Házfalakra festették a reményt

Bódvalenke, az apró borsodi település egy budapesti nőnek köszönheti a házfalakat borító freskókat

Megjelent: 2010. november

Kapcsolódó cikkek

Ha akad falu, amely az Isten háta mögött van, Bódvalenke az. A Tarna völgyében fekszik, északról a hegyek és már Szlovákia kerítik. A határ alig néhány kilométer, a legközelebbi nagyváros Kassa, de az ugye már „odaát” van. Munkalehetőség közel s távol sehol. A busz egyszer kanyarodik be reggel, egyszer délben, kétszer délután – a remény azonban egy jobb életre a tömegközlekedésnél is sokkal ritkább a faluban.

– A véletlennek köszönhető már az is, hogy Bódvalenkébe belebotlottam. S véletleneken múlt, hogy mára talán az ország egyik leghíresebb cigányfalujává vált – mondja Pásztor Eszter.

Merthogy három évvel ezelőtt még csak nem is hallott az apró településről. Budapesten élte az életét sikeres tolmácsként és fordítóként: uniós jogszabályokat is fordított az irodája magyarra. Az élet napos oldalán állt tehát, de ez nem azt jelentette, hogy nem ismerkedett volna meg a nyomorral még gyermekkorában.

– Édesapám református lelkész volt, akinek lehetősége adódott, hogy Afrikában szolgálhasson. Tizenhét éves voltam, amikor fejenként néhány kilónyi csomaggal nagy nehezen elhagyhatta a családunk Magyarországot. Az afrikai falvakban így korán láttam a nyomort, és azt, ami vele jár: a csüggedést és a reményvesztettséget – mondja Pásztor Eszter. – Ami Kenyában és Magyarországon ugyanaz.

Nincs mit tenni?
Az itthoni nyomort azonban csak sok évvel az afrikai után ismerte meg. Amikor 2007-ben egy este leült a televízió elé, még nem sejtette, hogy a következő percekben teljesen más irányt vesz az élete.

– A Magyar Gárda ténykedéséről szólt az egyik tudósítás. Csak néhány mondat hangzott el, amiből kiderült, hogy minden rosszért a cigányságot teszik felelőssé. Mélységesen felháborított ez a kirekesztő gondolatmenet, aludni sem nagyon bírtam aznap éjjel. Csak az járt a fejemben, hogy a mélyszegénységre és az abból fakadó társadalmi problémákra tényleg nincs más válaszunk, mint a bűnbakkeresés? – emlékszik vissza.

Ezért nekiindult, hogy ráleljen a válaszra, egy olyan világban, amelyet addig legfeljebb hírből ismert. A Roma Polgárjogi Alapítványhoz vezetett az első útja, hogy segítsenek, szeretné megtudni, miként élnek napjainkban a legszegényebb cigányok. Rövid tanakodás után Észak-Magyarországot ajánlották neki, ahol az apró falvakban az embereknek már két évtizede állandó társuk a nyomor.

Elindult hát, hetente egyszer-kétszer elautózva Borsod-Abaúj-Zemplén falvaiba, cigánytelepeire. A helyszínen Horváth Zsolt, Szalonna roma vezetője kísérte. Ekkor járt először Bódvalenkén is. Igyekezett minél több házba betérni, minél több emberrel szóba elegyedni.

– Gyakran megkérdeztem az embereket, hogy mire volna a legnagyobb szükségük – mondja. – Bár látszott, hogy nyomorognak, nem azt mondták, hogy pénzre. Munkát akarunk. Ez volt legtöbbször a válasz.

Állatkerti ötlet
De munkát adni Pásztor Eszter nem tudott. És hiába tudott meg egyre többet a mélyszegénységről, fogalma sem volt, miként segíthetne. 2008 karácsonyán roma gyerekeket hozott Budapestre az Állatkertbe Szalonnáról. Az egyik kisfiú az Afrika-házban megállt a falakon függő fotók előtt, és rámutatott egy kunyhóra: – Ez épp olyan, mint Szilikéék háza!

Ebben a pillanatban fogant meg a freskófalu ötlete. Ház a képen helyett kép a házon – Eszter fejében átfutott egy núbiai falu emléke, ahol korábban járt, és ahol a házfalakra képeket festettek. Szalonna nem jó, hiszen ott nem olyan a házak elhelyezkedése, de Bódvalenke tökéletes: egyetlen hosszú utca az egész, és a házak hosszanti falára festett freskókkal olyan lenne, mint egy kiállítás.

