Kihaló szakmák, túlélő mesterek

Szakmák sokaságát ítélte halálra az ipari-technikai fejlődés. Ám egyes képviselőik új utakat keresnek és találnak

Kapcsolódó cikkek

Az utolsó postakocsi?
Harminc éve viszi ki a küldeményeket a címzetteknek a gátéri tanyavilágban Kulik István. Amikor 1987-ben lovas postásként kezdett, még megszokott volt néhol az országban a postakocsi. Aztán elmentek a lovas postások, mára csak ő maradt hírmondónak. A települési és a megyei értéktárba is felvették mint kuriózumot.

Az ország utolsó lovas postása naponta húsz-harminc kilométert tesz meg a tanyák között kétkerekű kocsijával, amelyet már a Kati nevű kancák harmadik generációja húz. III. Kati is tizenhat éves már, lassacskán matróna, ám ahhoz képest ugyancsak fürge. Az utat betéve tudja, hajtójának szinte nincs dolga az irányítással, rutinból tér már be tanyáról tanyára.

A lovas kocsi ott is boldogul, ahol a terepjárók csődöt mondanak. Pár éve Istvánt helyettesítették egy ideig, és az a postás terepjáróval vágott neki a földútnak – végül traktor húzta ki egy árokból. István nem csak a küldemények miatt pótolhatatlan: a tanyák öregedő lakóinak ő jelenti a kapcsolatot a külvilággal. Megesik, hogy kiváltja a gyógyszerüket vagy bevásárol nekik a gátéri boltban. És persze beszélget velük, viszi a híreket.

Még öt éve van a nyugdíjig, s szívesen kinevelné az utódját, ám egyelőre nincs túl sok jelentkező. Tűző napon, esőben, hóban, fagyban is menni kell, ami kevesek számára vonzó hivatás. Így csak remélhetjük, hogy nem megy el az utolsó postakocsi.

Addig ütik a vasat
Kevesen tudják, hogy Budapest belvárosában, a Nemzeti Múzeum melletti Bródy Sándor utca egyik házának alagsorában kovácsműhely működik. Pedig a műhely már csaknem fél évszázada várja az érdeklődőket, megrendelőket. Kulcsár Bencét – miután művészeti iskolát végzett és grafikusnak tanult – a kovácsmesterséghez sodorta az élet, s itt kezdett el segédkedni.

Menyasszonyát, Buti Zsófiát is ennek köszönhetően ismerte meg: a szomszédos Olasz Intézet kávézójában. Három évvel ezelőtt vették át közösen a műhelyt, Vasverő néven új vállalkozást indítva. Készítenek szinte mindent, amit csak vasból lehet: Bence kovácsolt már kapurácsot, régimódi tőrt, bútorokhoz elemeket, alkatrészeket, most pedig épp egy emlékparkba szánt szobron dolgozik.

Céljuk, hogy életben tartsák ezt a foglalkozást és őrizzék a mesterségbeli tudást, ezért látogatókat is fogadnak a műhelyben. Persze az új kor új szemléletet követel, így munkáikban mind nagyobb szerepet kap a dizájn.

Kesztyűs kézzel
A kesztyűk szerelmeseinek valóságos Mekkája egy budapesti, Damjanich utcai kis műhely és üzlet, ahol Stadler Ernőné több mint negyven esztendeje dolgozik. Sőt, a kesztyűk szabását még két évtizeddel korábban, hatvan éve kezdte.

Pedig esze ágában sem volt ezt a pályát választani, ám a keresztszülei kesztyűsök voltak, s amikor egyszer több napra elutaztak, rábízták az üzletet. Tűt és cérnát ugyan nem ragadott, azonban szinte az összes raktáron lévő kesztyűt eladta, s így elsőként nem a készítésükbe, hanem az eladásukba szeretett bele.

