Képregénymánia

Frank Zappa fiának vallomása, aki gyermekként nem tanult meg olvasni, de Pókember és társai felnyitották a szemét

Kapcsolódó cikkek

 

My trouble with words became a serious problem for me when I was in the third grade. The class had started reading aloud, and every day I was panicked that I’d be called on. I’d cower at my desk, hoping my classmates would finish the passage before it was my turn.

I didn’t really know what I was experiencing back in the early 1980s, but now I know it was dyslexia. When I tried reading a paragraph, my eyes skipped whole sentences. When I wrote, I thought I was getting everything down on the paper—only to find that entire chunks and letters were missing.

Home was the one place I never felt self-conscious. As the son of musician Frank Zappa, I had anything but a normal childhood growing up in Los Angeles. Still, despite what people might expect from two rockers, my parents never did drugs, and they encouraged learning. Our house was always full of interesting people—artists, scientists, actors, musicians—with great stories to tell.

My mom, Gail, recognized that I didn’t process information like other kids. When I was young, she read to me a lot. One story I loved was Leo the Late Bloomer, a picture book about a tiger cub who takes longer than others to read, write, draw and talk. I realize my mom chose that book for a reason.

Still, even with my family’s support, school didn’t get any better. After I was diagnosed with a learning disability, it actually got worse. In fourth grade, I spent most of the day in a portable classroom with a teacher, her smelly dog Nigel and other kids with learning problems. I started pretending I was sick so I could skip going, and completely stopped doing my assignments.

When I was in eighth grade, my parents decided to let me be home-schooled. They hired tutors to prep me for the GED, but when I took the test, I filled in all the bubbles randomly, thinking I was cool. My mom and dad threw in the towel and said, “Make yourself a diploma.”

A szavakkal harmadikos koromban gyűlt meg igazán a bajom. Az osztályban a hangos olvasást gyakoroltuk, és mindennap majd frászt kaptam, hogy engem is felszólítanak. Lapítottam a padban, reméltem, hogy a többiek a szöveg végére érnek, mire sorra kerülnék.

Az 1980-as évek elején, amikor ez történt, nem tudtam, mi az, amit átélek, de ma már tudom, hogy diszlexiás voltam. Ha megpróbáltam elolvasni egy bekezdést, a szemem teljes mondatokat ugrott át. Írás közben azt hittem, mindent papírra vetettem – azután kiderült, hogy betűk, sőt egész szótagok hiányoznak.

Egyedül otthon nem feszengtem folyton. Frank Zappa, a rockzenész fiaként gyermekkorom nem éppen szokványosan telt Los Angelesben. Bármit várnának is azonban két rockertől, a szüleim sosem drogoztak, és tanulásra buzdítottak. A házunkban állandóan nyüzsögtek az érdekes emberek – művészek, tudósok, színészek, muzsikusok –, akiktől izgalmas dolgokat hallhattam.

Anyám, Gail felismerte, hogy nem úgy dolgozom fel az információkat, mint más gyerekek. Kicsi koromban rengeteget olvasott nekem. Az egyik kedvenc képeskönyvem a későn érő Leóról, a tigriskölyökről szólt, aki a többieknél lassabban tanul meg beszélni, rajzolni és írni-olvasni. Most már látom, hogy anya nem véletlenül választotta ezt a könyvet.

Az iskola azonban a családi támogatás ellenére sem ment könnyen. Miután megállapították, hogy tanulási zavarral küszködöm, tulajdonképpen súlyosbodott a helyzet. Negyedikben naphosszat egy szűk teremben gubbasztottam a tanító nénivel, Nigel nevű büdös kutyájával meg a hozzám hasonló problémás srácokkal. Rákaptam, hogy betegnek tettessem magam, mert így lóghattam a suliból, és teljesen leszoktam a leckeírásról.

Amikor nyolcadikos lettem, a szüleim úgy döntöttek, otthon tartanak. Magántanárokat szerződtettek, hogy felkészítsenek az osztályozó vizsgára, az írásbelin azonban találomra ikszelgettem be a válaszokat, és jó fejnek képzeltem magam. Anya és apa erre bedobta a törülközőt: – Tanulj tovább, ahogy tudsz!

 

Az életem elég unalmas mederben folyt, amíg fel nem fedeztem a szüleim képregénygyűjteményét

 

Life got pretty boring—until I discovered my parents’ comic book collection. I found I could follow the story through the pictures without reading the words. I was hooked. I bought a Spider-Man compilation, and reading it felt like reading a real book. I’ve since learned that dyslexics are advised to limit the amount of information on the page. Comic books, with their short phrases in block print, didn’t confuse my eyes the way lines of text did.

That summer, I went to a bookstore and found myself drawn to a Terry Brooks fantasy novel about elves. I curled up with this book and didn’t worry about scuffing it, unlike my comics, which I stored in poly-urethane bags. I read slowly, using a piece of paper to hide everything on the page below the sentence I was reading. Finally I finished.

After that I started reading any book I could get my hands on, especially those with ridiculous titles like Wizard Cats—I’d always loved cheesy monster and magic stories. One of my hobbies was painting goofy monsters. I had so many pictures, I began giving them away.

Finally my girlfriend said, “You are such a dork! What are you going to do with all these paintings?”

Without thinking, I said, “Maybe I’ll turn them into a children’s book.”
 

