Nem mindig győzhetünk

Egy Kambodzsában szolgáló magyar békefenntartó drámai napja, amely örökre a szívébe vésődött

Kapcsolódó cikkek

Csodálatos napnak indult. Reggel hat órakor kikecmeregtem a szúnyogháló alól, és egypár percet bambán üldögéltem az ágyam szélén. Az ablakon kinézve ismerős táj tárult a szemem elé, a ház mellett pálmafák és rizsföldek, távolabb, egy domb tetején buddhista pagoda. Minden nyugodtnak tűnt, semmi nem emlékeztetett az éjszakai lövöldözésre.

Decembert írtunk. Már hatodik hónapja éltünk Kambodzsában, megszoktuk az ilyen reggeleket, amikor nekünk „friss” volt az idő, de az utcán a helyiek már pufidzsekiben motoroztak. Feltápászkodtam, és kicsoszogtam a „fürdőszobába”. Útközben még levettem a törülközőt a kifeszített kötélről, és magamhoz vettem egy literes ivóvizet is, hogy a fogmosáskor ne kelljen szitkozódnom, amiért megint elfelejtettem.

A másfél köbméteres betonkád félig volt vízzel; hálát adtam a sorsnak, amiért nem kell lemenni a szivattyúhoz, hogy a generátort beindítva sikerüljön a fúrt kútból egy kevés vizet felnyomni az emeletre. A kádból nyeles műanyag edénykével locsoltuk magunkra a vizet, aztán jöhetett a szappan s az öblítéshez megint a merítés. A víz a gravitáció segítségével folyt le egy lyukon, egy kihagyott tégla helyén. Sokszor nevettünk azon, mennyire fog majd hiányozni mindez nekünk, ha a misszió után visszakerülünk a civilizációba.

A tisztálkodási rituálé után a szekrényből leakasztottam az egyenruhámat, és a bakancsomról levettem az éjszakai hálót, amivel a bogarakat, kisebb kígyókat és skorpiókat igyekeztünk távol tartani. Hétre már menetkészen vártam, hogy Lajcsi barátom is összeszedje magát.

Amíg Lajos készülődött, volt időm azon agyalni, hogy mit kellene még beszerezni a karácsonyesti találkozóra, ha bejutunk a megyeszékhelyre, Kampongtyamba. Nem a távolság miatt volt ez macerás, mert a szolgálati helyünk, Batheay csupán 90 kilométerre volt Kampongtyamtól, de az utak minősége miatt a bejutás órákat vett igénybe, ezért csak akkor indultunk neki, ha tényleg dolgunk akadt. Igaz, a megye területén elég volt egy nyomtatványt magunkkal vinni, hogy engedélyezett az utazásunk, viszont ha a fővárosba, Phnompenbe terveztünk utat, mindenképpen kellett az írásos engedély, mert több alkalommal kerültünk összetűzésbe az ENSZ katonai rendészeivel, akik bármilyen ENSZ-járművet megállíthattak és ellenőrizhettek.

Szerencsére ők főként indiai és pakisztáni sofőrök voltak, akik nem vezettek jól, így viszonylag gyorsan le lehetett rázni őket, csak arra kellett vigyázni, hogy a rendszámot ne írják fel, mert akkor lebuktunk.

Fél nyolckor már az ENSZ-rendőrállomás felé hajtottunk. Később vettem észre, hogy az előző napi munka után két indonéz lakótársunk már lusta volt megtankolni a kocsit, annak ellenére, hogy a gázolaj ott állt egy 200 literes hordóban a ház előtt. Öt-, maximum tízperces mutatvány lett volna a tankolás, így kicsit bosszantott Prajito és Widodo hanyagsága, mert a biztonsági előírás szerint ha a felénél kevesebb üzemanyag van a kocsiban, tankolni kell. Ha legalább szólnak, hogy nem töltötték meg az autót, simán megoldottam volna, amíg Lajosra vártam. Mindegy, majd ebédidőben hazajövünk és tankolunk, gondoltam magamban, a mai nap úgysem lesz olyan húzós, az előzetes tervek szerint.

