Lehetetlen küldetés

Egy súlyosan sérült férfi fekszik a legmélyebb német barlangban. Vajon túlélheti? A feladat óriási kihívás a nemzetközi mentőcsapatoknak is

Kapcsolódó cikkek

Roberto Antonini a háza körüli erdőben sétált, a Trieszt felett magasodó hegyek egyikén, amikor megszólalt a telefonja. Vasárnap kora este volt, 2014 júniusában. A vonal másik végén Roberto Corti, az olaszországi barlangi mentők vezetője beszélt. Antonini a Friuli-Venezia Giulia régió mentőszolgálatának feje volt, és jól ismerte Cortit. Volt valami a férfi hangjában, ami azt súgta Antonininek, hogy az eset súlyos lehet.

Nem tévedett. Amint az Corti szavaiból kiderült, a német mentőszolgálat jelentette, hogy baleset történt több mint 1000 méter mélyen, a bajorországi Alpokban. Egy háromfős kutatócsoport egyik tagja lezuhant, és a fejét sziklába ütötte. Társa, aki a felszínre jött, hogy riassza a mentőket, azt mondta, súlyos a sérülés. A müncheni hatóságok szóltak, hogy vélhetően segítségre lesz szükségük.

Ezer méter. Az nagyon mélyen van – gondolta magában Antonini. Emlékezett egy negyedszázaddal azelőtti esetre, amely élete legnehezebb mentése volt. A Júliai-Alpokban, a Kanin-hegy alatt történt, a Szlovénia és Olaszország között húzódó barlangrendszerben. Az is 1100 méter körül lehetett. Egy barlangász megsérült, és a rázuhanó kövek fogságába szorult. A több mint százfős csapat hét napon át dolgozott, mire sikerült kimenteni. Az egyik barlangi mentő, akit Antonini jól ismert, életét vesztette a művelet során.

Antonini kisfiú kora óta barlangászott, 18 éves kora óta a mentőcsapat tagjaként. A kanin-hegyi mentéskor 27 éves volt, most pedig 51. Az eltelt évek során rengeteg akcióban vett részt, de ahhoz a munkához egyik sem volt fogható. Akkora mélységbe leereszkedni hatalmas kihívást jelentett, és ez a mostani eset kísértetiesen hasonlónak tűnt.
 

Corti körbetelefonált az alpesi térség mentőszolgálat-vezetőinek, de legelőször Antoninit hívta. Tudta, hogy neki van a legjobban képzett csapata a mélybe ereszkedéshez. A németek hivatalosan még nem kértek segítséget, így hát várakozniuk kellett. Corti megkérte Antoninit, hogy az emberei a felszerelésükkel együtt álljanak készenlétben.

Másnap újabb információk érkeztek. A barlang, ahol a baleset történt, a Riesending-Schachthöhle, Németország legmélyebb barlangja, amelyet 1996-ban fedeztek fel, és csak úgy emlegettek: „a mélység Everestje”.

A barlang szája egy megtévesztően apró hasadék csupán a Bajor-Alpok egyik elszigetelt csúcsánál, 2000 méter magasságban, nem messze az osztrák határtól. Aknáinak és alagútjainak hálózata azonban több mint 19 kilométert tesz ki. A nyílástól körülbelül 900 méteren át függőleges esésű, majd horizontálisan szerteágazik. A Johann Westhauser nevű sérült barlangász a vízszintes folyosón, az elágazástól mintegy három kilométerre feküdt.

Az 52 éves Westhauser fizikus volt, és tapasztalt barlangász, az egyik első, aki elkezdte feltérképezni a Riesending rendszerét. Két kollégájával a barlang további feltárásán dolgozott akkor is, amikor a baleset érte.