For two years I compiled wacky concoctions—wet dog hair and pickles, for example—that would ward off monsters. I dictated the words, and my friends wrote them down. I drew the illustrations. In early 2006, editors at Random House said they were interested in my book. But they wanted more of a story.

My instant response was, “No.” I didn’t think of what I was doing as writing. My book agent, behind my back, told Random House, “Yes.” She knew I was scared, but she hounded me relentlessly, telling me I could do it. I started to believe her.

Days later, I woke up with a novel in my head: The Monstrous Memoirs of a Mighty McFearless. Two siblings, Max and Minerva, set out to save their dad, a professional monster hunter. I wanted lots of illustrations, so that kids with learning disorders could follow along. I’d never typed before, but with coffee and determination I pushed through.

I used spell checker to help me, and sometimes I finished only one paragraph in a 17-hour day. When my editor threatened to abandon the book because I’d missed so many deadlines, I panicked and sent him everything I’d done. That’s when he said, “I think we have something.”

Just a week after I wrote, “The End,” Disney offered one of the biggest sums ever for an unpublished author’s film rights. Now, at age 32, I’m working on my second book. The writing hasn’t gotten any easier, but I love telling stories.

Having a book out there with my name on it has made me feel okay about missing out on some things in life—including school. The best part is that it might help a kid with dyslexia discover just how wonderful reading can be. For that, I’m 100 percent, blissfully happy.

Az életem elég unalmas mederben folyt – amíg fel nem fedeztem a szüleim képregénygyűjteményét. Rájöttem, hogy a rajzok segítségével a szöveg elolvasása nélkül is követni tudom a cselekményt. Teljesen rácuppantam. Vettem egy Pókember-összeállítást, és ahogy lapozgattam, úgy éreztem, mintha igazi könyvet olvasnék. Azóta megtudtam, hogy a diszlexiások oktatásához az egy-egy oldalon található információmennyiség korlátozását tanácsolják. A képregények nyomtatott nagybetűs kurta mondatai nem zavarták össze a szememet úgy, mint a folyamatos szöveg.

Azon a nyáron elmentem egy könyvesboltba, és megtetszett Terry Brooks manókról szóló fantasy-regénye. Elvonultam egy csöndes zugba ezzel a könyvvel, és a habfólia tasakokban tárolt képregényfüzeteimmel ellentétben cseppet sem izgultam amiatt, hogy esetleg szamárfüles lesz. Lassan haladtam, egy cédulával letakartam az éppen olvasott mondat alatti sorokat. Végül befejeztem.

Ezután minden könyvet elolvastam, amit megkaparinthattam, kivált azokat, amelyeknek mulatságos címe volt, mint Mágusmacskák – világéletemben rajongtam a gagyi szörnyes meg varázslós történetekért. A kedvenc időtöltéseim közé tartozott a béna szörnyek festegetése. Annyi képem gyűlt össze, hogy kezdtem elajándékozgatni őket.

– Hogy te milyen lökött vagy! – jegyezte meg végül egy barátnőm. – Mit fogsz csinálni ezzel a temérdek képpel?

– Talán gyermekkönyvet – vágtam rá gondolkodás nélkül.
 

Két éven át dilis szörnyriasztó kotyvalékokat találtam ki, például ázott kutyaszőrt savanyú uborkával. A magam alkotta illusztrációkhoz barátaimnak diktáltam a szöveget. 2006 elején a Random House kiadó szerkesztői érdeklődést mutattak a munkám iránt, azonban terjedelmesebb történetet akartak.

A magam részéről azonnal elutasítottam a javaslatot, mert nem tekintettem írásnak azt, amivel foglalkoztam. Az ügynököm azonban a hátam mögött rábólintott. Az a nő tudta, hogy megijedtem a feladattól, de egyfolytában rágta a fülemet, hogy sikerülni fog. Lassanként elhittem neki.

Néhány nappal később egy regény ötletével ébredtem: The Monstrous Memoirs of a Mighty McFearless (Mumusűző McFélemlíthetetlen elképesztő emlékiratai). Egy testvérpár, Max és Minerva útra kel, hogy megmentsék hivatásos szörnyvadász édesapjukat. Nagyon sok illusztrációt terveztem, hogy az olvasási nehézségekkel küszködő gyerekek is öröm legyen olvasni a könyvet. Életemben először gépeltem, de sok kávéval és elszántsággal valahogy boldogultam.

A helyesírás-ellenőrzőre támaszkodtam, és előfordult, hogy egy tizenhét órás munkanap alatt egyetlen bekezdéssel végeztem. Miután lekéstem a sokadik leadási határidőt, a szerkesztőm megfenyegetett, hogy elállnak a könyvtől, pánikba estem, és elküldtem neki az egész addigi eredményt. – Hm, ez már valami – jelentette ki.

Alig egy hete írtam le, hogy Vége, amikor a Disney az egyik legnagyobb összeget ajánlotta, amelyet valaha is fizettek egy kiadatlan szerző filmjogaiért. Most, harminckét évesen a második kötetemen dolgozom. Az írás ma sem megy könnyebben, de imádok mesélni.

Egy könyv címlapján a nevemmel már nem zavar, hogy kihagytam az életben ezt-azt, például az iskolát. Az a legjobb az egészben, hogy talán segíthetek egy diszlexiás kölyöknek ráérezni, milyen klassz dolog az olvasás. Ha erre gondolok, ugrálni tudnék örömömben.

Vote it up
107
Tetszett?Szavazzon rá!