Bent, az ENSZ által bérelt rendőrségi épületben az előző éjszakai ügyeletes ghánai kolléga széles mosollyal fogadott; már várt bennünket, hogy indulhasson haza aludni egy nagyot a megterhelő éjjeli szolgálat után. Lajossal átmentünk az állomás melletti kis családi vendéglőbe, ahol a tulajdonos, „Presszós papa” már készítette is a reggelinket – a kifliszerű péksüteményt és a pohár tejeskávét –, amikor meglátta, hogy az ócska székeken helyet foglalunk.

Reggeli közben szóba került a két nap múlva esedékes karácsonyi ünneplés a srácokkal. Tízen voltunk magyarok a megye területén, de a szolgálati helyeink távol estek egymástól, olyannyira, hogy a rádión sem mindig tudtunk kapcsolatot tartani, ezért is vártuk már annyira a személyes találkozást.

Reggeli után a kapitányság épületében, a térkép előtt ülve azt egyeztettük, hogy az ENSZ választási adminisztrációt végző munkatársaitól kapott lista alapján a következő napokban merre kell majd biztosítani a regisztrációt – ennek lényege, hogy a következő évi választások előkészületeként a szavazásra jogosult népességet felmérjék és azonosítókártyával láthassák el –, amikor az utca felől kisebb hangzavart hallottunk.

Kimentünk az épület elé, és láttuk, hogy két férfi a vállán cipel egy kétméteres bambuszbotra kötözött lepedőt, amelyben van valami, mellettük pedig még vagy fél tucat ember izgatottan lépked. Mire kiértünk, már egy tolmács is szaladt, hogy szót érthessünk az érkezőkkel.

Igazából nem kellett hozzá tolmács, a látvány magáért beszélt. A lepedőben egy véres, öt-hat éves gyermek feküdt, bal lába térdtől lefelé hiányzott, csak a szétroncsolódott csontok látszottak ki. A sebet a csonk felett szorítókötéssel próbálták elszorítani, de a kisfiú rengeteg vért veszített, és alig volt már magánál. Amikor kinyitotta a szemét és rám nézett, láttam, hogy a szeme fehérje is teljesen besárgult már.

Kiderült, hogy az egyik férfi, aki a bambuszt a vállán hozta, a gyermek apja. A kezében tartotta a fia térdtől leszakadt lábszárát. Izgatottan csak annyit közölt, hogy a gyerekek kint a mezőn egy aknagránátot találtak, amely felrobbant. Elmondta, hogy a másik három gyerek a helyszínen meghalt, a lepedőben hozott hatéves fia az egyetlen, aki túlélte, de a lába leszakadt a detonációtól.

Az állomásparancsnokunk, Wahab százados látta az épület előtti csődületet, és amikor mondtam neki, hogy visszük a gyermeket a kórházba, csak szótlanul bólintott. Szaladtam a kocsiért, hogy betehessék a sérült kisfiút és mihamarabb útnak indulhassunk. Tudtam, hogy a tőlünk 18 kilométerre lévő Cheung Preyben van orvosi ügyelet, s talán ott tudnak fájdalomcsillapítót adni és szakszerűbben ellátni a sérülését, majd szükség esetén továbbszállítani.

Feldobtunk a platóra pár pokrócot, és valaki a tömegből hozott szalmát a pokrócok alá, mivel a családtagok már nem fértek el az autóban. Lajos, Loh San, a tolmács és Lahsan hadnagy, a nyomozócsoport indiai vezetője tartott velünk, hogy az üggyel kapcsolatban próbáljon hasznos információkat szerezni az út során.

