Hét kínos emberi hiba

Igen nagy bajok is származhatnak belőlük, ezért bemutatunk nyolc trükköt is, hogy el tudja kerülni e hibákat

Kapcsolódó cikkek

Valamennyien ismerjük a „tévedni emberi dolog” kifejezést, amely nagyon igaz. Amikor valami baj történik, túlnyomórészt emberi hiba áll a háttérben: a légi katasztrófák 70, a karambolok 90, a munkahelyi balesetek 90 százalékánál. Amint megtalálják a felelős személyt, a vizsgálat általában befejeződik. Pedig folytatódnia kellene, ha a hibát ki akarjuk küszöbölni.

Mindnyájunkat bizonyos előítéletek befolyásolnak abban, hogyan látjuk, érzékeljük és őrizzük meg emlékezetünkben a világot, és ezek az előítéletek hajlamossá tesznek bizonyos hibák elkövetésére. Újságíróként évekig tanulmányoztam az emberi tévedések tudományát, és néhány mindannyiunkat sújtó hibát is sikerült azonosítanom. Íme, közülük hét, és egyúttal módszereket is mellékelek, amelyek révén eleve elkerülhetők.

1. A nyelvbotlás
Ezt a hibát életkortól és műveltségtől függetlenül mindenki elköveti: hirtelen nem jut eszébe egy ismerős személy neve, vagy, ami még zavarba ejtőbb, egy másik név ugrik be helyette. Az ilyen melléfogást nyelvbotlásnak nevezzük. Az emberek többségével hetenként legalább egyszer előfordul.

Az egyik leghírhedtebb nyelvbotlásra az 1992-es amerikaifutball-bajnokság döntője előtt került sor. Joe Theismannt, a washingtoni Redskins egykori irányító játékosát két riporter kérdezgette Joe Gibbsről, a Redskins edzőjéről. Gibbst tekintették és tekintik ma is a támadójáték legjobb stratégájának. A riporterek arra voltak kíváncsiak, hogy Theismann géniusznak tartja-e Gibbst.

Theismann másként vélekedett. Először is közölte, hogy a géniusz szó nem alkalmazható egy olyan sportágra, mint a futball. – A géniusz olyan fickó, mint Norman Einstein – tette hozzá.

Norman Einstein? Theismann nyilván Albert Einsteinre gondolt. De már késő volt. Elszólása országos szenzáció lett, és Theismann az izomagyú sportoló mintapéldájává vált. Pedig nem is mondott akkora butaságot, mint első hallásra tűnt.

A vizsgálatok kimutatták, hogy a legtöbb nyelvbotlás személy- vagy helységnevekhez kapcsolódik. Ha egy köznevet próbálunk felidézni, például, hogy hívják a számítógépnek azt a részét, amely a szöveget megjeleníti – általában több lehetőség közül választhatunk: mondhatunk monitort vagy képernyőt. De a tulajdonneveknél csak egyetlen szó lesz megfelelő.

Amikor egy tulajdonnév már ott van a nyelvünk hegyén, többnyire bevillan némi információ róla. Például emlékszünk a szótagok számára, esetleg a név kezdőbetűjére is. Egy felmérés során az egyik alany Liza Minnelli fényképét igyekezett beazonosítani. Nem tudott visszaemlékezni a művésznő nevére, de egészen közeli variációkat sajtolt ki magából: Monetti, Mona, Magetti, Spagetti, Bogette.

Tegye hibaállóvá az életét!
1. Figyeljen az apró dolgokra.
Az Egyesült Államokban évente hétezer ember hal meg gyógyszerelési hiba következtében – sokan az orvosok olvashatatlan kézírása miatt. Az apróságoknak igen nagy a jelentőségük.

