Hősök az autópályán

Az elszabadult furgont meg kellett állítani. A férfi egy dolgot tehetett, hogy elhárítsa a tömegbalesetet

Kapcsolódó cikkek

Carosio megcsókolja a feleségét. – Au revoir, mon amour – köszön el Martine-tól, deres bajszával megcirógatja az asszony arcát. – Három vagy fél négy körül érek haza, attól függ, milyen a forgalom.

Kipillant kis lakásuk ablakán a Marseille északi fertálya fölé boruló felhőtlen égre. Sehol sem esik a zsúfolt autópályákon, ez kedvező előjel a fuvarozónak. Az 59 éves Carosio 29 esztendeje él mesterséges aortabillentyűvel, és Martine folyton aggódik, amiért ilyen állapotban vezet, kérleli, hogy ne egyen sokat, éljen egészségesebben. Carosio azonban imádja a hasát, és élvezi a mindennapi furikázást Marseille és környéke útjain fehér Renault Traffic áruszállító furgonjával.

Ahogy kilép az ajtón, kamionok kipufogózaja, árusok kiáltozása és autóbuszok fékcsikorgása üdvözli. A nagyváros forgalmas utcáin, ebben a megszokott környezetben érzi elemében magát. – Szia, édesem! – szól utána Martine. – Szerencsés utat!
 

2010. június 1., délutáni csúcsforgalom. Mohamed Karabila építőmunkás besorol a Marseille-be vezető A7-es autópályán robogó járművek áradatába, amely a 130 kilométer per órás sebességhatárt feszegeti. A három forgalmi sávon színes nyilak suhannak tova. Dízelmotorok kemény morgása, szirénák rikoltozása, kürtök harsogása tölti meg a levegőt.

A magas, széles vállú, borotvált fejű és komoly viselkedésű Karabila feszülten, de éberen ül szürke Renault Mégane-jának volánja mögött. Már lehúzott egy hatórás műszakot, és most, délután háromkor a marseille-i repülőtérre siet a bátyjáért, aki Marokkóból érkezik. Mivel még harminc kilométeres út vár Karabilára, nem örül, hogy a fehér áruszállító furgon 100 kilométer per órával „vánszorog” előtte. – Gyerünk! – dünnyögi a férfi. – Taposs bele!

Egyszer csak csodálkozva kapja föl a fejét. Káprázik a szemem? Az előtte haladó furgon kifarol, és az autópálya szélső szalagkorlátjának csapódik. A bal oldalon továbbszáguldanak a járművek, nem vesznek tudomást a furgon rendhagyó mozgásáról. Talán elaludt a sofőr – gondolja Karabila. Vagy berúgott. Esetleg rosszul lett.

A furgon kacsázik, újra visszapattan a szalagkorlátról. Karabila sávot vált, a furgon mellé hajt, és beles az ablakon. A sofőr összerogyva ül – elájult, vagy meghalt.

Karabila kérges lapátkeze úgy markolja a volánt, hogy ujjpercei elfehérednek. A furgon nem lassít. A pasas nyilván a pedálon hagyta a lábát. Így ki fog nyiffanni, és másokat is magával visz. Tennem kell valamit.

Előkapja mobiltelefonját, és a segélyközpont 112-es számát hívja. Miközben bejelenti tartózkodási helyét, már tudja, hogy nem számíthat gyors segítségre. Neki kell cselekednie. Agyába villan egy ötlet, egy akciófilm képsora: Bevágok a furgon elé, a saját kocsimmal tartóztatom föl. Csakhogy Karabila nem kaszkadőr, hanem 29 éves kétkezi munkás, aki falrakásból él. Mérlegeli a veszélyt, az őrültséget, amelyet elképzelt. Fiatal feleségére, szüleire, testvéreire, kicsi unokahúgára gondol, akik cabennes-i otthonában várnak rá.

– Lesz, ami lesz – motyogja magában. Csak úgy védheti ki a balesetet, ha az élete árán is, de azonnal megállítja azt a furgont.