Lajossal és a srácokkal sokszor megtettük már a Cheung Preybe vezető utat, mert volt ott egy étterem, ahova hetente átjártunk. Ismertük az úton lévő összes kátyút, tudtuk, hogy mely szakaszokon lehet „tépni”, és hol kell lassan vezetni, mert különben a terepjáró is széthullik alattunk.
 

Nagyon gyorsan odaértünk, de nekem hosszúnak tűnt. Közben magamban emlegettem indonéz kollégáim felmenőit, amiért nem tankolták meg a kocsit, és persze magamat is okoltam, hogy milyen hülye voltam, amiért reggel így indultam el.

Az elsősegélynyújtó helyen semmilyen felszerelés nem volt, amivel segíteni tudtak volna a kisfiún

Cheung Preybe érkezve odatolattam az orvosi ügyelet elé, ahonnan egy strandpapucsos, hihetetlenül koszos köpenyű férfi csoszogott elő, de látva a felfordulást, azonnal igyekezett segíteni, ahogy tudott. Sajnálkozott, és arra hivatkozott, hogy ez csak egy kis elsősegélynyújtó hely, semmilyen felszerelése nincs, amivel segíteni tudna a kisfiún, maximum annyit tehet, hogy beköt egy infúziót a folyadék- és vérveszteség miatt.

Mentőautóról szó sem esett, és látva a szegényes felszerelést, nevetséges lett volna egyáltalán szóba hozni is a dolgot. Az infúziót csak úgy lehetett bekötni, hogy a platóra fektették a kis testet, az infúziós tasakot pedig az ENSZ-zászlót tartó rúdra drótoztuk fel.

A pár perces kitérő után nem volt kérdés: az egyetlen hely, ahol esetleg tudnak segíteni, a Kampongtyamban lévő kórház, ahol tudomásunk szerint francia orvosok is dolgoznak.

A műszerfalra pillantva láttam, hogy nem lesz elég üzemanyagunk, ezért egy helyi „benzinkutasnál” – ahol literes palackokban árulták az üzemanyagot, vettem húsz liter ismeretlen eredetű és minőségű gázolajat.
 

Nem tudom, hogy normál körülmények között mennyi idő alatt töltenek be húsz liter üzemanyagot a tankba egy- és kétliteres palackokból, de szerintem minden korábbi rekordot megdöntöttünk.

A neheze csak ezután következett. Tudva, hogy a Kampongtyam és Cheung Prey közti 73 kilométeres út milyen minőségű, két választásunk volt. Nyomni, ahogy a csövön kifér, hogy mielőbb a kórházba érjünk, vagy lassan és óvatosan menni, hogy ne rázkódjon a sérült kisgyerek meg a bekötött infúzió.

Az előbbi mellett döntöttem. Nagyon jó időt mentem, talán életem során először tettem meg ezt az utat egy órán belül. Már kezdtem egy kicsit fellélegezni és érezni a „győzelem édes ízét”, amikor az indiai katonák ellenőrző pontját láttam feltűnni a város határában. A körforgalomba értem, amikor a platón ülők kopogtak a fülkén. Intettek, hogy nem kell már úgy sietni, a kisfiú már nem él... Mindössze 1,5-2 kilométerre voltunk a kórháztól, elkezdtem gyorsítani, és szinte a kórház kapuját is bedöntve a bejárati ajtóig gurultam. Lajossal kiugrottunk, és lekaptuk a gyermek testét a platóról, közben ordítottunk, hogy azonnal jöjjön egy orvos. A kórház összes orvosa odasereglett, percekig igyekeztek visszahozni a gyermeket az élők sorába, de hiába.

Ott álltunk a kórház udvarán a kezünkön egy olyan gyermek vérével, aki nem tehetett a polgárháborúról

Az átélt órák izgalmai, a feszültség és a tehetetlen düh akkor robbant ki belőlünk. Minden hiába volt, pedig igyekeztünk megtenni mindazt, amit erőnk, tudásunk és a lehetőségek engedtek. Ott álltunk Kampongtyam kórházának udvarán, véres egyenruhában, egy olyan kisgyermek vérével a kezünkön, aki egyáltalán nem tehetett az elmúlt húsz évben pusztító polgárháborúról, mégis áldozata lett az esztelen öldöklésnek.

