak gyerekeid? – kérdi Nada.

A cikk szerzője, Paul Kvinta élvezi a Struga világítótorony tetejéről elé táruló lenyűgöző látványt

Elmagyarázom, hogy épp most próbálok örökbe fogadni egy árva kislányt. Nada izgalomba jön, megragadja a kezemet, és jósolni kezd a tenyeremből. Jure fordítja.

– Meg fogod kapni a kislányodat, Kuinta – biztatnak. – Zsivjeli!

Nevetünk. Szemernyi bizonyítékunk sincs a rokonságunkra, és mégis, a pomalo rejtélyes viszonylatai folytán Jure és Nada a legnagyobb jóindulattal a családjuk tagjává fogad. Ami pedig a világítótornyot illeti, nemcsak az igényemet jelenthetem be rá, hanem az otthonomnak is nevezhetem.

Zsivjeli!
 

A szerző, Paul Kvinta sikeresen örökbe fogadta Marcelát. A most négyéves kislány 2011 májusa óta Paullal és feleségével él Washingtonban. Remélik, hogy egy napon együtt elutazhatnak majd Lastovóba is.

Világítótornyok és ágyak
Horvátország 11 világítótoronyban kialakított vendégfogadója a dél-dalmáciai szigeteken vagy az északi Isztria-félsziget közelében található – némelyek szigeten, mások a szárazföldön. Egyik-másik közel helyezkedik el az üdülővárosokhoz, de akad olyan is, amelyik egy lakatlan sziget élményével szolgál. Egy-egy hétre lehet kibérelni őket (rövidebb tartózkodás csak szezonon kívül lehetséges). Mindegyikük, köztük a Kvinta család Struga világítótornya is, lefoglalható az interneten.

Vote it up
201
Tetszett?Szavazzon rá!