Antonini és Corti tisztában voltak vele, hogy Westhauser megmentése nem lesz egyszerű feladat: szűk térbe kell leereszkedniük, lezuhanó szikladarabok közt, és elég nagy távolságot kell megtenniük a hordággyal. De mekkora is ez a távolság pontosan? Egyelőre nem derült ki. Még sok tisztázatlan kérdés maradt. Úgy hallották, van odalent egy orvos is. Ha minden igaz. Valaki azt mondta, Westhauser elég jól van ahhoz, hogy lábra álljon. Lehetséges ez? Egymásnak ellentmondó információk érkeztek.

Hétfőn este végre befutott a hívás. Bár nem volt hivatalos engedélyük az olasz belügyminisztériumtól, a 16 fős mentőcsapat – köztük Corti és Antonini – autókba szállt, és elindult a barlanghoz legközelebbi település, Berchtesgaden felé.

A többi mentőhöz hasonlóan Corti és Antonini is félbeszakította napi munkáját, hogy részt vehessen az akcióban. Az 52 éves Corti egy vegyi üzem logisztikai részlegén, Antonini pedig saját tulajdonú, túrafelszerelést árusító boltjában dolgozott.

Amikor megérkeztek, egy katonai bázison kaptak szállást, és másnap reggel – mindössze háromórányi alvást követően – indultak is a mentőcsapatok főhadiszállására, amelyet a helyi tűzoltóállomáson rendeztek be. Alig várták, hogy megkezdhessék a munkát, de vesztegelniük kellett, mert egy svájci csapat már dolgozott a mentésen.

A nap folyamán az olasz csapat Rino Bregani szakorvossal egészült ki. Az ötvenéves férfi egy milánói kórház sürgősségi osztályán dolgozott, és huszonöt éve volt az olasz barlangi mentők önkéntese. Épp a tengerparton nyaralt a gyerekeivel, amikor megkérdezték, hogy tudna-e segíteni a mentésnél. Hazavitte hát a gyerekeit a feleségéhez, aztán nekivágott a hegyeknek.

Cortiékhoz hasonlóan Bregani sem nagyon értette, mi történik valójában. Nem tudták, tényleg szükség van-e a segítségükre, és nagyon kevés tájékoztatást kaptak. A napi kétszeri eligazítás is csak információmorzsákkal szolgált.

Úgy tűnt, hogy a svájci mentők elértek a sérültig, és egy német orvos is megpróbált lejutni, de 400 méter mélységben elakadt. Most egy másik svájci csapat ereszkedett le egy osztrák orvossal.

Bregani eleinte úgy vélte, hogy Westhausernek nincs sok esélye. Lehetetlen kihozni abban az állapotban. Súlyos agysérülésről, kómáról, görcsökről beszéltek… És már három napja fekszik odalenn! Aznap éjjel hírt kaptak: a svájciak 700 méter mélyen elakadtak. Az olaszok végre nekivághattak.
 

Szerdán hajnalban, 5 órakor felszállt egy helikopter, hogy a katonai bázisról a barlangnyíláshoz vigyen hét olasz mentőt. A csapatot Antonini vezette, és velük volt Bregani is.

Antonini örült, hogy végre megkezdődött a bevetés, de nyugtalan is volt. Tudta, hogy minden képességére és tapasztalatára szüksége lesz, hogy eljuthassanak a sebesülten fekvő Westhauserig. Óriási a kihívás. Beletelhet 12 órába is, mire elérik.

Bregani félt. A németek mondták, hogy nagyon, nagyon bonyolult a barlang. Megkérdezték, biztos-e abban, hogy meg tudja csinálni. Azt felelte, semmi gond, természetesen menni fog. Legbelül azonban aggódott. Nem volt biztos benne, hogy épségben le tud jutni ekkora mélységbe. Ám nem akadt helyette senki más. Az osztrák orvos 700 méternél elakadt, és nem tudta folytatni az utat.

Bregani azt mondogatta magában, hogy ha van orvos, aki ezt meg tudja csinálni, akkor ő az.