Összetörten, szótlanul álltunk, és próbáltunk rájönni, hogy hol hibáztunk, mit kellett volna másképp csinálni. Talán hiba volt megállni az elsősegélyhelyen, mert ott is buktunk tíz percet, vagy nem kellett volna tankolni, mert azzal is elment vagy két-három perc, és lehet, hogy elég lett volna a gázolaj a kórházig?!

Miközben csendesen álltunk a kórház udvarán, a gyermek apja odajött hozzánk, és megkérdezte, hogy visszavinnénk-e a fiát a falujába, mert szeretné eltemetni, de másképpen nem tudja visszajuttatni a holttestet, mert szegény a család és a szállítás költséges. Visszatettük az élettelen kis testet a kocsira, és hazavittük a falujába, hogy a másik három kisgyermekkel együtt búcsúzhassanak el tőlük. Ekkor derült ki számunkra, hogy az apa és a rokonok több mint hét kilométert gyalogoltak a leszakadt lábú kisfiút cipelve, a falutól az ENSZ-rendőrségig.

A ház előtt megálltam a fehér, UN feliratú terepjáróval, és végignéztem, amint az apa karjába vette a halott gyermekét és bevitte a házba. Felmásztam a platóra, épp a feleslegessé vált infúziós zacskót szedtem le a rúdról, amikor visszajött az apa.

Szemében mély fájdalom tükröződött, de igyekezett tartani magát. Kezünket szorongatva köszönetet mondott azért, amit a gyermekéért tettünk, és elnézést kért, hogy összevérezték az autót. Aztán arról kezdett beszélni, talán jobb is így, hogy a kisfiú nem élte túl, hiszen Kambodzsában az egészséges embereknek is nehéz a megélhetés, de egy végtaghiányos emberből csak koldus lehetett volna.

Nagyon furcsa volt 22 évesen ezt hallani egy olyan embertől, aki órákkal korábban vesztette el a gyermekét. Még szinte ő vigasztalt bennünket, holott őt érte egy feldolgozhatatlan és óriási veszteség.
 

Az eset után pár nappal, 1992. december 26-án kaptam egy elismerő levelet Elazab M. Ashraf Kamal ezredestől, az ENSZ régióparancsnokától, aki kiemelte, hogy büszkeséggel töltötte el a nagyszerű munka, amelyet végeztünk, meg hogy a helyiek szemében is erősítettük az ENSZ tekintélyét és öregbítettük a nemzetközi szervezet hírnevét, annak ellenére, hogy a gyermek életét nem tudtuk megmenteni.

Nem tagadom, ezt a levelet évekig elő sem vettem, mert számomra az a nap a legkevésbé sem volt sikeres.

A szűkszavú, személytelen ENSZ-közlemény így számolt be arról a napról: „1992. december 22-én, reggel 07.00 óra körül a Kampongtyam régió Batheay kerületéhez tartozó Don Pan településen négy gyermeket taposóakna-baleset ért, amelynek következtében mind a négy gyermek halálos sérüléseket szenvedett…”

1992. december 22. Az agyamba és a szívembe olyan mélyen belevésődött ez a dátum, hogy az ENSZ-misszió befejezését követően sem felejtettem el. A karácsony előtti ünnepi készülődés idején, amikor szinte mindenhol szívet melengető karácsonyi dalok szólnak, és az ajándékok beszerzése, csomagolása tölti ki a mindennapjainkat, bennem évről évre visszatér ez a történet, amely egy olyan kisfiúról szól, akinek még a nevét sem tudom.

Vote it up
152
Tetszett?Szavazzon rá!