Legelők vonzása

Ki hitte volna, hogy Franciaországban fiatal értelmiségi nők az alpesi pásztorkodásban találják meg kiteljesedésüket? Ismerje meg őket

Kapcsolódó cikkek

 

The morning fog is slowly peeling away from the rugged peak of L’Aupillon in the French Alps. Below, yellow larches catch the first rays of an autumn sun, brightening the dark pine forest.

Facing the ancient peak is a small cabin, perched some 1,800 metres high in an alpine meadow, not far from the town of Gap. It is not particularly pretty—bare concrete walls and an iron roof, without water or electricity.

But it is big enough for a bed, a table, a few chairs, a wood stove, and a shelf filled with poetry and psychology books. And for most of the summer, this simple cabin is home for Valérie Bourdarias.

Two and a half years ago, dressed in high heels and a smart suit, she greeted clients in a Paris bank. Now, in jeans and sturdy boots, Valérie looks after a flock of sheep.

„I love animals, the mountain and the open space," says the 37-year-old woman. “Since I took up this job, I no longer feel I am working.”

A growing number of French women—often young, urban and educated—are choosing this ancient occupation out of passion for nature. Among the 700 or so shepherds currently working in the Alps, about 8 per cent are women. This pastoral way of life had long seemed destined to fade into folklore. But growing concerns about the environment have generated renewed interest in this quiet but essential role as guardian of the mountain.

At the Centre of Professional Agriculture Education in Merle—one of the few colleges in France training shepherds—half the graduates last year were female. The collegeoffers a one-year course in agriculture, pathology, reproduction, lambing, and even workshops in carpentry, first aid, tractor driving and dog training.

Many farmers prefer women, says Michelle Jallet, head of training at CFPPA du Merle. “They are seen as more reliable, more conscientious and more maternal, perhaps also less likely to hit the bottle.”
 

It is 9 a.m., and the sky is blue, the air crisp. Valérie has been up for a couple of hours, removing stones from the feet of a few ewes, treating worm infections and inflamed wounds.

“Time to go,” she announces, gulping down a cup of coffee. Her 800 sheep, in an enclosure by her cabin, are becoming restless. She packs a rucksack and grabs her wooden staff. “En route, mes belles,” she says, leading the way in long, energetic strides. The warm, soft, white mass follows with a jingling of bells.

Although to the untrained eye all the animals look the same, to Valérie they are individuals. “This one over here is Mamie, the young pretty one in the middle is Joli Coeur, and that one on the far left is Pélican.”

With the help of Scouaf, her Border collie, the ewes soon reach a soft meadow around an old dilapidated shed. Inside, Valérie takes salt from a huge bag and scoops it out on to flat stones around the flock. The animals lick it with relish. “It helps digestion,” she explains.
 

Every year, in June when food becomes scarce, some one million sheep leave the plains of the French Alps to summer on high mountain pastures, where they can roam freely and feed on the tender grass. At the first snow of October, the animals descend to the plains in time for lambing. They spend the winter in sheepfolds.

In countries like France, Spain, Italy and Switzerland, shepherds have followed the transhumance, the annual “journey towards another life”—for hundreds of years. “Each journey up and down the mountain is like an inspiration and an expiration between the earth and the sky,” says Marc Mallen, a freelance ethnopastoralist who researches the relationships between humans, animals and the environment.

According to Michelle Jallett, young shepherdesses come from different backgrounds and have different reasons why they chose this unusual occupation. “But they have one thing in common: a feeling of being fed up with the city or with social conventions. They want more space, more freedom, and they are all looking for a better quality of life.”

For Valérie, the trigger was her beloved grandfather, a farmer in Corréze. “When he died I realised how much he and his values meant to me,” she says. “Here I am rediscovering the meaning of simple things. I think a lot, I read, I watch my ewes, I learn to be patient.”
 

Eline is a slender woman of 38 who looks after 1,000 animals near Briancon. She is one of the few shepherdesses who manage to combine the job with a family and social life.