Az olaszok gyakorlott mozdulatokkal ereszkedtek le az aknasoron, és három órával az után, hogy nekivágtak a barlangnak, elértek a 700 méternél megrekedt svájciakig. Antonini látta, hogy a barlangászok kimerültek és dideregnek, nem tudják folytatni az utat, ezért visszaküldte őket a felszínre. Az osztrák doktort, Martin Göksut azonban megkérte, hogy ha lehet, jöjjön velük.

Göksut azért kicsit győzködni kellett. Antonini azt mondta neki, hogy jó volna, ha lenne velük még egy orvos, és megígérte, ők majd viszik minden felszerelését. Göksu végül ráállt a dologra.

Amikor elérték a barlang vízszintes szakaszát, az olaszok látták, hogy az nagyon hasonlít az általuk ismert helyekhez, különösen a kanin-hegyi barlanghoz. Ettől persze nem volt szabad alábecsülniük a feladat nehézségét. Voltak olyan szűk szakaszok, amelyeken csak kúszva jutottak keresztül, máskor gigantikus sziklák állták útjukat, amelyeken át kellett mászniuk – ez pedig mind emésztette az energiájukat, nem beszélve az állandó csúszásveszélyről.

Ezek a félelmetes, ember által ritkán látott helyek ugyanakkor tagadhatatlanul gyönyörűek voltak. Hatalmas függő és álló cseppkövekkel, lépcsőzetes föld alatti vízesésekkel, katedrális belsejére emlékeztető termekkel találkoztak. Breganit különösen az út egy szakaszának csillogó fehér márványa nyűgözte le.

A főhadiszálláson Corti várta a híreket a csapatáról. Korábban már értesítették, hogy emberei röpke három óra alatt elértek az osztrák orvosig. Ez nagyon gyorsnak tűnt. Csak nem megint valami téves információról van szó? Négy órával később azonban újabb üzenet érkezett: odaértek Westhauserhez! Mindössze hét órájukba telt, öttel kevesebbe, mint korábban tervezték.

Amikor Antonini csapata elérte Westhausert, az elsőként alászállt svájci csapat három tagja fogadta őket. Westhauser félig eszméletlenül hevert egy 20 méter átmérőjű fülkében. Felette függőleges akna tátongott – ezen akart felmászni, de lezuhant. Arca csupa vér volt, de nem lehetett megállapítani, milyen súlyosak a sérülései. A sisakján nem látszott karcolás, horpadás, amely arra utalt volna, hogy szikladarab ütése okozta a zuhanást. Talán csak a felette mászó társának lába nyomán lehulló sárrög volt a bűnös?

Westhauser testét hálózsákokkal és fóliával takarták be, hogy megóvják a kihűléstől. A hőmérséklet 3 Celsius-fok körüli, a páratartalom pedig nagyjából 100 százalék lehetett a barlangban. Westhauser állapotáról nem sokat tudtak mondani Breganinak, de a beteg egyre kevésbé volt tudatánál, és időnként rohamok gyötörték.

Bregani megérintette Westhauser vállát, és próbálta eszméletre téríteni. Kérdéseket tett fel, amelyeket Göksu fordított neki németre. A férfi reagált ugyan, de látszott, hogy nem tudja, hol van és hogyan került oda. Bregani megkérdezte, hogyan érzi magát.

– Jól vagyok. Hát maga? – kérdezett vissza udvariasan Westhauser. Azt már nem firtatta, hogy kik az idegenek és miért jöttek.

Bregani örült. Fel volt rá készülve, hogy sokkal rosszabb állapotban találja Westhausert, és reménnyel töltötte el, hogy a férfi három nap után még képes beszélni. Rendben – mondta magának Bregani –, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt. Van nálunk orvosság, elegendő folyadék, erős olasz barlangászok… Vágjunk neki!

Westhauser súlyosan dehidratált állapotban volt, ezért Bregani azzal kezdte, hogy infúzióra kötötte. Ezután nekilátott a vizsgálatnak. Már első ránézésre látszott, hogy igen súlyosak a sérülései. Bregani megállapította, hogy Westhauser részleges bénulást szenvedhetett a bal karjára, és eltörtek az arccsontjai. A pupillái különböző méretűek voltak, ez pedig a koponyán belüli nyomás megnövekedésének jele lehet, vagyis koponyatörésre és agyvérzésre utalhat. Az orvos antibiotikumot adott Westhausernek, valamint orvosságot a rohamok megelőzésére.