Egy kiállítás, amelyet elmennek megnézni az emberek. S ha volna étterem a faluban, ott ebédelnének. Ha lenne szállás, ott aludnának. Ha...

Néhány nap múlva már utazott is – először Miskolcra, ahol megkereste Horváth János festőművészt, megvalósíthatónak tartja-e az ötletet. A festő rögtön felajánlotta, hogy segít, és hozzátette: az volna a jó, ha a freskókat cigány festőművészek készítenék, előbb Magyarországról, aztán szerte Európából. Ha kell, megszervezi, hogy jöjjenek.

Eszter már tudta, hogy mitől lesz majd különleges Bódvalenke. Ám arról, hogy ez jó, még meg kellett győznie a falubelieket.

Bódvalenke új élete
– Földje nincs a faluban senkinek a cigányok közül. Munkalehetőség a környéken sehol. Mit tehet az ember? Gombát szed az erdőben, mert akkor legalább mindannyian ehetnek. Akkor viszont áramra sincs pénz. Hát így élünk itt. Csoda, hogy elsőre nem értette a falu, miért akarják azt a keveset is összekenni festékkel, amijük van? – emlékszik vissza a 2009. januári napra a bódvalenkei Kálló Jánosné Gizi néni.

Mert elsőre berzenkedett a falu a gyűlésen. Ennyink van, ezt is el akarják venni? Bohócok leszünk a kipingált falakkal! Ugyan minek jönne ide bárki is, hogy a falakat nézze?

Bódvalenke ideális hely: egyetlen hosszú utca az egész

Aztán közbevágott valaki: az András szép kosarakat fon, talán el lehetne adni őket. Más rátromfolt: Gizi néni süti a legfinomabb vakarót a környéken, biztos vennének a látogatók.

– Csodálatos volt, ahogy elkezdtek záporozni az ötletek. Ezek az emberek, akik már minden reményüket elvesztették, a szemem láttára kezdtek álmodni egy új, boldogabb életről – mondja Eszter.

Ám a boldoguláshoz kevés az akarat. Az ezután megszületett projekt egy olyan Bódvalenkét akart teremteni, amely a falakra festett freskókkal vonzza az odalátogatót, és üdülőfalu, amely munkát kínál a helybélieknek. Valamilyen ipar is kell. A kisvendéglő, a kézművesház felújítása és a kemping után megszületett a gombaszárító, az asztalosműhely és a varroda ötlete is. Ebben olyan ruhákat készítenének, amelyek a cigány viselet elemeit ötvöznék a mai divattal.

Közben egymás után készültek a házfalakon a freskók, amelyek némelyike a faluról, más a cigány hitvilágról, és a harmadik a szabadon szárnyaló fantáziáról mesél. Jézus, angyalok, boszorkányok, furcsa vagy ijesztő állatok kavarognak együtt az emberi alakokkal. Már 13 ház falát díszítik az alkotások, és hamarosan érkezik egy szerbiai roma festő.

– A tervekhez persze pénz is kellett, de szerencsénk volt – mondja Eszter. – Az államtól és egy alapítványtól is jelentős összeget kaptunk, amire égető szükség volt, hiszen fel kellett számolnunk a település végében lévő, lápra épült nyomornegyedet, hogy ne vizes falú, penészes viskókban lakjon egy tucat család. Sikerült elbontatnunk ezt a gettót, a lakók pedig a településen vásárolt házakban leltek új otthonra. Szociális szövetkezetet alapítottunk, amelynek keretében idén tavasszal munkát kapott minden felnőtt a településen. Rend van, takarosak a házak, a porták, nyírják szorgalmasan a füvet. Megjelentek a kirándulók is.

Néhány hónap alatt a remény faluja lett Bódvalenke.

Szerencsét hoz a sárkány?
A láp, amely korábban sokak számára a nyomort jelentette, idén tavasszal új jelentést kapott. Ahhoz, hogy jöjjenek a turisták, látnivaló és mese is kell. Így született meg a sárkány, amely a lápon lakik, védelmezve a környéken lakókat. Egy ilyen figurához ünnep is dukál, lett hát Sárkányünnep, amelyet a tervek szerint mindig Szent György-napkor rendeznek majd meg. Az ideivel nem volt szerencséjük: az árvíz a falut is sújtotta, tavasszal szakadt az eső. Az ünnep reggelén a meteorológiai szolgálat vörös riasztást adott ki a térségre. Ezzel együtt háromszáz látogató érkezett: vagyis többen, mint a falu lakói!

