Mire tanít Csernobil?

Huszonöt esztendeje robbant föl a csernobili reaktor. Századokba telhet, hogy a környéke ismét lakhatóvá váljék

Megjelent: 2011. május

Kapcsolódó cikkek

Szergej A. Kraszikov havonta tizenkétszer vonatozik át a csernobili atomerőmű körüli senki földjén és jelentkezik munkára a 4-es reaktort magába záró építménynél, az úgynevezett „szarkofágnál”.

Többek között az a feladata, hogy kiszivattyúzza a kiégett reaktorban összegyűlt radioaktív folyadékot. Ezt minden eső, illetve minden hóolvadás után el kell végezni. A szarkofágot huszonöt éve pánikszerűen húzták föl, hogy elfojtsák a reaktorrobbanás után a lakott területeket fenyegető sugárzást, és mostanára repedések keletkeztek rajta.

Nem hagyhatják, hogy víz érje a reaktor mélyén lévő anyagot: mintegy kétszáz tonnányi kiolvadt nukleáris fűtőelemet és törmeléket, amely átégette az aljzatot, és olyan alakú tömbbé szilárdult, mint egy elefánt lábnyoma. Ez a tömeg továbbra is annyira radioaktív, hogy a tudósok nem férkőzhetnek hozzá. A szarkofág tetején 3 rem/órás a sugárzás, vagyis egy ott dolgozó munkás sugárterhelése 45 perc alatt elérné az egy évre megengedett határértéket. Tudósok becslése szerint a reaktormélyi anyag legerősebb sugárzása 800 rem/óra.

A széles vállú, világító kék szemű Kraszikov nyolc esztendeje őrzi ezt a szörnyeteget. Nyugdíjazásáig marad, azután valaki másra hagyja a munkát, aki majd szintén addig folytatja, amíg nyugdíjba nem megy. A kérdésre, hogy ez meddig tart majd így, Kraszikov vállat vont. – Száz évig? – kockáztatta meg. – Addigra talán föltalálnak valamit.

Míg a hasadóanyag-töltetek egyes radioaktív összetevői gyorsan lebomlanak, a cézium felezési ideje harminc év, a stronciumé huszonkilenc. A tudósok becslése szerint tíz-tizenhárom felezési időnek kell eltelnie, mielőtt az élet és a gazdasági tevékenység visszatérhet egy térségbe. Ez azt jelenti, hogy a szennyezett terület – amelyet az ukrán parlament mintegy 40 ezer négyzetkilométerben határozott meg, tehát nagyjából akkora, mint Svájc – még több mint háromszáz évig érintettnek számít.

Idén márciusban a fukusimai 1-es számú atomerőmű munkásai kétségbeesett erőfeszítéssel igyekeztek lehűteni a Tokiótól 230 kilométerre északra található létesítmény hat reaktorát, de Ukrajna felé kell tekinteni ahhoz, hogy megértsük, mennyi idegölő és kimerítő vesződséget okoz egy reaktorolvadás. Egy emberöltőnyinél sokkalta többet.

Volodimir P. Udovicsenko Szlavutics polgármestere, ahol a ma is a csernobili atomerőműben dolgozó 3400 ember zöme él. Márciusban, amikor találkoztam vele, a legtöbbjük január óta nem kapta meg a teljes fizetését (ezt azóta pótolták). Hétszázmillió forintnak megfelelő összeget igényelt erre a célra az ukrán parlamenttől. – A kormánynak az volna a kényelmesebb, ha Csernobil nem is létezne – panaszolta. – De létezik, ám ezzel a ténnyel nem tudunk mit kezdeni.

Pripjatyból, az erőművi alkalmazottak egykori alvóvárosából, amely az erőműtől alig két kilométerre épült, órák alatt ötvenezer lakost kellett kimenekíteni. A lakások falairól ma vastagon pereg a festék, ottjártunkkor dér borította a helyiségeket. A szovjet idők sokemeletes lakótömbjeivel szegélyezett utcán akkora csönd honol, hogy hallani az ágakhoz súrlódó falevelek susogását.