Bregani és Antonini tudta, hogy gyorsan kell cselekedniük. Kellett egy hordágy, mivel Westhauser nem tudott járni, és még több emberre volt szükség, hogy felvihessék.

A barlangászok kizárólag rádió adó-vevőn keresztül tudtak kommunikálni a felszínen lévőkkel, amely az alacsony frekvencia miatt csak rövid szöveges üzenetek továbbítására alkalmas. A készülék azonban ilyen mélységben nem igazán működött. Volt, hogy tíz percbe is beletelt, mire egy-egy üzenetükre felelet érkezett, ám a válasz többnyire csak arra vonatkozó kérés volt, hogy ismételjék meg a mondanivalójukat.

Két-három óra múltán a svájci csapat tagjai úgy döntöttek, hogy visszamásznak. Már napok óta odalent voltak. Átadták a munkát Antonininek, és azt mondták, ha felérnek, küldenek még embereket. Az olaszok ismét várakozni kényszerültek.

Bregani folyamatosan figyelte Westhauser életjeleit. Az idő többi részében a csapat próbált pihenni, és sikertelen kísérleteket tett a külvilággal való kommunikációra, hogy megtudják, hol tartanak a többiek. Ezen kívül nem volt mit tenniük, csak vártak és vártak. Ahogy múltak az órák, egyre nyugtalanabbul várakoztak.

Végül Antonini úgy döntött, elindul felfelé. Elképzelhető, hogy a mentésvezetők úgy ítélték meg, nem küldenek le több embert, márpedig Antonini a Kanin-hegy gyomrában történtek alapján tudta, hogy egy ilyen műveletnél a lehető legtöbb mentőre van szükség. Hét óra kellett, hogy felérjen a nyíláshoz, ahol megkönnyebbülésére már épp leereszkedett egy újabb kis csapat.

Csütörtök délután Antonini kilépett a felszínre. A főhadiszállásra érve elmagyarázta a vezetőségnek, hogy szükség lesz még emberekre. Elmondta, milyen gyógyszereket kért a két orvos, és megértette velük, hogy hordágy nélkül nem lehet felhozni Westhausert.

Az odalent készített videofelvételen aztán mindenki szemügyre vehette a helyzetet.

Antonini és Corti még több embert hívott segítségül Olaszországból. Úgy tűnt, a helyszínen egyszerűen nincs elegendő segítség egy mozogni képtelen sérült ilyen mélységből történő felhozásához. Éjszaka volt már, amikor a svájciak nekivágtak a barlangnak egy hordággyal.

Másnap délután 5 óra 38 perckor a hordágy, immáron Westhauserrel együtt, elindult felfelé. Ekkorra már elégséges számban gyűltek össze barlangászok – olasz, svájci és osztrák szakemberek – az akció megindításához. Orvosként továbbra is Bregani teljesített szolgálatot.

A doktor most már bizakodóbb volt a mentés kimenetelét illetően: Westhauser állapota a gyógyszereknek és a bevitt tápanyagoknak köszönhetően javult. Testét pántokkal szorosan a hordágyhoz rögzítették, és hőszigetelő anyaggal takarták be. Fejét és nyakát merevítőbe tették, arcára védőmaszkot húztak.

A százkilós hordágyat olykor néhány igen veszélyes, több tíz méteres szűk, kanyargó aknán kellett áthúzni, ami tele volt sárral és kavicstörmelékkel. Ahogy azonban átjutottak ezeken a szakaszokon, megint gyorsabban haladhattak.

Tíz óra tájban tizenöt barlangi mentő dolgozott egyszerre a hordágy mozgatásán. Előttük öt társuk az utat készítette elő. Volt olyan szakasz, ahol kézben lehetett vinni, de sokszor araszolva jutottak csak előre, mivel a szűk átjárókban kötelekre kellett erősíteni a hordágyat.

