Régi kérdések

Miért eszünk penészes sajtot? Honnan származnak a játékkártyák? Miért ugyanolyan hosszú a popdalok többsége? Mi a szumózás eredete?

Hogyan épült Velence?
A Velencébe települők azért választották a mocsaras szigeteket, mert azok védtek az északról jövő támadókkal szemben, akik a Római Birodalom Kr. u. 4. századi bukása után keltek át az Alpokon. A likacsos, vizes talajon nehéz volt felépíteni a halászkunyhót, hát még a kőkatedrálist és a dózsepalotát!

A város felépítésével kapcsolatos technikai problémákat leküzdötték az évszázadok folyamán. A velenceiek eleinte cölöpöket vertek be a földbe (azt remélve, hogy elérik velük a felszín alatti kőzetréteget), az épületeket pedig a tetejükön helyezték el.

A középkorra már nagyméretű kőépületeket építettek a fenyőgerendák százaiból készült alapokra, melyeket úgy nyomtak bele a puha földbe, ahogy a gyufaszálakat lehet a vajba.

A középkorban a velencei mérnökök elkezdték kiépíteni a csatornarendszert, mely szilárdabbá tette a talajt. A csatornaépítés és folyóelterelés összehangolása a proto alle acque (a vizek felügyelője) nevű állami tisztségviselőre hárult. A reneszánsz legtehetségesebb „vízfelügyelője” Cristoforo Sabbadino volt. Az elsők között tapasztalhatta meg, mekkora károkat okoznak Velencének és a lagúnáinak az olyan emberi beavatkozások, mint az engedély nélküli csatornaépítés és a rosszul tervezett vízelterelés.

Hogy lett a penészes sajt ételkülönlegesség?
A különlegességek nem pusztán remek ízű ételek: rengeteg olcsó, hétköznapi ételt élmény fogyasztani. Csemegévé az teszi az egyes ételeket, ha nagyon munkaigényes vagy költséges folyamat végén kerülnek az asztalunkra. Szarvasgombát például nagyon nehéz találni, tehát az ínyencek számára a ritkasága az érték.

Ugyanez érvényes a rokfortra, a leghíresebb „penészes” sajtra. Különlegessége egyedülálló jellegéből adódik. Juhtejből készül, és a túróba penészes kenyérmorzsa-rétegeket tesznek, amelyek a kék erezetet adják. Sózás és préselés után rendkívül lassan érlelik

Roquefort természetes barlangjaiban, ahol egy föld alatti tónak köszönhetően állandó a hőmérséklet és magas a páratartalom. Csak az ezekből a barlangokból kikerülő sajtok viselhetik a „Roquefort” nevet.

Ugyanilyen különlegességnek tekinthető a Stilton, a legismertebb angol „penészes” sajt. Stilton csak Derbyshire, Nottinghamshire és Leicester-shire megyékben készülhet. Stiltonban furcsa módon nem, mert ez a település Cambridgeshire-ben van.

Mikor kezdtek az emberek késsel és villával enni?
Az európaiak még a 17. században is csak kést és kanalat használtak étkezéskor. Más evőeszközre nem is volt szükségük, mivel az ételek vagy szárazak, vagy levesféleségek voltak, tehát vágni vagy kanalazni kellett őket. Nagy, kétágú villákat csak előkészítéshez használtak a konyhában, bár Görögországban és Itáliában az előkelők ennek egy kisebb változatát étkezéshez használták.

A mai ívelt, négyágú villát Németországban vezették be a 18. században. Nagyjából ez idő tájt honosodott meg a lekerekített hegyű asztali kés is, mivel a szúró funkciója elavult.

Csak a 19. században terjedt el a villahasználat az Egyesült Államokban, ahol gyakran „felhasított kanálnak” nevezték. Valószínűleg a villa használatának kései elterjedésével magyarázható az a mostani amerikai szokás, hogy először feldarabolják az ételt, aztán átveszik a villát a másik kezükbe, és a kanálhoz hasonlóan használják.

Honnan ered a szumóbirkózás?
A szumó több ezer éves, és egyike a számos hagyományos sportágnak – közéjük tartozik például a kjudo (íjászat) és a kemari (a futball egy ősi formája) is –, amelyeket a japán sintoista vallással hoznak kapcsolatba.