Mély lélegzetet vesz, és kis Renault-jával bevág a féktelenné vált furgon elé. Tudja, hogy az első ütközés katasztrófával végződhet. Egy száz kilométer per órával haladó gépkocsinak rendes körülmények között nagyjából tizenöt másodperc és kétszáz méter kell, hogy teljesen megálljon. Karabilának nemcsak saját autóját kell megállítania, hanem a száguldó furgont is, amely fél tonnával nehezebb, mint a saját járműve. Ha túl erősen fékez, a furgon belerohan, és mindkét járművet felborítja, neki a szembejövő, sűrű forgalomnak.

Karabila a lehető legóvatosabban igyekszik fölvenni a furgon sebességét. Egyre csökken a távolság kettejük között. A fékre lépeget, legfeljebb két méter per másodpercnyit lassul. Azután puff! A Renault-ja megugrik, jobbra-balra fordul, miközben Karabila viaskodik az ösztönös késztetéssel, hogy behunyja a szemét. Mindjárt meghalok – gondolja.

Fölfokozott érzékeivel mintha lassított felvételen látná mozogni a robogó autókat, magát az időt. Összeszedi minden bátorságát, és ismét fékez. Csak finoman, finoman. A furgon újra belecsapódik a hátsó lökhárítójába. Csinn-bumm!

Karabila óvatosan továbbra is nyomkodja a féket. A szeme sarkából balra hátul váratlanul fehér villanást lát. Egy BMW X1-es húz a furgon mellé, megakadályozza, hogy átcsússzon a másik sávba, ahol gyanútlan járművezetők száguldanak felé.
 

Carosio „mentőangyalai”: Christian Cobo, Younes Rafiki, Jean-Louis Ros (a helyszínen intézkedő csendőr) és Bruno Caranta

Bruno Caranta 38 éves gépjármű-biztonsági szakértő. A vékonydongájú, értelmiségi külsejű férfi aznap üzleti megbeszélésről indult vissza a munkahelyére. Karabila mögött kanyarodott föl az A7-esre, amikor ő is látta, hogy a furgon lepattan a szalagkorlátról, kormányozhatatlanná válva kifarol. Miután rájött, mire készül Karabila, automatikusan segíteni akart.

Noha szakmája révén mind elméletileg, mind tapasztalatból tudja, miféle baj történhet, BMW-jével az elszabadult jármű bal oldalára helyezkedik, hogy az ne térhessen át másik sávba. Akárcsak Karabila, Caranta is az útra szegezi a tekintetét. A két férfi nem érintkezik kézjelekkel, nem villogtatja a fényszóróját. Mintha mindketten tudnák, mit gondol a másik, és mi a legjobb, hogy föltartóztassák a rohanó furgont. Ez igazi, vérre menő „roncsderbi”, amelyben szabályok és külső útmutatás nélkül, kizárólag az ösztöneikre hagyatkozhatnak.

A furgon megint kifarol, jobbra, a BMW felé, de Caranta fittyet hány a veszélyre, és az áruszállító furgonnal egy vonalban tartja a kocsiját. A három járműből álló valószerűtlen karaván csörömpölve, meg-meglódulva folytatja útját az autópályán. Repülnek a másodpercek. Autók suhannak el mellettük, mit sem törődve szorult helyzetükkel.

Száz méter, kétszáz. A furgon még mindig rohan, de Karabila és Caranta kitart. Ötszáz méter. A furgon fokozatosan lassulni kezd.

Az elképesztő művelet mindössze 120 másodpercig tart, és alig több mint egy kilométeren át húzódik – az életmentő kocsikban ülő két férfi azonban úgy érzi, mintha az örökkévalóságba és végtelen távolságra nyúlna.

Végül a furgon utoljára koccan Karabila autójába. Karabila megáll, teleszívja a tüdejét. Olyan, mintha időtlen idők óta visszafojtotta volna a lélegzetét. Riadtan és elképedve hunyja le a szemét. Megcsináltuk?
 

Younes Rafiki a feleségével beszél mobiltelefonon (az asszony ikreket vár), amikor döbbenetes látvány tárul elé: az út jobb szélén három kocsi szinte egymáshoz ragadva, nagyot döccenve megáll. A fiatal fuvarozó gyorsan rájön, mi történt.