2. Gondolkozzon negatívan. Amikor fontos döntés előtt áll, gondolja végig, mi az, ami balul sülhet el. Bár a pozitív látásmód előnyösen befolyásolhatja a dolgok kimenetelét, tévutakra is vihet. Vegye számításba a kudarcot is, sőt készüljön fel rá. Ebben rejlik a „negatív gondolkodás ereje”, mondja dr. Atul Gawande a Harvard orvoskaráról.

3. Gondolkozzon másképp. A szokás jó barátunk, időt és szellemi erőfeszítést takarít meg számunkra. De egyúttal gátolhat bennünket az újszerű helyzetek érzékelésében. Egy idő után már csak azt látjuk meg, amit már előre látni vélünk.

4. Lassítson. A párhuzamos feladatvégzés növeli a hibaszázalékot, mert megosztja a figyelmet. A lassúbb megközelítés hosszú távon hatékonyabb lehet.

5. Aludjon többet. Az álmos ember könnyen hibázik, márpedig hihetetlenül sok kialvatlan ember mászkál a világban.

6. Óvakodjon az anekdotáktól. Döntéshozatalkor gyakran nagyobb hitelt adunk bizonyos élénken ecsetelt értesüléseknek – például fogyókúrákról szóló beszámolóknak – mint megérdemelnék. Az anekdoták hatása annyira félrevezető lehet, hogy egy CIA-tanulmány egyenesen azt tanácsolja a hírszerzés elemzőinek, hogy ne is vegyék őket figyelembe. Ne a lelkendezőkre, az átlagosakra támaszkodjon.

7. Halassza el a döntést, amíg jobb kedvre derül. A derűs hangulat új megoldások és összefüggések keresésére sarkall. A boldog emberek általában kreatívabbak, és kevesebbet hibáznak.

8. Használjon korlátozó eszközöket. Néhány egyszerű módszerrel megakadályozhatja, hogy letérjen a helyes útról. A piros szín remekül működik, mert élénksége és erőteljessége „megálljt” parancsol. Egy dallam segíthet a felejtés megakadályozásában; a reklámdalokat ugyanis sokkal később felejtjük el, mint magukat a reklámokat.

A nyelvbotlás rejtvényének megfejtéséhez további adalék, hogy a helyes név felidézését gyakran egy másik, téves név akadályozza. Nem bármilyen név. A téves név rendszerint hasonló jelentéssel bír, mint a helyes. Ha, teszem azt, egy olyan okos emberre gondolunk, mint Albert Einstein, valószínűleg azt a másik személyt, akinek a neve eszünkbe ötlik, szintén nagyon okosnak tartjuk. Ez teszi érdekessé a Theismann-féle esetet. Ugyanis valóban létezik egy Norman Einstein. Az illető az észak-karolinai Hickoryban, a Catawa Valley Medical Center sürgősségi osztályán dolgozik orvosként. Ő és Joe együtt járt New Jersey-ben a South River középiskolába. – Akkor végeztem, amikor ő másodikos volt – meséli dr. Einstein. Gyerekkorukban néhány háztömbnyire laktak egymástól. – Néha együtt kosaraztunk meg futballoztunk – csak úgy szórakozásból.

De nem voltak közeli barátok, Theismann a sportban tűnt ki, Einstein a tanulásban. Einstein 1965-ben végzett, ő mondta a búcsúbeszédet az évfolyam nevében. Előbb a Rutgers Egyetemre járt, aztán a Tufts Egyetem orvoskarára. Theismann a Nemzeti Ligába készült. Huszonhét évvel később a Minneapolisi Metrodome stadion egy szegletében Norman Einstein neve hirtelen bevillant Joe Theismann emlékezetébe.

Lehetséges, hogy Joe Theismann fejében már régen elhalványultak az Albert Einsteinnel és a Norman Einsteinnel kapcsolatos részletek, de a közös jelentés belévésődött: mind a kettő okos fickó.