A birkózók szentélyekben mérték össze erejüket, mivel egyfajta szertartásos templomi tánccal kívánták szórakoztatni a kamikat (sintoista istenségek), remélve, hogy elnyerik támogatásukat, és jó lesz a termés. Rituális párharc volt ez, amely az erők szükségszerű összecsapását fejezte ki. Az összecsapás jellege – azaz a fizikai erőfölény kivívása nagyon erős, gyors mozdulatok segítségével – előnnyé tette a nagy testsúlyt. A birkózók étkezési és pihenési módszereket fejlesztettek ki a testsúlygyarapítás érdekében.

A szumóbirkózás később udvari szertartás lett: császárok, sógunok és daimjók (hadurak) lettek lelkes hívei, vagyonnal és szamuráj címmel jutalmazták a bajnokokat.

A Kamakura-sógunátus (1192–1333) idején a szumót harcművészetté nyilvánították, hivatásos sportággá fejlesztették, és gyakran roninok, azaz úr nélküli szamuráj harcosok mérték össze erejüket. A hivatásosok besorolásának szigorú hierarchiáját a 18. században vezették be.

Korunk hegedűi miért nem tudják utolérni a Stradivarik minőségét?
Antonio Stradivari (1644–1737) volt a legjobb hegedűkészítő az északolasz városban, Cremonában, a 17. és a 18. században dolgozó számos mester közül. A mintegy hatszáz megmaradt Stradivari hegedű mind rendkívül magas áron cserél gazdát. 2006-ban a 19. századi svéd gyűjtőről, Christian Hammerről elnevezett „Hammer” hegedűje rekordáron, 3,5 millió amerikai dollárért kelt el.

A készítők, a zenészek és a tudósok évszázadok óta próbálják megfejteni, mitől olyan különleges a Stradivari. Az alakja – az ívek, a vastagság finom eltérései –, az előlapon lévő f-lyukak, vagy a belső szerkezet?

Talán a fa minősége: Stradivari a készítés során végig figyelte a fenyő, juhar, fűz vagy nyárfa rezonanciáját.

Hosszú ideig úgy tartották, hogy a titok nyitja Stradivari politúrja, melynek leírása időközben elveszett. A Stradivarik többségét azonban újrapolitúrozták a 18. század óta. És a legtöbb darabot bizonyos fokig hozzáigazították a megváltozó zenekari igényekhez: a 19. században hosszabb nyakat és a két f-lyuk között magasabb lábat kaptak, hogy bonyolultabb zenét is lehessen játszani rajtuk.

Korunk tudományának nem sikerült meggyőzően bizonyítania, miért kivételesek a Stradivarik. A válasz valószínűleg a felépítés és az életkor kombinációja. A hegedűnek érnie kell, és a hangzása javul a használattól – ezt a tényezőt pedig a mai hegedűkészítők nem tudják reprodukálni.

Miért három és fél perces a popdalok többsége?
A popzene születése egybeesett a vinillemezek gyártására való áttéréssel 1948-ban. Korábban a lemezek törékeny sellakból készültek, és gramofonon játszották le őket 78 fordulat/perc sebességgel. A vinil tartósabb volt, jobb hangminőséggel, alacsonyabb felületi zajjal, és olcsóbban lehetett előállítani. A 18 centiméteres, 45 fordulat/perc sebességgel lejátszott vinillemezt 1949-ben vezették be, és hamarosan ez lett a popzenei dalok számára kiválasztott formátum.

Fontos mozzanat volt, hogy a 18 centiméteres vinillemezek beleillettek a zenegépekbe. A klubokban, kávézókban és tánctermekben működő zenegépek hozzásegítették a popzenét ahhoz, hogy az ifjúság kialakulóban lévő kultúrájának része lehessen.

A lemezek formátuma azonban önmagában nem magyarázat arra, hogy a dalok döntő többsége miért 3–3,5 perc hosszúságú. A 18 centiméteres lemezen kétszer olyan hosszú dalok is elférnek, mint például a Beatles Hey Jude című, 7,05 perces száma.

Meglehet, a három és fél perc egyszerűen a zenehallgatók természetes figyelmének időtartama. A leghíresebb operaáriák is általában rövidek: a „Habanera” Bizet Carmenjéből (1875) rendszerint három és fél percig tart, akárcsak az operettdalok, templomi énekek és karácsonyi dalok.

Korunk követelményei tovább erősítik a három és fél perces dalok iránti igényt. A kereskedelmi rádióknak különösen fontos, hogy a popzenei dalok rövidek legyenek. Ha a hallgatók türelmetlenné válnak, más adóra kapcsolnak. Ezenkívül a rövid dalok közé több reklám fér.