– Cigány zenészek jártak freskóról freskóra, és improvizáltak a képek előtt. Ha esni kezdett, behúzódtak a tornácokra, ott folytatták. Megható, felemelő pillanatok voltak, a látogatók az igazi cigány kultúrába csöppentek bele. Nem kérdés, hogy jövőre ismét megrendezzük! – lelkesedik Eszter.

De abból a mélységből, ahol korábban Bódvalenke volt, nem lehet egy lendülettel felállni. Miután a támogatás elfogyott, a szociális szövetkezet is tetszhalott állapotba került. A környéken foglalkoztatnának ugyan néhány falubelit, de persze csak feketén. A 2010-es esős, árvizes időjárás sem használt a munkának. További segítség kell, hogy beindulhasson a vendéglő, a kemping, a varroda.

– Négy darab varrógépünk, interlockunk, szabóasztalunk már van, és elkészült az a ház is, ahol a munka folyik majd. Kezdetben hat helybéli asszony kap majd munkát a kis üzemben. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem végzős textiles hallgatói olyan ruhákat terveztek, amelyek cigány népi motívumokat is megidéznek – mondja Eszter. – Már csupán az induláshoz, betanuláshoz szükséges pénzt kell előteremtenünk. Tavasszal pedig megnyílhat a kemping.

Az már bebizonyosodott, hogy lehet kiút a mélyszegénységből. S hogy mindenki hajlandó dolgozni, ha látja az értelmét a munkának. Bódvalenke már most is azt üzeni az országnak, hogy érdemes belevágni, megváltoztatni azt, ami megváltoztathatatlannak tűnik.

Öröm volt nézni, milyen ügyesen dolgoztak együtt a helybéli gyerekek a miskolci iskolásokkal– Borzasztó lenne, ha végül belebuknánk, ha fel kellene adni a terveket. Nemcsak a bódvalenkeiek és a cigányok, de minden szegény sorban élő ember úgy érezhetné, hogy fölösleges erőfeszítést tennie. Az elmúlt másfél év alatt kiderült, hogy jó szándékkal, ötletekkel és néhány tízmillió forinttal megfordítható egy falu sorsa – mondja Eszter. – S ha valaki kételkedne benne, hogy érdemes-e, váltson néhány szót az itteni gyerekekkel. Romlatlanok, szárnyal a fantáziájuk, némelyikük elképesztően tehetséges.

– Madár, adj, kérlek, egy tiszta ecsetet! – mondja Gréta, csupán egy pillanatra fordulva hátra a hatalmas házfal felől, amely óráról órára válik mind színesebbé, ahogyan egy cigány népmese alakjai megelevenednek rajta. Madár – egy kisfiú – és Emese egyszerre mozdulnak a földön fóliára kiterített ecsetek felé.

– Hat kislányt hoztunk Miskolcról, a Hermann Ottó Általános Iskolából Bódvalenkére, hogy négy-öt nap alatt kifessük ezt a falat – mutatja Szunyogh Szilvia, az iskola rajztanára. – Öt helybeli gyerek szegődött melléjük segítőnek, öröm nézni, milyen ügyesen dolgoznak együtt.

A rajztanárnő az interneten akadt Bódvalenkére, és így tudta meg, hogy freskókat festenek a házfalakra. Megkereste a szervezőket, hogy ők is szeretnének nyomot hagyni a településen, és elfogadták az ötletüket. A falfestményhez tervet készítettek, ez alapján dolgoznak.

– Fantasztikus ez a vállalkozás, a részeseivé kellett válnunk – teszi hozzá Szilvia. – A gyerekek már most is egészen másként tekintenek a cigányokra, hiszen eddig csak rosszat hallhattak róluk, most azonban néhány napig köztük élve az ellenkezőjéről győződnek meg. Ráadásul ha majd felnőnek, vissza tudnak jönni ide a családjukkal, hogy megmutathassák a festményt a gyermekeiknek: látjátok, ezt én csináltam!

Nézze meg a szerző további képeit!

Vote it up
232
Tetszett?Szavazzon rá!