2. A rózsaszín szemüveg
Anélkül, hogy szándékosan meg akarnánk hamisítani a múltat, hajlamosak vagyunk kedvezőbb színben felidézni saját szavainkat és tetteinket, mint ahogy azok mások emlékezetében élnek. Bizonyításképpen válaszoljon tárgyilagosan a következő kérdésre (de csak akkor, ha megőrizte a régi iskolai bizonyítványát): Milyen tanuló volt a középiskolában?

Válasz: valószínűleg nem olyan jó, mint emlékszik. Legalábbis az ohiói Wesleyan Egyetem hallgatóinak példája ezt sugallja. Egy felmérésben megkérték őket, hogy idézzék fel a középiskolai érdemjegyeiket. A kutatók ezután összevetették a diákok válaszait a bizonyítványok másolataival. A felidézett osztályzatoknak nem kevesebb mint 29 százaléka helytelen volt. És nem ősrégi adatokat kértek. A megkérdezettek valamennyien az első és a második évfolyamról kerültek ki, tehát csak néhány évvel korábbi osztályzatokra kellett visszaemlékezniük.

Sőt mi több, a tévedések nem voltak semlegesek. Sokkal több érdemjegyet javítottak fölfelé (a jót jelesként idézték fel), mint rontottak le. És jobban emlékeztek a jó osztályzatokra, mint a rosszakra. A jelesek esetében a felidézés pontossága 89 százalékos volt, míg az elégségeseknél ez az arány 29 százalékra csökkent (a kutatók a bukásokra vonatkozó számadatokat nem közölték). Összesen a diákok 79 százaléka „kozmetikázta” utólag az osztályzatait.

Újra meg újra kimutatható, hogy az emberek idővel „megszépítik” az emlékeiket. A szülők nevelési módszereik felidézésekor sokkal közelebb kerülnek a szakemberek által javasolt módszerekhez, mint azt a valóságban tették. A szerencsejátékosok pontosabban emlékeznek vissza a nyereményeikre, mint a veszteségeikre. Ez a hajlam olyan erős bennünk, hogy a Chicagói és a Virginiai Egyetem kutatói szerint még az arcvonásainkat is vonzóbbnak találjuk, mint amilyennek mások ítélik meg.

3. Halmozzuk az egyidejű feladatokat
Az agy lelassul, ha zsonglőrködnie kell a feladatokkal. Egy kísérletben a kutatók 18 és 32 év közötti felnőtteket kértek meg arra, hogy két képet azonosítsanak: színes kereszteket és mértani idomokat, például háromszögeket. Elég egyszerűnek tűnik, ugye? De amikor a résztvevők egyszerre látták meg a kereszteket és a síkidomokat, egy teljes másodpercnyi reakcióidőre volt szükségük ahhoz, hogy megnyomják a gombot. És még így is gyakran hibáztak. Ha a résztvevőknek egyszerre csak egyféle képet kellett azonosítaniuk – előbb a kereszteket, aztán a síkidomokat –, a folyamat majdnem kétszer olyan gyorsan zajlott.

Az egyik feladatról a másikra való átváltás egyéb problémákat is okoz. Elfelejthetjük, hogy mit csináltunk éppen, vagy mit akartunk csinálni. Az elvégzendő cselekvések listáját az agyban munkamemóriának nevezzük. Ez tartja számon mindazokat a rövid távon megjegyzendő információkat, mint amilyen egy e-mail cím, amelyet az imént adott meg nekünk valaki.

A munkamemóriánk tartalma azonban gyorsan elpárologhat, akár a víz a sivatagban: csupán két másodperc kell hozzá, és a dolgok kezdenek eltünedezni belőle. Ha valaki 15 másodpercig foglalkozik egy új problémával, a régit már el is felejtette. Bizonyos esetekben a felejtési arány akár 40 százalékos is lehet. Munkahelyi vizsgálatok kimutatták, hogy, miután valami elterelte az ember figyelmét, akár 15 percig is eltarthat, amíg az összpontosítás eredeti szintjét visszanyeri.

