Nudzsúd vagyok, tízéves és elvált

Szédülök – még sosem láttam ennyi embert. A törvényszék udvarán óriási a jövés-menés. Öltönyös-nyakkendős férfiak megsárgult aktákkal a hónuk alatt, mások zannában, az észak-jemeniek hagyományos, bokáig érő köntösében, a sok nő pedig olyan hangosan óbégat, hogy egy szót sem értek. Olyan, mintha láthatatlanná váltam volna. Senki sem vesz észre: kicsi vagyok ahhoz, mindössze tízéves, talán még annyi sem. Ki tudja?

Azt szokták mondani, a bírák segítenek a bajba jutottaknak, úgyhogy keresnem kell egyet, és elmesélnem neki, mi történt velem. Kimerültem, melegem van a fátyol alatt, fáj a fejem, és rettentően szégyellem magam.

Egy fekete öltönyös, fehér inges ember jön felém. Talán bíró vagy ügyvéd? – Elnézést kérek, a bíróhoz mennék.

– Arra, föl a lépcsőn! – feleli, éppen csak egy pillantást vet rám, és újra beleolvad a nyüzsgő tömegbe.

Egyenruhások csoportjára sandítok. Ha ők kiszúrnak, akár le is tartóztathatnak, mint hazulról elcsavargott kislányt. Reszketve, feltűnés nélkül odacsapódom a mellettem elhaladó első fátyolhoz, abban reménykedve, hogy sikerül magamra vonnom az alatta rejtőző asszony figyelmét. – A bíróval szeretnék beszélni.

Tágra nyílt szempár mered rám meglepetten a fekete keretből. – Miféle bíróval?

– Mindegy, csak tessék egy bíróhoz vinni!

Döbbenten méreget. – Gyere utánam! – mondja végül.

Az ajtó zsúfolt terembe nyílik, melynek túlsó felén sovány arcú, bajszos férfi ül az íróasztala mögött. Végre a bíró. Letelepszem, a szék támlájára döntöm a fejem, és várok a soromra.

– Hát érted mit tehetek? – rezzent föl szendergésemből egy furcsa módon szelíd hang. Megdörzsölgetem a szememet, és ráeszmélek, hogy a bajszos bíró áll előttem. A helyiség közben csaknem kiürült. – El akarok válni!

Hardzsi
Jemeni szülőfalumban, Hardzsiban nem tanítják meg a lányokat önállóan dönteni. Soja, az édesanyám tizenhat éves lehetett, amikor zokszó nélkül feleségül ment apámhoz, Ali Mohamed el-Ádilhoz. Négy esztendő múlva pedig, amikor az ura elhatározta, hogy új asszonyt hoz a házhoz, anyám szintén engedelmesen elfogadta ezt. Én is ugyanezzel a beletörődéssel vettem tudomásul, hogy férjhez adnak, föl sem fogtam, mekkora a tét. A korombeli lányok nemigen kérdezik, mi miért történik.

Umma – a mamám – ugyanott hozott világra, ahol mind a tizenhat gyermekét: otthon. Miközben fölcseperedtem, figyeltem, miként vezeti a háztartást, alig vártam, hogy elég nagy legyek, és csatlakozhassam két testvérnénémhez, akik vízért jártak a forráshoz. Két-három éves voltam, amikor apám csúnya vitába keveredett a falubeliekkel. Én csak annyit tudtam, hogy a kisebbik néném, az akkor legfeljebb tizenhárom éves Mona váratlanul férjhez ment, és azonnal el kellett hurcolkodnunk.

Szanaa, a lármás, poros főváros megrázkódtatást jelentett. Az el-Ká negyed egyik nyomorúságos bérkaszárnyájába költöztünk. Apám végül a köztisztasági hivatalnál helyezkedett el utcaseprőként. Két hónap múlva Mona is beállított a férjével, aki oly hirtelen bukkant föl az életében.

A kerületi iskolában az első tanévben jeleskedtem, és elkezdtem a másodikat is. 2008 februárjában egy este Aba – a papám – minden előzmény nélkül közölte, hogy jó hírt hozott: – Férjhez mész, Nudzsúd.

Nem nagyon értettem. Először majdhogynem megkönnyebbültem, mert addigra otthon lehetetlenné vált az élet. Abát kitették az utcaseprőktől, azután nem talált rendes állást, így folyton hátralékban voltunk a lakbérrel. A fivéreim az utcai árusok számát szaporították, akik a piros lámpánál megkocogtatják az autósok szélvédőjét, hátha el tudnak adni pár garasért egy csomag papír zsebkendőt. Aztán már Haifa húgomon és rajtam volt a sor, hogy mi is kövessük a példájukat. Nem fűlött hozzá a fogam.

Aba délutánonként egyre gyakrabban rágott katlevelet a szomszédokkal. Azt állította, ez segít elfeledtetni a gondjait. Egyszer katrágcsálás közben szóba elegyedett vele egy harminc év körüli férfi. – Szeretném összekötni a kettőnk családját – mondta az illető.

Fáiz Ali Támirnak hívták, árukihordóként dolgozott. Hardzsiból származott, mint mi, és feleséget keresett. Apám megállapodott vele. Mivel két nagyobbik nővérem után én következtem a sorban, kézenfekvő volt, hogy engem adnak férjhez.

Aznap este véletlenül meghallottam, miről beszélgetett Mona az apánkkal. – Nudzsúd még kicsi ehhez – hajtogatta Mona.

– Így tudom a legjobban megvédeni. Különben megerőszakolhatná valami idegen, és rosszindulatú pletykák tárgyává válna. Ez az ember becsületesnek látszik. Azt ígérte, amíg Nudzsúd meg nem nő, egy ujjal sem nyúl hozzá. Egyébként sincs pénzem, hogy az egész családot etessem.

Anyám egy szót sem szólt. Látszott rajta, hogy szomorú, de belenyugodott. A mi hazánkban a férfiak parancsolnak.