Lovaknak suttogó

Anyám meghalt, apám ivott. Tizenegy évesen olyan voltam, akár egy megsebzett kiscsikó. A nevelőapám tudta, mi a gyógymód

Kapcsolódó cikkek

 

Forrest Shirley was six-foot-four and had hands as big as those of any man I’d ever seen. The day we first met, I was standing outside his ranch house when he pulled up in his truck and got out. “You must be Buck,” he said.

I just nodded – so frightened, I couldn’t get words to come out. My legs were shaking. Twelve years old, I was all of four-foot-eleven and 87 pounds. And I had just been delivered into those hands as his foster child.

Forrest walked toward me, and then, as if he had forgotten something, turned on his heel, went back to his truck and reached into the front seat. I felt like a horse who’d been whacked one too many times. What’s he reaching for? I wondered.

Then he strode back toward me, tossed me a pair of buckskin gloves and said, “You’re gonna need these.”

The gloves fit me perfectly. They had that wonderful smell of new leather and were as soft as the skin on a foal’s nose. The gift made me shy. I couldn’t look at Forrest. Nothing in my childhood had prepared me for his simple act of kindness.
 

My biological father, Ace Brannaman, was a violent man. When he was young, he admired a trick roper called Montie Montana. But realizing he would never be as good, he decided that my brother Smokie and I would be. He made us practice rope tricks for hours each day or get whipped.

When I was 11, my mother died. After that Dad drank heavily and took out his anguish on us in brutal beatings. My brother and I lived in fear, wondering if we would survive through the next night.

Eventually the authorities put us in foster care and sent us to the Shirley ranch near Bozeman, Mont.
 

From that first day Forrest put me to work. He pointed to an old truck and told me to get in. Off we went to one of the far corners of the ranch to fix fencing. I was so proud of those gloves, I didn’t want the barbs on the wire to tear them up. But I worked hard, and that afternoon in the pasture remains etched in my mind as a strangely comfortable time – filled with the smells of sage, lupine and an occasional whiff of Forrest’s cigar.
 

Forrest never said much to me about where I’d come from or what I’d been through, and I was happy he didn’t. He just gave me something to do. There was calving and putting up hay and winter feeding and more.

But as I became older, there was also temptation to get into a little trouble. Forrest always seemed to sense it. Then I’d find myself down in the milk-cow pasture chopping weeds with a shovel. He’d send me there with instructions to dig up the burdock, a botanical wonder that grows six feet high and has burs on it that stick tenaciously. If you get them in your hair, you just about have to get a haircut. The pasture was full of it.

For a few years I didn’t really catch on to the relationship between my mischievous behavior and weed cutting. As I got older, I began to behave a little better. I was making money on my own then, riding colts and becoming more responsible.

However, about the time I was a senior in high school, I found myself in the cow pasture again, this time as punishment – probably for staying out too late.

After I’d cut the burdock down, I went up to the house and said, “Forrest, I’ve been cutting weeds for five years on this ranch and they’re just as bad now as they ever were. And I’ve chopped my last weed. If you’ll go get a weed sprayer, I’ll be happy to spray every weed on the ranch, but cutting weeds is the dumbest thing I’ve ever heard of.”

He laughed. He never said a thing – he just laughed.

A few months later I moved out on my own, and within two weeks Forrest bought a weed sprayer. It took one trip through to kill every burdock plant in the cow pasture. And they never came back. He just needed the weed patch for other purposes while I was growing up.
 

I went on to make my living working with horses. In my career I’ve found colts the way I was. And I’ve never forgotten what Forrest taught me – that horse or human, a creature that’s been hurt needs empathy, discipline and a job to do. He also taught me the secret of how best to reach them.

A troubled horse shies away from human contact. But as he moves around my training pen, I move in harmony with him – as if I’m dancing with him from a distance. This slowly forms a connection between us.

And gradually as the horse becomes comfortable, I start to draw him in by moving away. It’s a paradox, but a moment always comes when the farther I move from him, the closer he will move to me. This is known as “hooking on,” and it’s an amazing feeling. It’s as if there is an invisible thread you’re leading the horse with, and there’s no chance of breaking it.

Százkilencvenhárom centi magas volt Forrest Shirley, és az övénél nagyobb férfikezet még soha nem láttam. Először úgy találkoztam vele, hogy a tanyaháza előtt álltam, amikor megérkezett a teherautójával, és kiszállt. – Nyilván te vagy Buck – mondta.

Annyira féltem, hogy csak bólintottam, megszólalni nem tudtam. Remegett a lábam. Tizenkét évesen 150 centi voltam és 40 kiló. Akkor adtak át neki, a nevelőapámnak.

Forrest elindult felém, aztán mintha elfelejtett volna valamit, sarkon fordult, visszament a teherautóhoz, benyúlt az első ülésre. Én akkor úgy féltem, mint az a ló, amelyik túl sok ostorcsapást kapott. Riadtan figyeltem, mit vesz elő.

