„Ideje vezért áldozni”

Mindenki életében akadhatnak helyzetek, amikor el kell szakadni a hagyományos megoldásoktól

Életemben mérföldkövek sorakoznak: gondolatok, frázisok, tények és képek, amelyek gyakran jutnak eszembe. E kincsek között szerepel egy történet a sakk világából.

Hallottam, hogy évekkel ezelőtt egy nemzetközi versenyen bizonyos Frank Marshall minden idők talán legkáprázatosabb húzását mutatta be. Egy orosz nagymesterrel vívott fontos mérkőzésen nagyjából egyenlő volt az állás, amikor Marshall vezére szorongatott helyzetbe került. A menekülésre több lehetősége is volt, s mivel a vezér a legfontosabb támadó figura, a nézők biztosra vették, hogy Marshall a szokásokhoz híven védett mezőre lép a királynővel.

Marshall elmélyülten elemezte az állást, az összes gondolkodási időt felhasználta. Felemelte vezérét, egy pillanatig tétovázott, majd egy olyan mezőre helyezte, hogy ellenfele válogathatott, három bábuja közül melyikkel üti.

Vezéráldozatot csak végszükség esetén hoz az ember. Hirtelenjében senki sem értette a dolgot.

Aztán az orosz nagymester és a nézők is ráeszméltek, hogy briliáns húzás volt. Bármelyik figura ütné is a királynőt, az így kialakuló állásból hamarosan Marshall döntő fölénye következne. Az orosz látta, hogy elkerülhetetlen a vereség, ezért feladta a játszmát.

Marshall ritkán tapasztalható és vakmerő módon vezéráldozattal győzött.

Én ebben nem a győzelmet tartom fontosnak, hanem azt, hogy Marshallban felmerült egy ilyen lépés lehetősége, és erre az időre el tudott szakadni a szokványos gondolkodástól. A hagyományos és bevált megoldásokkal szakítva kockáztatott. Ha a játszmát ellenfele nyeri, akkor is Marshall az igazi győztes.

Számtalanszor elmeséltem ezt a történetet. És életem használati utasításának tartalomjegyzékében ott a kérdés: „Ideje vezért áldozni?”. Váratlan helyzetekben szokott eszembe jutni.
 

Álljunk meg egy kicsit ennél a gondolatnál, és közben visszatérek egy gyerekkori vonatkozású mérföldkőhöz. Volt egy építőjátékom fapálcikákkal és fakerekekkel henger alakú dobozban. Amikor 1988-ban művészetet tanítottam, a félév elején tanítványaimmal elvégeztettem egy tesztet. Az alkotókészségükre voltam kíváncsi. Egy hétfő reggel mindegyik diákom elé odatettem egy kis doboz építőjátékot a következő, tetszés szerint értelmezhető utasítással: – Csináljatok belőle valamit! Kaptok rá negyvenöt percet ma, és a hét végéig minden nap.

Páran csak a többieket lesték, mások az útmutató alapján készítettek valamit,
a többiek a saját elképzelésüket valósították meg

Néhányan nem kezdtek neki azonnal. Komolytalannak tartották a feladatot. Figyelték, mit csinálnak a többiek. Mások átfutották a dobozban talált leírást, és az alapján készítettek el valamit. A harmadik csoport saját elképzelését valósította meg.

Szinte minden alkalommal volt legalább egy tanuló, aki nem érte be a készlet lehetőségeivel, és ceruzát, gemkapcsot, spárgát, jegyzetlapot, és a műteremben található más tárgyakat is felhasznált. Egyszer előfordult, hogy egy fiú a szabadidejében is kísérletezett az építőjátékkal. Szerkezeteivel megtelt a műterem egyik raktára, és házuk alagsorának nagy része.

Nagyon örültem az ilyen tanítványnak. Rendkívüli alkotókészségről tett tanúbizonyságot. Segítséget kaptam tőle a tanításhoz, mivel kreativitása a többieket is ösztönözhette. Róla és más hasonló tanítványaimról azt gondoltam, hogy készek „vezért áldozni”.

Az ilyen gondolkodás szorgalmazásánál ott a kockázat, hogy más módon gondolkodó diákjaimat esetleg elveszítem. Mindig akadt valaki, aki kijelentette: – De én nem vagyok kreatív.

– Éjszaka szoktál álmodni?

– Persze.

– Akkor meséld el az egyik legérdekesebb álmodat!

Ilyenkor kivétel nélkül valami fantáziadús történetet mondtak el. Repültek, idegen bolygókon jártak, időgépbe szálltak, három fejük nőtt. – Ez eléggé kreatív. Kitől hallottad?

– Senkitől. Én magam találtam ki.

– Éjszaka, alvás közben?

– Igen.

– Próbáld meg napközben is, itt az órán, rendben?
 

Még egy mérföldkő, és összeáll a kép. Egy tikkasztó nyári napon Kréta szigetén árnyékra meg hideg italra vágyva beültem egy kikötői kávéház vászonernyője alá. Harminchét fokos hőség volt, szellő se rezdült. A terasz zsúfolásig tele volt vendéggel. A turisták és a felszolgálók a körülményeknek megfelelő kedélyállapotban voltak, vagyis vibrált a levegő.

A szomszéd asztalnál csinos, fiatal pár ült. Elegánsak voltak, divatos nyári ruhában és bőrszandálban. A férfi köpcös, barna bőr–, fekete hajú és bajuszos. A nő nyurga, világos bőr–, szőke. Miközben várták, hogy jöjjön a pincér, egymás kezét szorongatták, kedveskedve sugdolództak, csókot váltottak, kuncogtak, nevettek.

Egyszer csak fölálltak, megfogták a fémasztalt, és betették a sekély vízbe. A férfi visszagázolt a székekért. Az egyiket a derékig érő vízben udvariasan felkínálta a hölgynek, azután maga is helyet foglalt. A bámész vendégseregből kitört a nevetés, éljeneztek és tapsoltak.

Előbukkant egy savanyú ábrázatú felszolgáló. Megtorpant, de csak egy másodpercre. Felvonta a szemöldökét. Terítőt fogott, szalvétákat, evőeszközt. Belegázolt a vízbe, megterítette az asztalt, és felvette a rendelést. A vendégek zajos tetszésnyilvánításától kísérve visszagázolt a partra. Percekkel később újra megjelent, kezében tálca, rajta pezsgősvödör és két pohár. Határozott léptekkel ismét begyalogolt a vízbe, és felszolgálta a pezsgőt. A pár egymásra, a pincérre és a vendégekre emelte poharát. Viszonzásul éljenzést és virágesőt kaptak.

Csakhamar három további asztaltársaság ebédelt a tengerben. A feszültséget fesztiválhangulat váltotta fel.

Az ember nem szokott vízbe gázolni a legjobb nyári ruhájában. Miért ne? A vendéget nem szokták a tengerben kiszolgálni. Miért ne?

Néha szakítani kell a hagyományokkal. Nem szükséges ehhez osztályterem vagy sakktábla. Valahányszor építőjátékká válik az életünk, lehet vezért áldozni.

Vote it up
4
Tetszett?Szavazzon rá!