Ki másokon segít, önmagán is segít

A leszázalékolt tatabányai bányász rájött: a másoknak adott szeretet önmagunk gyógyítója is

A 62 éves, szemüveges férfi kézfogása erős, mégis szokatlan. Érzi a röpke zavart, mert csöndes derűvel mutatja merev ujjait. – Higgye el, azért nem hagyom el magam. Most már a járásom is majdnem hibátlan. Persze, ehhez az kell, hogy minden reggel tornázzak. Egyik-másik gyakorlatnál csillagokat látok, de már megtanultam viselni a fájdalmakat.

A tatabányai lakótelepi lakás íróasztalán hordozható számítógép villog, körülötte pályázati kiírások, CD-k, számlák és nyugták sokasága. Adamecz László mosolyogva int: ez itt az élete. Mármint a második. Mert az első harminc évvel ezelőtt véget ért. Az akkoriban vájárként dolgozó férfi alól egyik pillanatról a másikra csúszott ki a hétköznapok nyugalma és biztonsága.

– Először vörös foltok keletkeztek a bőrömön, és kiderült, hogy makacs pikkelysömöröm van – idézi fel a keserű időszak kezdetét. – Nem sokkal később egy balesetből eredő térdműtét után krónikus ízületi gyulladás támadta meg szervezetemet. Néhány hónap alatt összeroppant az egészségem.

Lászlót néhányan a háta mögött nyomorék kezűnek nevezték, és megesett, hogy a férfit – bőrbetegségére hivatkozva – a kezelőhelyiségből is kivezették. Bár sokáig nem akart nyugdíjba menni, 1985-ben rádöbbent, nincs más választása. – Teljesen összetörtem – mondja. – Csupa önvád és keserűség volt az életem.

A korábban kemény munkát végző bányász lépni is alig bírt, de vágyott az emberek közé, és lassan rájött, hogy nincs egyedül, vannak sorstársai. – Amikor egy mindkét térd fölött amputált ismerősöm arra kért, hogy segítsek neki megszervezni egy ülőröplabda-csapatot, először megijedtem. Arra gondoltam: hiszen magam is alig élek a fájdalmaktól! De aztán nem tudtam nemet mondani, és egy évig a segítőjük voltam. (A csapat később a Humanitás SE színeiben szép sikereket ért el.)

László ekkor még nem tudta, hogy itt kezdődött el a második élete. A csapatszervezésből közösségteremtő erő lett, és 1986 novemberében létrejött a Humanitás Klub. Minden vasárnap összejártak, és e közösség segítségével megtanulta elfogadni helyzetét. – Mindig ott dörömbölt a lelkem mélyén, hogy nem adhatom fel! Hiszen annyi ember örömét szolgálhatom! Visszatért a jókedvem, a fájdalmak közepette újra felfedeztem magamban a bizakodást.

Adamecz László ma már fütyül a nehézségekre

Mindezt László ismerősei is alátámasztják. Urbán Zsuzsanna, a United Way Vértes Vidéke Alapítvány vezetője például azt mondja, hogy még soha nem találkozott ennyire derűs emberrel. – Még egyszer sem láttam letörve – jelenti ki. – Ráadásul megvan benne a képesség, hogy nemcsak magát vidítja fel, hanem másokba is képes erőt önteni.

A közös kirándulások, bálok és ünnepek szervezése során Lászlóban egy érdekes gondolat fogalmazódott meg. Mi lenne, ha a mozgáskorlátozottak is bemutathatnák színpadi tudásukat? Az ötletet eleinte még saját sorstársai is idegenkedve fogadták, de a férfi lelkesedése és elszántsága mindenkit meggyőzött. Így került sor 1992 júniusában Tatabányán az Art ’92 nevű kulturális fesztiválra, amelynek sikere kiváló alapot teremtett az azóta rendezett többi hasonló eseménynek országszerte. – Nem sokkal korábban egy a saját történetemet elbeszélő írásommal harmadik lettem egy nemzetközi pályázaton – meséli a férfi. – A tatabányai székhelyű Komárom-Esztergom Megyei Tehetséggondozó és Léleksegítő Alapítvány pedig kuratóriumi tagjává választott.

Az érzés, hogy szükség van rá, valósággal szárnyakat adott neki. Évenként országos kerekes székes ügyességi versenyeket, kétévenként kulturális fesztiválokat szervez, emellett létrehozott egy alkotókört. Alapítványuk segíti valamennyi közösségi tervük, álmuk valóra váltását, miként a többi betegközösség életét is. 2000-ben László életműdíjat kapott a Magyar Művelődési Társaságtól és a Magyar Művelődési Intézettől.

Társai biztatására szavalóversenyeken indult, emellett zenei téren is kibontakoztatta tehetségét: füttyművészként Várvölgyi Jánossal, vak zongorista társával fesztiválokon szerepelnek, eddig három album fűződik a nevükhöz. Mint mondja, ők csak lélekmuzsikusoknak hívják magukat. – Az élet megtanított, hogy aki másokon segít, önmagán is segít – mondja –, mert a másoknak adott szeretet önmagunk gyógyítója is.
 

Utóirat: Adamecz László a fenti cikk 2010. márciusi megjelenése óta is fáradhatatlan lelkesedéssel végzi segítő tevékenységét. 2011-ben „a fogyatékkal élő emberek kulturális és sportprogramjai szervezésének terén végzett áldozatos tevékenységéért” a Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetésben részesült. Az önsegítésről szóló írásai külföldön, illetve reumatológiai szaklapokban is megjelentek.

Vote it up
2147
Tetszett?Szavazzon rá!