Ezt támasztja alá a Microsoft alkalmazottainak munkavégzési szokásait elemző kutatás is. A megfigyelt csoport tagjainak átlagosan 15 percre volt szükségük ahhoz, hogy az eredeti intenzitással folytathassák az általuk végzett komoly szellemi tevékenységet – például jelentésírást –, miután válaszoltak egy beérkező e-mailre. Hogy miért tartott ilyen sokáig? Mert az alkalmazottak ilyenkor rendszerint megválaszolták a többi levelüket is, vagy bóklásztak kicsit a világhálón.

Irodai munkasarkunkban (többnyire) biztonságban vagyunk. De a való világban a párhuzamos feladatvégzés veszélyes lehet. 1999-ben az amerikai hadsereg vizsgálta a mobiltelefon-használatnak az autóvezetési képességekre gyakorolt hatását. Mi volt az eredmény? „A mobiltelefon-használat minden formája jelentősen rontja azokat a képességeket, amelyek az országúti forgalomban adódó helyzetek megoldásához szükségesek.”

Ez különösen igaz az idősebb vezetőkre. Minél idősebbek vagyunk, annál nehezebb védekezni a figyelmünket elterelő tényezők ellen. A hanyatlás 40 éves kor után egyre nyilvánvalóbb.

4. Nézünk, de nem látunk
Előfordul néha, hogy egyenesen ránézünk valamire, és mégsem látjuk. Az 1990-es évek elején végzett kísérletek során a kutatók felfedezték, hogy meglepően sok résztvevő nem vette észre a látásvizsgálatok közben eléjük helyezett tárgyakat. És ez a jelenség nem csupán apró, de nagy és meglehetősen feltűnő tárgyak esetében is bekövetkezett. (Gondoljunk a szemtanúk rendszeresen tévesnek bizonyuló vallomásaira is.)

A „néz, de nem lát” típusú hibára szolgáltatott példát 2004. október 14-én Washington mellett egy 44 éves buszsofőr, aki egy diákcsoportot szállított a Baltimore–Washington repülőtérről Mount Vernonba, George Washington hajdani otthonába. A sofőrnek állítólag rossz kedve volt azon a napon. Egyik kollégájának viselkedése dühítette föl. Fogta a telefont, és nekiállt kipanaszkodni magát.

A kirándulók útvonala hullámzó dombok között és ívelt felüljárók, valamint egy kőhíd alatt vezetett. Körülbelül négyszáz méterrel a kőhíd előtt nagy, sárga jelzőtábla figyelmeztette az autósokat, hogy a három méternél magasabb járművek csak a jobb oldali sávban haladhatnak el alatta.

A személygépkocsiknak ez nem okozott gondot, de a bérautóbusz több mint három és fél méter magas volt, a sofőrnek át kellett sorolnia a középső sávba. Az elöl haladó busz ezt is tette.

A második busz vezetője azonban nem váltott sávot, és az ütközés leborotválta a busz tetejének jobb oldalát. Egy diák súlyosan megsérült.

A baleset után a sofőrt kihallgatta a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Felügyelet. Vallomása azt mutatja, hogy milyen súlyos következményei lehetnek a figyelmetlenség okozta vakságnak. A vezető elmondta, nemcsak a sárga figyelmeztető táblát, de magát a hidat se látta meg.

5. Csak azt vesszük észre, amit muszáj
Gyakran még akkor sem vesszük észre a környezetünkben végbemenő lényeges változásokat, ha a szemünk láttára történnek.

E változások iránti vakság erős befolyását szemléltette a Daniel Simons és Daniel Levin által tíz évvel ezelőtt a Cornell Egyetemen végzett kísérlet. Az egyszerű kísérletben a kutatók egy főiskolai campuson idegeneket küldtek oda a járókelőkhöz, hogy útbaigazítást kérjenek tőlük. Történt azonban egy váratlan fordulat. Amint az idegen beszédbe elegyedett a járókelővel, két férfi haladt el közöttük egy ajtót cipelve. Az egész közjáték csak pár másodpercig tartott, de ezalatt egy nagyon fontos dolog történt. Az egyik ajtót cipelő férfi helyet cserélt az idegennel. Amikor az ajtó eltűnt, a járókelő egy másik személlyel került szembe, aki – mintha mi sem történt volna – folytatta a beszélgetést. A kérdés az volt, vajon a járókelők észreveszik-e a változást. Az esetek több mint felében a válasz nemleges. A 15 járókelő közül csak hét tette szóvá a személycserét.