A CD-k és letöltések korában a dalok elvileg bármilyen hosszúak lehetnének, de az ily módon hozzáférhető dalok ugyanúgy három és fél perc hosszúságúak.

Miért imádkozunk a hagyomány szerint összetett kézzel?
Síremlékek ábrázolásaiból tudjuk, hogy a korai keresztények felemelt karral és felfelé fordított tenyérrel imádkoztak – ez az orans néven ismert testtartás. „Akarom azért, hogy imádkozzanak a férfiak minden helyen, tiszta kezeket emelvén föl...” (Pál apostol levele Timótheushoz – I. Tim. 2,8).

Nem tudni pontosan, mikor kezdtek a keresztények összetett kézzel imádkozni, de lehetségesnek tűnik, hogy a „kommendálás” középkori szokásából ered, amikor a hűbéres engedelmességet fogadott az uralkodónak. Az áhítat szempontjából a két kéz összeillesztése és a szem behunyása az egyik mód a lélek nyugalmának megteremtésére.

Miért vannak uralkodók a játékkártyalapokon?
A kártyajáték a 14. század végén és a 15. század elején terjedt el Európában. Az új őrület sokakat arra késztetett, hogy a kártyajátékok betiltását követeljék, főleg a játék „ördögi” mivoltától félve. De az elfojtás lehetetlen volt. Mivel a papír 1400-tól fogva könnyen hozzáférhető volt Európában, és Johannes Gutenberg forradalmasította a nyomtatást az 1450-es években Németországban, a játékkártyákat rövidesen nagy tömegben állították elő.

Kínában már a 12. században beszámoltak játékkártyákról, melyek feltehetően a Selyemúton jutottak el a Közel-Keletre. A mamelukok, Egyiptom uralkodói 1250 és 1517 között, egy nayb, naibbe vagy naips nevű játékot játszottak. Ehhez 52 lapos paklit használtak, négy színnel: kardok, pálcák (ívelt botok), érmék és kupák. Minden színben voltak „számozott” kártyák egytől tízig, és három figurás kártya, amelyek neve király, alkirály (helyettes, azaz na’ib, akiről a játékot elnevezték) és második alkirály volt. Valószínűleg egyfajta vizuális gyorsírásnak tekinthető, hogy a legnagyobb értékű kártyalapokon magas rangú embereket ábrázoltak. A fennmaradt kártyalapokon geometrikus, nonfiguratív ábrák láthatók, de a figurakártyákon feliratok jelzik az értéküket.

Az 1400-as évekbeli európai kártyák lényegében hasonlóan fejlődtek, azt leszámítva, hogy a figurális kártyákon királyokat, lovagokat vagy királynőket és inasokat (szolgákat) ábrázoltak. Az európai kártyakészítés kezdeti időszakában számos helyi hagyomány érvényesült.

Itáliában a három figurális kártyán általában király, cavallo (ló és lovas) vagy donna (hölgy) és fante (gyalogos katona) szerepelt. Németországban a színeket állatok (kacsa, sólyom, őz, vadászkutya) jelképezték, később pedig szív, harang, falevél és makk.

Franciaországban körülbelül 1480-ra lett a négy szín a kőr, a káró, a pikk és a treff. A figurális kártyák sora a királlyal kezdődött, aztán a chevalier (lovag) és az inas (bubi) következett, de a lovagot a királynő váltotta fel, hogy kialakuljon a most ismert király, királynő és bubi sor. A 16. század elején Észak-Franciaországban alakultak ki ezen figurák olyan ábrázolásai, amelyek a mai közkeletű „francia” kártya alapjául szolgáltak: a kőr király kardot tart a feje fölött; a pikk királynő jogart; a félszemű pikk bubit, a kőr bubit és a káró királyt profilban láthatjuk. Az ász is francia találmány, az elnevezés egy latin szóból ered. A legkisebb értékű kártyát a kezdetektől fogva időnként használták a legnagyobb értékűnek is.

Az Európában a 16. századtól e néven játszott tarokknak saját kártyája lett, az ősi olasz színjelzésű 22 trionfi („diadalok”, ebből alakult ki a modern tromf/adu). A régi tarokkból a francia kártyában a dzsóker maradt fenn: a tarokk bolondját (skíz) idézi.

Vote it up
216
Tetszett?Szavazzon rá!