Vaddisznók meg rókák kezdték befészkelni magukat az elhagyott városba. Húsz év múlva a város helyén erdő lesz

Az állatvilág lassanként birtokba veszi a települést. Anton Juhimenko, aki látogatókat kalauzol a kiürített zónában, elmondta, hogy vaddisznók meg rókák kezdték befészkelni magukat az elhagyott városba, sőt egyszer, az erdő szélén járva, arra figyelt föl, hogy egy farkas lopakodik mellette. Nemrégiben a város egyik középülete, az 1-es számú iskola összedőlt, tartószerkezete huszonöt tél és nyár meg-megújuló támadásai után végképp megadta magát. – Szerintem húsz év múlva a város helyén erdő lesz – vélte az idegenvezető.

A 4-es reaktor harminc kilométeres körzetébe csak külön engedéllyel lehet belépni, jómagam egy fotóssal az ukrán energiaügyi minisztériumhoz tartozó Csernobilinterinform szervezésében utaztam oda. A zóna bejárati ellenőrző pontjánál kis Szűzanya-szobor áll, s falragasz tünteti föl a gombákban, halakban, erdei vadakban kimutatott cézium- és stronciummennyiségeket.

A belső, tíz kilométeres sugarú zónában a megperzselődöttnek látszó fák jelzik az úgynevezett Vörös erdőt, amelyet a lehullott, majd földmunkagépekkel összehordott és árkokba temetett tűlevelek színe után kereszteltek el. Ahogy az erőműhöz közeledtünk, kalauzunk sugárzásmérője váratlanul 1500 mikroremet, a normális érték ötvenszeresét jelezte. Amikor 1986-ban bekövetkezett a baleset, a sugárzás a széliránynak megfelelően terjedt. Az erőműtől északra és nyugatra fekvő területeket – köztük a Vörös erdőt – érte a legnagyobb szennyezés. Ma is ezek a legszennyezettebb területek.

Mindezek középpontjában a szarkofág áll, bordázott oldalán rozsdás sávok húzódnak. Az ukrán illetékesek az 1990-es évek eleje óta dolgoztak rekonstrukciós elképzeléseken, végül elindították az „új biztonsági elkülönítés” programját, amelynek keretében százméteres acélkupolát vonnak a reaktor fölé, hogy száz esztendőre elszigeteljék. A beruházás 270 milliárd forintra becsült költségeit nagyrészt külföldi adományokból fedezik. Befejezését eredetileg 2005-re tervezték, de pénzhiány és egyéb okok miatt egyelőre várat magára.

A téli havazás eközben esőre fordul, és a reaktorba szivárgó csapadékvíz beláthatatlan következményekhez vezethet. Ezt már Stephan G. Robinson, a svájci Zöld Kereszt környezetvédelmi szervezet atomfizikusa jegyezte meg. – Télen ez a víz megfagy, kitágul, továbbrepeszti a falakat – magyarázta Robinson, aki előttem egy héttel járt a helyszínen. – Azután a belső szerkezet egy része összeomlik. Márpedig ahol bejuthat valami, ott ki is.

Kraszikov szerint azonban még az új kupola felépülése után is kétséges, hogy abbamaradhat-e a 4-es reaktor hosszú őrizete. – Senki sem tudja, mi a teendő azzal, ami odabent van – hangoztatta a szakember. – A gyerekeimnek, sőt az unokáimnak is jut elég munka.

Este, ahogy kifelé tartunk a létesítményből, ferde szögben szűrődik át a fény a fenyvesen, egészen békés kép, ha leszámítjuk a fák tövében a sugárzásra figyelmeztető jelzések élénk sárga és narancssárga háromszögeit. Munkások ballagnak ki libasorban a Geiger–Müller-számlálóval ellátott, egyszemélyes kapun, mindenki megvárja, amíg hangos kattanás után kigyullad a zöld lámpa, csak akkor indul tovább, hogy a felújításra szoruló műúton elhagyja a lezárt zónát.

Holnap visszatérnek a csernobili atomerőműbe, kezdődik a következő munkanap.

Vote it up
227
Tetszett?Szavazzon rá!