Aztán ráérzett a kesztyűk világának szépségére, s már a hatvanas években híre kelt szerte a fővárosban, hogy milyen mesterien végzi a munkáját. Szinte mindenféle anyaggal dolgozik a csipkétől a kengurubőrig, ám a legtöbb kézrevaló juh- és kecskebőrből készül. Legnagyobb megrendelői a színházak, oda tucatjával szállítja a jelmezekhez szánt darabokat – csak a családja segítségével tudja állni a nagyobb rohamokat. Bár manapság kevésbé divatos ez a kiegészítő, sokan így is ragaszkodnak a kisipari termékekhez a tömegáruval szemben.

Stadler Ernőné megszállottan dolgozik tehát, ám fél, hogy vele együtt kivész a kesztyűs hagyomány. Néhány éve két unokája betanult volna, ám akkor nem lehetett ezt a szakmát iskolában kitanulni. Márpedig legalább három év kell e hivatás minden titkának elsajátításához.

Divat lett a hagyomány
Bár a vályogépítkezés évszázadokon át általános volt a Kárpát-medence népi építészetében, a múlt század második felében háttérbe szorították az új anyagok és technológiák. Annyira, hogy az 1990-es évek elejére alig maradt valaki, aki igazi vályogfalat tudott volna rakni.

Így amikor a pándi Gáspár János fiatalemberként vályogházat akart építtetni magának a kilencvenes évek elején, egy teljes évébe telt, mire rátalált az akkor már hetvenéves mesterre, aki nyugdíjas korú brigádjával vállalta a falak építését. János maga is segített, s közben úgy megszerette a falrakást, hogy beállt segédnek, és néhány év alatt megtanulta a szakma csínját-bínját. Ma már az ország egyetlen vályogfalépítő mestere, akit hívnak műemlékek restaurálásához éppúgy, mint új otthonok építéséhez. Mivel jó tíz éve újra divatba jött ez a régi technika, annyi a dolga, hogy 2017-re már betelt a naptára.

Ugyanis a vályogfalépítés roppant munkaigényes feladat. Bár az építőanyag – a sár és a szalma – filléres, a hetven centiméter vastag falak rakása igencsak fáradságos, és sok időbe telik. Cserébe az épület télen-nyáron sokkal jobban tartja a belső hőmérsékletét, vagyis kevesebbet kell fűteni és hűteni. Ráadásul, ha szigetelt betonalapra építik, nem vizesedhet alulról, vagyis évszázadokig is állhat.

János az utánpótlásról is igyekszik gondoskodni. Jelenleg egy segéd tanulja mellette a szakmát, és táborokat is szervez, ahol bárki megismerkedhet az ősi építőanyaggal.

Ami a lábat illeti
A cipészek is láttak már jobb napokat, hiszen az eldobásra szánt lábbelik korában a legtöbbjük munkája feleslegessé vált. Ám a Miskolcon dolgozó Kovács Attila nem vett tudomást a korszellemről.

Már a nagyapja is csizmadia volt, külföldi versenyre pedig az édesapja kezdett járni. Ő ekkor még főként ortopéd cipőket készített, de meg akarta ismételni apja sikereit. Egy évtizede már jegyzik a nevét külföldön is. 2016-ban, a Wiesbadenben háromévente megrendezett cipőkészítő-Eb-n három aranyérmet és „A legjobb férfi és női cipő” díjat nyerte el, így a bajnokság történetének legeredményesebb versenyzője lett.

Miskolcon manufaktúrában, kézműves módszerrel állítja elő a méretre szabott lábbeliket, és üzletet nyitott Budapesten is. Készített már egyedi cipőt Roger Moore világhírű színésznek is. Egy-egy ilyen lábbeli több százezer forintba kerül, ám a mester szerint örök darabok, ráadásul vállalja a szervizelésüket is, vagyis hogy néhány évente felújítja őket.

Bár a lábbelijei klasszikus modellek, Attila úgy véli, hogy a 21. századi ízlésnek ezeken is meg kell jelennie. „Költeményeihez” általában egzotikus állatok bőrét használja: leginkább krokodilból készülnek, ám akad strucc-, rája-, hal-, sőt békabőr cipő is.

Vote it up
31
Tetszett?Szavazzon rá!