She and her partner, who is also a shepherd, and their children, spend the summer at their cabin, which stands by a lake surrounded by striking white peaks.

Like most shepherds, Eline is both passionate about her job and a bit of a nomad at heart. “Up there, it is the whole thing—the flock, the cabin, the solitude. I love being on the move all the time. The idea of staying all-year-long in the same house gives me goosebumps,” she says.

For Eline and her ewes, the season has reached its end. She leads her flock on a two-day journey back down to the plain. The ewes wander off to graze, but Eline’s dogs constantly circle the flock, forcing them to keep together and move at a fast pace.

When the ewes reach the valley, a dozen of Eline’s friends and their children join the flock for the triumphal last leg of the journey. A gendarmerie van opens the way, warning drivers to keep to the side.

Attracted by the loud jingling of the bells, people mass along the road, waving and cheering. Children, screaming with delight, dance behind the flock. And Eline, alert and concentrated, leads this procession from another age along the Route Nationale, by the electricity poles and the neon signs.

A reggeli köd lassan szétoszlik a francia Alpokbeli L’Aupillon csipkézett csúcsa körül. Alatta az őszi nap első sugarai elérik a vörösfenyőket, beragyogva a sötét fenyvest.

Az ősi csúccsal szemben, körülbelül 1800 méteres magasságban kis házikó áll az alpesi réten, nem messze Gap városától. Nem kimondottan mutatós – csupasz betonfalak, rajtuk vastető, se víz, se villany.

De elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy ágy, egy asztal, néhány szék, egy fatüzeléses kályha és egy polc költészettel és pszichológiai könyvekkel megrakva. És a nyár nagy részében ez a kunyhó Valérie Bourdarias otthona.

Valérie, aki két és fél éve még tűsarkú cipőben és elegáns kosztümben fogadta az ügyfeleket egy párizsi bankban, most farmerban és robusztus csizmában vigyáz egy nyájra.

– Imádom az állatokat, a hegyet és a friss levegőt – mondja a 37 éves nő. – Amióta elvállaltam ezt a munkát, nem érzem úgy, mintha dolgoznék.

A természet szeretete egyre több fiatal, városi és tanult francia nőt késztet arra, hogy ezt az ősi elfoglaltságot válassza. A jelenleg az Alpokban dolgozó mintegy 700 pásztornak körülbelül 8 százaléka nő. Sokáig úgy tűnt, hogy a pásztor életformát csupán a néphagyományok között fogják számon tartani, de a környezetért érzett növekvő aggodalom újra fölkeltette az érdeklődést a „hegy őrzőjének” e csöndes, de jelentős szerepe iránt.

A Merle-i Mezőgazdasági Tanulmányok Központjában, ahol pásztorokat képeznek, tavaly a végzősök fele nő volt. A főiskola egyéves kurzusa mezőgazdasági, patológiai s juhtenyésztéssel kapcsolatos tanfolyamokat kínál, sőt még asztalos-, elsősegély-, traktorvezetői és kutyaidomítási foglalkozásokat is tartanak.

– Sok gazda jobbnak tartja a női pásztorokat – mondja Michelle Jallet, a központ oktatási vezetője. – Megbízhatóbbak, lelkiismeretesebbek, gondoskodóbbak, s kevésbé valószínű, hogy a pohár fenekére néznek.
 

Reggel kilenc óra van, az ég kék, a levegő csípős. Valérie már jó pár órája fenn van. Kavicsokat szedeget ki néhány anyajuh lábából, féregcsípéseket kezel, és gyulladt sebeket lát el.

– Ideje indulni – jelenti ki, miközben felhörpöl egy csésze kávét. A kunyhó melletti elkerített területen várakozó nyolcszáz birka már kezd nyugtalankodni. Bepakolja a tarisznyáját, és megragadja a pásztorbotot. – En route, mes belles – biztatja őket indulásra, és hosszú, energikus léptekkel mutatja az utat. A puha, meleg, fehér tömeg csengőcsilingeléssel követi.

