Kései szerelem

Tizenkilenc éven át csak nézegettük egymást a munkahelyen, míg végül egy véletlen folytán egészen máshol összeismerkedtünk

Megjelent: 2006. augusztus

Kapcsolódó cikkek

Hogy-hogy nincs még haknipénz? – kérdezte az énekkar szinte valamennyi tagja az illetékes napon a kórustitkárt.

– Mert a Domokos még nem utalt – hangzott a válasz. Mindenki haragudott, és joggal, mert a pénz már járt volna: a hivatásos énekkar a „házon”, vagyis a Magyar Rádión belüli többletmunkáért a hatvanas és hetvenes években külön juttatást kapott. Csak hogy a titkár azt nem mondta el senkinek, hogy ő még nem adta át a jogosult kórustagok névsorát annak a Domokosnak, vagyis nekem, aki névsor nélkül nem utalhatott.

Nálam senki sem reklamált, mert szinte soha nem találkoztunk: más-más épületben dolgoztunk. Csak a nevemről, meg a „nem utalásról” híresültem el az énekkar tagjai között. Előbb-utóbb persze eljutott hozzám a lista, hozzájuk pedig a járandóság. Lassan megszokták a késedelmet, én pedig meguntam, hogy a titkárt noszogassam. Híres-hírhedt lettem anélkül, hogy az igazságot bárki tudta volna.

Így ment ez 19 (!) évig. Akkor, 1974-ben, Hajdúszoboszlón, egy üdülő kertjében nyugágyban feküdtem és rejtvényt fejtettem. Már az első napon feltűnt nekem egy csinos, magas férfi, akit én már valahol láttam, de nem jöttem rá, hogy honnan ismerem. Rövidesen odajött és bemutatkozott.

Hirtelen megjelent lelki szemeim előtt a neve az énekkari listán. A fürdőköpenyes férfi azonnal elegáns öltönyös kollégává változott, akit olykor-olykor sóhajtozva nézegettem. Feltételeztem, hogy gyönyörű felesége és szép-okos gyerekei vannak, tehát teljesen felesleges bámészkodnom. És most itt ül mellettem! Én is bemutatkoztam. – Domokos Erzsébet vagyok.

Ekkor úgy nézett rám azzal a gyönyörű búzakék szemével, mint aki szörnyet lát, és hüledezve megkérdezte: – Maga az a Domokos, aki még nem utalt?

– A nevem stimmel – feleltem. Gyorsan tisztáztuk a vádakat, a félreértést, s elmarasztaltuk szegény titkárt. Vagyis kiderítettük a tizenkilenc év óta tartó sorozatos „bűneim” okát.

Elmondta, hogy sokszor látott a lépcsőházban, a folyosón, az étteremben. Nézegetett, tetszettem neki, de valahogy mégis mindig elkerültük egymást. Időközben megnősült, elvált, gyereke nincs. Egyedül él az édesanyjával.

Úgy nézett rám, mint aki szörnyet lát, és hüledezve megkérdezte: – Maga az a Domokos, aki még nem utalt?

Én is elmeséltem, hogy számtalanszor írtam le a nevét munkám során, de nem tudtam, hogy a név viselője a kórus jobb felső sorában az első. Közben telt-múlt az idő. Én negyvennyolc esztendős lettem, ő ötvenhárom. És most végre itt vagyunk. Kikacagjuk önmagunkat, a bátortalanságunkat, az idő múlását, de örülünk a szerencsének, amely mégis összehozott bennünket és megbeszélhetjük a múltat, amely a mi múltunk is lehetett volna.

Pótolni akartuk az elmulasztottakat, és beszéltünk, beszéltünk, mondtuk a magunkét felváltva, a fürdőben, a hideg vízben, a meleg vízben, kezelés előtt és után, no meg fél éjszaka a holdvilágnál a Pávai Vajna utcán fel és alá sétálva.

Szóból ért a ember, tartja a mondás. Hát ez nálunk maximálisan bevált. Rövidesen rájöttem, hogy e nélkül a férfi nélkül lehet élni, de nem érdemes. Ő pedig egy estén megállapította, hogy neki kell ez a Domokos, akár utal, akár nem. Kért, hogy legyek a felesége.

Miután az eltelt egy hét alatt rengeteget viccelődtünk, jóízűeket nevettünk, először ezt is tréfának fogtam fel. Hiszen egy meleg, holdfényes augusztusi éjszakán, egy jó vacsora után, romantikus hangulatban az ember gyereke általában megkéri a másik ember gyerekének a kezét. – Hogyha holnap, reggeli előtt, éhesen és holdvilág nélkül ugyanezt a kérést megismétli, válaszolni fogok – feleltem.

Így is történt. Én pedig tele szájjal – két falat sonkás zsömle között – mormogtam el a boldogító igent. Még volt egy hetünk Hajdúszoboszlón, hogy mindent agyonbeszélve megtervezzük azt, amit tizenkilenc évvel korábban kellett volna.

Már kezelésre sem jártunk a gyógyfürdőbe. Kit érdekel a reuma, ha két ember ennyire megérti egymást? Az üdülés leteltével, csodálatos tervekkel teli bőröndökkel hazajöttünk.

Munkahelyünkön a csoda a sokat emlegetett három nap helyett hetekig tartott. A kollegák azon vihogtak, hogy ennyi év elteltével el kellett utaznunk kétszáz kilométerre, hogy összeismerkedhessünk, holott ezt a liftben vagy a lépcsőházban is megtehettük volna.

Néhányan az optimistábbak közül azt is feltételezték, hogy talán ezentúl időben fogok utalni. Természetesen nem így történt. Az utalás rendje nem változott, nem változhatott, mert a titkár személye és módszere a régi maradt.

Lassan elült a kollégák mosolygós csodálkozása, és elkezdődött közös életünk. Már nem voltunk olyan fiatalok, hogy ne tudtunk volna kölcsönös engedményekkel, egymás megértésével, olyan harmóniát teremteni, amilyet elképzeltünk, elterveztünk.

A következő évtizedeket az összetartozás és nem utolsó sorban az értékes zene szeretete, hallgatása töltötte ki. A szép muzsika mindig átsegített a bajokon, alapjában véve azonban vidáman örültünk egymásnak, és sokszor kinevettük az elszalasztott tizenkilenc év sutaságait.

Házasságkötésünktől kezdve tizenhét évig minden nyáron „elzarándokoltunk” Hajdúszoboszlóra. Kezdetben örülni, vidáman szórakozni, emlékezni, később pedig a reumától kissé bicegve gyógyulni. Az utóbbi nem nagyon sikerült, de az életünk igen. A zene mellett ilyen társ, értő fül, szív és szeretet kell még hozzá.

Hát ilyen tréfákat űz az élet. Elvett tőlünk tizenkilenc esztendőt, hogy aztán férjem 1996-ban bekövetkezett haláláig megajándékozzon bennünket húsz felejthetetlenül szép, értékes évvel.

Vote it up
22
Tetszett?Szavazzon rá!