Ön, kedves olvasó, talán úgy véli, biztos felfigyelt volna a változásra. És talán valóban felfigyelt volna. De gondolja csak el, milyen sok hasonló változást látott már anélkül, hogy észrevette volna – a filmekben. A filmjeleneteket természetesen nem a lejátszás sorrendjében veszik fel, néha hónapok telnek el két egymás utáni jelenet forgatása között. Ez az eljárás számos zavaró baki forrása lehet, amelyeket a szakzsargon folytonossági hibának nevez.

Az egyik leghíresebb a Ben Hur című, 1959-es hollywoodi filmeposz szekérverseny-jelenetében fedezhető fel. A jelenet 11 percig tart, de három hónapon át forgatták. A verseny során Messala fűrészfogú kerékaggyal megrongálja Ben Hur szekerét, de a verseny végén, ha alaposan szemügyre vesszük a szekeret, az ismét sértetlenül jelenik meg.

A szekerek számával is akad némi zűrzavar. A verseny kezdetén kilenc van belőlük, a versenyben hat kiesik. Ebből az következne, hogy három marad meg a végére, mégis négy ér célba. Még a szakemberek sem szúrnak ki minden hibát. – Ez emberileg lehetetlen – mondja Claire Hewitt, aki rengeteg film forgatókönyvét ellenőrizte. – Legfeljebb megpróbálhatjuk kiszűrni a legfontosabbakat.

6. Felületesség, amikor nem kéne
Kevés szakmában szokás nyíltan beismerni a hibákat. Akad azonban egy kivétel, ahol ez napi rendszerességgel történik: az újságírás. A lapok helyreigazítás rovata sokszor olyan szórakoztató olvasmány, hogy Craig Silverman montreali szabadúszó újságíró 2004-ben önálló weboldalt indított a sajtóhibák számára regrettheerror.com címen. Évente összegyűjti és könyv alakban is közreadja a műfaj ínyencségeit. Az egyik legnagyobb sikert aratott baki pár évvel ezelőtt jelent meg a Wall Street Journalben:

„Múlt hétfőn a brit bicikliversenyről címlapon közölt tudósításunkban tévesen szerepelt, hogy néhány tréfás kedvű résztvevő egyszarvún ült. Valójában egykerekűn ültek.” Hogy kerülhette ez el a szerkesztő figyelmét? Bár egyszerű gondatlanságnak is tekinthetnénk a dolgot, a magyarázat bonyolultabb. Amikor egy újságcikket olvasunk, szinte biztos, hogy nem nézzük meg minden egyes mondat minden egyes betűjét. Csak annyi szót és mondatot (betűt?) olvasunk el, amennyiből felismerjük a sémát. Ha a mondat úgy kezdődik: „A szomjas férfi megnyalta az…” az utolsó szó valószínűleg „ajkát” lesz. Hasonlóképpen, ha egy rövid szót látunk, ami eg-vel kezdődik, azt feltételezzük, hogy az utolsó betű y lesz.

Az emberi észlelés „energiatakarékos”: bizonyos dolgokra odafigyelünk, másokra nem. És minél jobbak vagyunk valamiben, annál valószínűbb, hogy csak felületesen futjuk át. Aki jól tud kottát olvasni, általában nem olvas el minden egyes hangjegyet, az ismert sémákat és jelzéseket keresi. Ezért játszanak olyan könnyedséggel, amire a többi muzsikus csak hosszas gyakorlás árán lesz képes.