Habár a gyakorlatlan szemnek mindegyik állat egyformának tűnik, Valérie számára mindegyikük külön egyéniség. – Ez itt, mellettem Mamie, az a fiatal szépség középen Joli Coeur, és az ott távolabb balra meg Pélican.

Juhászkutyája, Scouaf, a border collie segítségével a juhok elérnek egy puha rétre, melyen egy omladozó fészer áll. Odabent Valérie egy hatalmas zsákból sót vesz elő, és kiszórja a nyáj körül heverő lapos kövekre. Az állatok élvezettel nyalják fel. – Segíti az emésztést – magyarázza Valérie.

 

Minden évben, amikor elfogy a takarmány, mintegy egymillió juh hagyja el a francia Alpok síkságait, és nyárra a havasi rétekre vonul, ahol szabadon kószálhat és legelheti a zsenge füvet. Októberben, amikor az első hó leesik, viszszatérnek az alföldre, még idejében az elléshez. A telet karámokban töltik.

Az olyan országokban, mint Franciaország, Spanyolország, Olaszország és Svájc, a pásztorok évszázadok óta követik a transzhumálás, a kétlegelős gazdálkodás hagyományát, vagyis évente megteszik „az utat egy másik élet felé". – Ezek a fel- és levonulások a hegyekben olyanok, mint a be- és a kilégzés föld és ég között – mondja Marc Mallen, a szabadúszó etnográfus, aki az emberek, az állatok és a természet közötti kapcsolatokat tanulmányozza.

Michelle Jallet szerint a fiatal pásztornők különböző családi és anyagi háttérrel rendelkeznek, és különböző okokból választják ezt a nem mindennapi elfoglaltságot. – Egy dolog azonban mindannyiukban közös: az érzés, hogy elegük van a városi életből vagy a társadalmi kötöttségekből. Több teret és több szabadságot akarnak, és egy jobb minőségű életet keresnek.

Valerie Bourdarias-nál nagyapja halálával telt be a pohár, aki Corréze-ben volt földműves. – Amikor meghalt, rájöttem, hogy milyen sokat jelentett nekem ő és az általa képviselt értékrend – meséli. – Itt újra fölfedezem az egyszerű dolgok értékét. Sokat gondolkozom, olvasok, nézem a juhaimat, és tanulok türelmes lenni.
 

Eline ezer állatra vigyáz Briancon közelében. A 38 éves karcsú nő egyike azon kevés pásztornak, aki össze tudja egyeztetni a munkáját a családi és társadalmi élettel.

Ő és párja, aki szintén pásztor, a gyermekeikkel együtt töltik el a nyarat kunyhójukban, egy égbe nyúló fehér csúcsokkal övezett tó partján.

A legtöbb pásztorhoz hasonlóan Eline is szenvedélyesen szereti a munkáját, és a szíve mélyén egy kicsit maga is nomád. – Ott fenn, ott van minden: a nyáj, a kunyhó, az egyedüllét. Szeretek mindig mozgásban lenni. Lúdbőrös leszek már annak gondolatától is, hogy ugyanazon a helyen kellene laknom egész évben – mondja.

Eline és birkái számára véget ért a szezon. Két nap alatt tereli le a nyáját az alföldre. A birkák el-elkóborolnak legelészni, de Eline kutyái ott cirkálnak a nyáj körül, egybetartva és gyors haladásra késztetve az állatokat.

Amikor elérik a völgyet, Eline gyermekei és barátai csatlakoznak hozzájuk, hogy az út diadalmas utolsó lépéseit együtt tegyék meg. Egy csendőrségi furgon tör utat a menetnek, és figyelmezteti az autósokat, hogy húzódjanak le az út szélére.

Emberek gyülekeznek az út mellett, akiket a csengettyűk csilingelése vonzott oda, integetnek és éljeneznek. Gyerekek visonganak a boldogságtól, és táncolnak a nyáj mögött. Eline szakszerűen és összeszedetten vezeti a kivonulást egy másik korból a fő közlekedési úton keresztül a villanyoszlopok és a neonfeliratok közé.

Vote it up
15
Tetszett?Szavazzon rá!