A keskeny hasadékok, amelyeket a víz évezredek alatt vájt ki a sziklákból, gyakran feneketlen mélyek. Ahhoz, hogy feljussanak ezeken az aknákon, a mentőknek csigákat és köteleket kellett használniuk, ellensúlyként pedig a saját testüket vetették be, hogy megtartsák a hordágyat és lassan, óvatosan felhúzzák az akna függőleges fala mentén. Ez nagyon lassú és rendkívüli alaposságot igénylő munka volt. Minden egyes csigát három lyuk felfúrásával kellett a sziklafalhoz rögzíteni, így egy-egy csiga biztonságos elhelyezése körülbelül fél órát vett igénybe.

Odalent nem lehetett tudni, nappal van-e, vagy éjszaka, a mentés szünet nélkül zajlott. A hordágy csak akkor állt meg, amikor az orvos megvizsgálta Westhausert vagy gyógyszert adott be neki. Alvásra nem volt idő, ezért ha az egyik mentő nagyon elfáradt, másvalaki lépett a helyére. A barlangrendszerben öt tábort állítottak fel, hogy a barlangászok megpihenhessenek.

Elérkezett az idő, amikor Breganit is le kellett váltani. Az elcsigázott doktor átadta a stafétabotot egy német orvosnak, és Göksuval együtt elindult kifelé. Összesen 87 órát töltött a felszín alatt. Most, hogy Cortinak sikerült találnia valakit a helyére, Bregani szerepe véget ért.

A művelet ekkorra már teljesen nemzetközi jelleget öltött. Egyre több barlangász érkezett Olaszországból, Németországból, Svájcból, Ausztriából, hamarosan pedig megjelent egy horvát alakulat is, amely azután alaposan kivette a részét a mentésből.
 

Dinko Novosel, a horvát hegyimentő-szolgálat barlangász szekciójának egyik alapítója épp kerti sütögetésen vett részt a családjával, amikor hírt kapott a balesetről. Attól kezdve folyamatosan nyomon követte karlovaci otthonából a mentési procedúrát. Húszfős csapata készen állt ugyan a bevetésre, de még rengeteg papírt kellett beszerezni ahhoz, hogy Németországban dolgozhassanak.

Ahogy múltak a napok, Novosel egyre biztosabb volt benne, hogy nem lesz szükség rájuk. Az olaszok jól dolgoznak. Elsőrangú barlangi mentők, szívós legények.

A mentés valóban jól haladt: a különféle nemzetiségű barlangászoknak köszönhetően Westhauser egyre közeledett a felszín felé. Vasárnap este azonban, két nappal az után, hogy megindultak a hordággyal, elérkeztek a függőleges akna aljához. Felettük három Eiffel-toronnyi magasság, amelyet le kellett győzniük. A külszínen, odafent kábelkommunikációs rendszert hoztak létre, és a barlang szájánál felállítottak egy konténert a mentők védelmére.

Hat helikopter szállt le és fel napjában tucatszor is a barlangnyílás mellett, az olykor viharos időjárással dacolva, hogy felhozza a mentőket és a szükséges felszerelést a bázisról. Ez volt az egyetlen módja, hogy feljussanak a barlanghoz, de rendkívüli időjárás esetére katonákat és egy csapat öszvért is készenlétbe állítottak.

A 41 éves Novosel olyannyira meg volt győződve arról, hogy nem lesz rájuk szükség, hogy feleségével és kisfiával összecsomagolt, és elindult az éves nyaralásukra. Tíz perce sem lehetett, hogy autóba ültek, amikor megszólalt a telefonja. Arra kérték, hogy induljon Bajorországba a csapatával. Megfordult hát, hazavitte a családját, összeszedte a felszerelését, és nekivágott az útnak.