De ennek a képességnek van egy hátulütője: sokszor átsiklanak a részletek fölött. Évtizedekkel ezelőtt a kiváló zongoratanár, Boris Goldovsky felfedezett egy nyomdai hibát egy Brahms-capriccio sokat használt kiadásában, miután egyik diákja leütötte a rossz hangot. Goldovsky megállította a diákot, és kérte, hogy javítsa ki a hibáját. A lány zavartan nézett: ő pontosan azt játszotta, ami a kottában állt. Goldovsky meglepetten látta meg a nyilvánvaló nyomdai hibát. Elcsodálkozott, hogyhogy senki – se a zeneszerző, se a kiadó, se a korrektor, se a többi zongorista – nem vette észre az elírást? Valamennyien elvétették az olvasást, méghozzá ugyanazon a módon. Odaképzelték a felfelé módosító jelet a hangjegy elé, mert a zenei kontextusból az következett, hogy az adott helyen gisznek és nem G-nek kell lennie. Goldovsky egy kísérletet is végrehajtott. Képzett zongoristákkal közölte, hogy a darabban található egy nyomdai hiba, és megkérte őket, hogy próbálják megkeresni. Megengedte, hogy annyiszor játsszák le a darabot, ahányszor csak akarják. Egyetlen muzsikus se jött rá, hogy hol a hiba. (Zenerajongók számára közlöm, hogy Brahms, op. 76. No. 2. h-moll capricciójáról van szó, és a hiba a 78. ütemben található.)

7. Túlértékeljük önmagunkat
Amikor a Princeton Egyetem kutatói arról kérdezték az embereket, hogy mennyire hajlamosak az előítéletekre az „átlaghoz” képest, a legtöbb válaszadó azt állította magáról, hogy ő kevésbé elfogult, mint mások. Ez nem okozott meglepetést. Legtöbbünk nem szereti átlagosnak, vagy, isten ments, átlag alattinak képzelni magát. Vagyis titkon abban a szent meggyőződésben leledzünk, hogy jobbak vagyunk az átlagnál, és sok hibánk éppen ebből fakad.

– Az önhittség az emberi psziché egyik legáltalánosabb vonása – mondja Stefano DellaVigna, a Kalifornia Egyetem (Berkeley) közgazdász docense.

DellaVigna azt tanulmányozza, hogy a túlzott önbizalom miképpen késztet bennünket hibás döntésekre a mindennapi életben, a soha fel nem használt edzőtermi bérlet megvételétől az üdülési jog megvásárlásáig (amit szintén nem fogunk használni, vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint képzeljük).

– Szinte mindenki túlbecsüli önmagát – állítja. – Kivéve a depressziós embereket. Ők többé-kevésbé realisták.

Furcsa módon, ahogy nehezednek a feladatok, úgy növekszik az önbizalom is, ahelyett hogy csökkenne. Sőt amikor szinte lehetetlen feladat elé állítunk valakit – például arra kérjük, különböztesse meg egymástól az ázsiai és az európai gyerekek rajzait –, akkor is azt hiszi, hogy a teljesítménye sokkal jobb lesz, mint amit valójában nyújtani fog.

Olyan erősen bízunk a saját képességeinkben, hogy gyakran azt hisszük, még az olyan véletlenszerű eseményeket is irányítani tudjuk, amilyen egy pénzérme feldobása vagy egy kártyalap kihúzása. De ez csak képzelgés. És nem csupán azokra korlátozódik, akik a lóversenypályán vagy más nagyon kockázatos módokon keresik a kenyerüket. Az üzleti élet vezetői is sokszor döntenek elbizakodottan olyasmiről, amihez állítólag a legjobban értenek – az üzletről. Egy ismert vizsgálatsorozatban menedzsereket kérdeztek saját szakterületükről – 99 százalékuk túlbecsülte a tudását.

Vote it up
34
Tetszett?Szavazzon rá!