Aztán megint felém tartott, majd a kezembe nyomott egy szarvasbőr kesztyűt, és azt mondta: – Erre szükséged lesz.

A kesztyű tökéletesen ráillett a kezemre. Az új bőr csodálatos illata áradt belőle, és olyan puha volt, mint a bőr a kiscsikó orrán. Az ajándék zavarba hozott. Rá se mertem nézni Forrestre. Nekem addig nem volt módom megtapasztalni, milyen az, ha kedvesek az emberhez.
 

Vér szerinti apám, Ace Brannaman durva ember volt. Fiatal korában csodált egy Montie Montana nevű kötéltáncost. Miután rájött, hogy ő maga nem lehet az, úgy döntött, hogy Smokie öcsémből és belőlem farag kötéltáncost. Naponta órákig kellett gyakorolnunk, különben verést kaptunk.

Tizenegy éves voltam, amikor anyám meghalt. Attól fogva apám rengeteget ivott, a dühét rajtunk töltötte ki, kegyetlenül vert bennünket. Az öcsém meg én félelemben éltünk, sose tudtuk, megérjük-e a következő napot.

A hatóságok végül nevelőszülőknek adtak, így kerültünk a Montana állambeli Bozemanhoz közeli Shirley-tanyára.
 

Forrest már az első napon munkára fogott. Rábökött egy öreg teherautóra, azt mondta, szálljak be. A tanya túlsó végébe mentünk kerítést javítani. Annyira büszke voltam a kesztyűre – nem akartam, hogy a szögesdrót kiszakítsa. Nélküle is keményen dolgoztam. Az a legelőn töltött délután furcsa módon mégis kellemes élményként vésődött az emlékezetembe, máig érzem a farkasbab, a zsálya és Forrest szivarfüstjének illatát.
 

Nevelőapám nemigen hozta szóba, hogy honnan jöttem, mit éltem át, és hálás voltam neki ezért. Csak ellátott tennivalóval. Segédkezni kellett a tehenek borjazásánál, kazlat rakni, etetni meg más effélét.

Idővel aztán megjött a kedvem a rosszalkodásra. Ezt Forrest mintha előre megérezte volna. Ilyenkor aztán a tehénlegelőn találtam magam, egy ásóval kellett irtanom a gazt. Azt a feladatot kaptam, hogy ássam ki a bojtorjánt, ezt a botanikai csodát, ami közel kétméteresre nő meg, és kiszedhetetlen bogáncsok teremnek rajta. Akinek beleragad a hajába, az mehet is hajat vágatni. A legelő tele volt vele.

Néhány évig nemigen értettem a csínytevéseim és a gazirtás közötti összefüggést. Ahogy egy kicsit idősebb lettem, kezdett benőni a fejem lágya. Akkoriban már volt önálló jövedelmem, csikók betörésével kerestem pénzt, ami felelősségteljes munka volt.

Aztán egyszer végzős középiskolás koromban megint a tehénlegelőn találtam magam, valószínűleg azért kaptam büntetést, mert túl későn mentem haza.

Miután levagdostam a bojtorjánt, bementem a házba, és azt mondtam: – Forrest, öt éve irtom itt a gazt, de nincs semmi látszatja. Most csináltam utoljára. Ha vesz egy permetezőt, szívesen lespriccelem az összes gazt, de ennél a vagdosásnál értelmetlenebb dolgot el sem tudok képzelni.

Nevetett. Egy szót sem szólt, csak nevetett.

Néhány hónapra rá elköltöztem, önálló életet kezdtem, és Forrest két héten belül vett permetezőt. Egyszer kellett bejárni vele a tehénlegelőt, és kipusztult minden szál bojtorján. Többé ki se nőtt újra. A gyomoknak csak addig kellett ott lenniük, amíg én fel nem nőttem.
 

Később is lovászkodással kerestem meg a kenyerem. Akadt dolgom olyan csikókkal is, amilyen én voltam. Soha nem felejtettem el azt, amire Forrest tanított meg, hogy legyen az ló vagy ember, a sérült teremtménynek együttérzésre, fegyelemre és tennivalóra van szüksége. Arra is ő tanított meg, hogyan lehet leginkább az ilyenek közelébe férkőzni.

A nyugtalan ló megriad az embertől. De amikor megy körbe a karámban, én vele egy ütemre lépek, mintha a távolból együtt táncolnék vele.

Így lassanként kapcsolat alakul ki köztünk. Ahogy a ló fokozatosan megnyugszik, úgy közeledem hozzá, hogy egyre távolabb megyek tőle. Ez ellentmondásnak tűnik, de mindig bekövetkezik a pillanat, amikor minél távolabb megyek, a ló annál közelebb jön hozzám. Ez fantasztikus érzés, olyan, mintha az ember egy láthatatlan szálon vezetné a lovat, ami már soha nem szakad el.

Vote it up
13
Tetszett?Szavazzon rá!