Novosel, aki „civilben” patológus állatorvos, vasárnap este érkezett meg Berchtesgadenbe, és másnap csatlakozott a mentéshez 36 honfitársával együtt. A horvátok még mindig nem számítottak rá, hogy ténylegesen bevetik őket, mindenesetre készenlétben álltak.

Akárcsak az olaszok, ők is gyakorlottak voltak a mély barlangok feltárásában, és híresek arról, hogy jól haladnak vertikális irányban. Azt mondták nekik, hogy egyelőre csupán tartaléknak kellenek. A csapatukból helikopterrel felvittek a barlangnyíláshoz tíz embert, a többieknek pedig a bázison kellett várakozniuk.

Kedd este végül hívást kaptak. A hordágy az eddigieknél is bonyolultabb szakaszhoz ért, kb. 400 méternyire a felszíntől, és a mentés elakadt. A Westhausert szállító csapat kimerült: egyesek már 50 órája lent voltak. Tíz embert közülük az odafent állomásozó horvátok váltottak fel. Novosel a főhadiszálláson maradt a többi emberével, és koordinációs megbeszéléseket folytatott a többi mentőcsapattal.

A probléma, amivel a horvátoknak szembe kellett nézniük, két rettentő szűk, kanyargós hasadék volt, az egyik 400, a másik pedig 200 méter mélységben, a felfelé vezető út egy-egy vízszintes, enyhén emelkedő részénél. A mentők barlangászfelszerelést viseltek: vízálló anorákot, gumicsizmát, nagy fényerejű LED-lámpával felszerelt védősisakot; és különféle – általában hegymászáshoz használt – eszközöket, így például kötelet, hevedert, karabinert cipeltek magukkal. Alászálltak a nyíláson, és munkához láttak.

A szűk átjáróknál csigarendszert használtak a hordágy átemeléséhez. Ez igencsak lelassította a munkát, de haladtak, még ha csak centinként is. Az egyik ponton azonban a hasadék túl szűk volt ahhoz, hogy a hordágy átférjen rajta.

Az egyik lehetőség az volt, hogy várnak egy-két napot, és azalatt apránként kiszélesítik a rést. Másik megoldásként felmerült, hogy függőleges helyzetbe hozzák Westhausert, ami veszélyeket rejtett, mivel testhelyzetének változtatásával a vérnyomása is módosulhatott, ez pedig komplikációkhoz vezethetett.

A férfi állapota azonban jelentősen javult, magánál volt, és beszélt, ezért az orvos úgy döntött, hogy függőleges helyzetbe lehet fordítani és folytathatják az utat.

Harmincórányi megfeszített munkával a horvátoknak sikerült keresztülnavigálniuk a legnehezebb szakaszon, és az utolsó 300 méterre átadták a hordágyat egy német és osztrák mentőkből álló csapatnak. Csütörtök délelőtt 11 óra 44 perckor – több mint 11 nappal az után, hogy balesetet szenvedett – Westhausert végre kiemelték a barlangnyíláson.

Odafent több tucat barlangász vette körül ujjongva, tapsolva a hordágyat, amelyet tíz férfi cipelt, ketten-ketten minden nemzet képviseletében, amely részt vett a mentésben. Westhausert a helikopter elrepítette a kórházba.

A föld alatti munkálatokban több mint 200 barlangász vett részt, odafent, a felszínen pedig 700 ember segédkezett a mentésnél. Westhauser hat napot töltött az intenzív osztályon, majd lekerült a kórház általános kórtermébe.
 

Négy hónappal később az Európai Barlangi Mentők Szövetségének éves találkozóján Triesztben jelen volt egy meglepetés vendég is: Johann Westhauser. Hálával telten – és sörrel teli csomagtartóval – érkezett, hogy köszönetet mondjon mindazoknak, akiknek az életét köszönheti. Conti, Antonini és Novosel is ott volt a találkozón. Westhauser boldognak tűnt, mosolyogva-nevetve fogott kezet minden egyes emberrel a teremben.

Vote it up
24
Tetszett?Szavazzon rá!