– Le kell tennem – mondja a feleségének, és megszakítja a hívást. Furgonját a lehető legközelebb viszi Carosióéhoz, majd siet, hogy kiszabadítsa a járműből a sofőrt, aki holtsápadt, tagjai ernyedtek. – Engedjenek oda! – kiáltja egy férfihang.

A magas, testes Christian Cobo is megállt a helyszínen. Cobo nyerges vontatót vezet, egyébként önkéntes tűzoltó. Franciaországban minden tűzoltót kiképeznek elsősegélynyújtásra. Most letérdel az élettelen férfihoz az aszfaltra, és kitapintja a pulzusát. Semmi.

Haladéktalanul megkezdi a szívmasszázst. Lenyom, fölenged, lenyom, fölenged. A ritmus furcsa módon hasonlít arra, amit Karabila alkalmazott – így állította meg a furgont, most pedig ezzel indítanak el egy szívet.

Cobo folytatja az újraélesztést. Öt percen át. A férfi a keze alatt továbbra is mozdulatlan. Tíz perc telik el. Cobo kezdi érezni a megerőltetést a kezében és a vállában. Mégis erősen, rendszeresen tartja az ütemet. Azon morfondírozik, vajon az ő érkezésekor Carosio már mennyi ideje volt eszméletlen. Tudja, hogy húszpercnyi oxigénhiány visszafordíthatatlan agykárosodást vagy biztos halált jelent. Hirtelen szívdobbanást érez. Majd még egyet. Akadozó érverést.

Folytatja ténykedését, amíg szirénát nem hall. Befutnak a mentők, rohamkocsiba teszik Carosiót, és a marseille-i Hôpital Nord-ba robognak vele.
 

A hála fehér színébe öltözött Martine és Paul az ünnepség napjánCarosio öt napig lebeg élet és halál között. Az ötödik napon kinyitja a szemét, és kórteremben találja magát, az ágya mellett Martine álldogál meg az egész család. A férfinak fogalma sincs, mi történt vele. Nem emlékszik arra, hogy szívrohamot kapott. Semmit sem tud a kétperces rémálomról az autópályán.

Az orvosok vérrögöt találtak a bal karja alatti egyik verőérben, és megszüntették az elzáródást. Azután műtéttel defibrillátort ültettek be, amely szabályozza a szívritmust, akár egy pacemaker, de belső áramütést is mér a szívre, ha az nagyon lelassul. – Csoda, hogy megmaradtál – mondja a férfinak Martine. – És mostantól szót fogsz fogadni!

Ezután mesél neki a négy idegenről, akikkel az autópályán akadt össze.

Június végén kiengedik Carosiót a kórházból, és most már normális életet élhet. A családja végtelenül hálás a megmentőinek, és kampányt indít, hogy kitüntessék őket bátorságukért.
 

Egy esős vasárnapon, négy hónappal az A7-esen történtek után Carosio, Martine és az egész összetartó família – a gyermekeik (Magali, Frédéric, Émmanuel), a menyeik (Aurore és Ludmilla), valamint az unokáik (Mélyssa és Mahéva) – belépnek a salon-de-provence-i csendőrség tanácstermébe. A hála és a szeretet jelképeként fehérbe öltöztek. A család minyonnal, édességgel és meglepetéssel kedveskedik a gyerekeknek, virágot hoz, meg egy tortát, rajta négy cukorszív a hősök nevével: Karabila, Caranta, Rafiki és Cobo.

Hosszas ölelkezés és fényképezkedés következik. Ahogy az ünnepség előrehalad, Carosio elérzékenyül. A terem szélére húzódik, onnan gyönyörködik szótlanul a családtagjaiban, amint nevetgélve beszélgetnek a férfiakkal, akik a segítségére siettek az autópályán. A szeme megtelik könnyel. – Ezek az emberek – int körbe a teremben – olyanok, mint az angyalok.

Vote it up
350
Tetszett?Szavazzon rá!