Ray és Eric remek kalandjai

Nehezen fogadtam el, hogy a férjemnek, Raynek milyen fontos a barátság, de végül beláttam, hogy ez így van jól

 

The light on the answering machine was blinking when I walked in the door. I pressed the button and heard my husband’s voice. “Hi, honey, it’s me,” Ray said. “We’re having a great time, but just in case an RCMP officer comes to the door asking for me, don’t worry. Everything’s taken care of.”

I couldn’t believe it. They’d been gone less than 12 hours. What could they have possibly gotten into already?

Ray and Eric had met on the tennis court, athletic equals looking for challenge. Very quickly they discovered they had other common interests - movies, religion, golf, business. The first time Ray brought him home I pasted on a smile and tried to like him. Which was hard. Eric had the polished good looks of a car salesman or a televangelist. His hair gelled to perfection, pristine white shirt, creased pants and firm handshake. But was there anything beneath the surface? I wasn’t sure.

That didn’t bother Ray, though. One day he came home with a pleading smile. “Eric and I are thinking of going to Whistler for a golfing weekend. What do you say? Can I go?”

What did I have to say about it? Plenty! I was jealous! And I wasn’t at all thrilled at being left alone with our young children for an entire weekend. But I could see how much it meant to him. And I’d long ago accepted the fact that my extroverted husband’s social needs were far greater than mine. I bit my tongue and gave my blessing.

That first weekend adventure took their friendship to a new level. On their way to the hotel, Ray later explained, they stopped at a nearby lake to try their hands at sailing. Unfortunately, Eric didn’t sail as well as he thought he did and Ray didn’t sail at all. After floundering hopelessly for a while, they finally caught the wind, only to discover the mini two-person boat they’d rented was way more than they could handle. They drifted into the path of a canoe containing a pair of boaters who were, if possible, even more inept. Neither party could get out of the way and they crashed.

The canoe sank. Ray and Eric clumsily towed one of the canoeists back to the dock while someone who actually knew how to sail went back for the other, floating patiently in her life jacket.

Thinking that was enough sailing for one day, the guys shrugged, waved goodbye and spent the rest of the day on the greens, not knowing that an accident report was being written up with their names on it. By the time the officers caught up with them, Ray and Eric were into their second round of beers, hysterically replaying the episode. They were let off with a lecture about water safety and that was that. Their annual golf getaway was officially established.
 

Nurturing a new friendship is challenging. But they found ways of making a go of it. A quick cup of coffee before work. A regular Saturday morning tennis date. A round of golf every so often. Sushi lunches. Movie nights.

It was hard not to be resentful. Sometimes it seemed that all my husband did was have fun with his buddies, leaving me to be his surly after-hours secretary. “Is Ray there?” “Can I talk to Ray?” “Could you get Ray to call me?”

Some days I wanted to say, “Ray’s not home. I don’t know when he’ll be home and when he does get here, he’s busy with dishes and diapers. Have a nice day.” Of course I never did.

Then one evening the phone rang. It was Eric. “Hey, Rox, how’s it going?” he asked. “What are you writing these days?”

I swallowed my automatic response and told him. “Wow, that’s great. How are the kids?”

Again I frowned. What did he care about our kids? But if nothing else, he was being polite. I answered him and before I knew it, we were deep in conversation.

Then I heard Ray’s footsteps in the hall. “Ray just got home, Eric. Hang on, and I’ll get him for you.”

“No, that’s okay,” he said quickly. “Just tell him I’ve booked tennis for Thursday lunch. Thanks!”

And he hung up. I couldn’t believe it. Sure, he had a message for Ray, but he wanted to talk to me, too.

“You shouldn’t be surprised,” Ray told me. “He always asks about you and the kids. And he’s really interested in your work.”

Well, who knew?
 

Little things cemented their friendship, like a latte brought to the office on a busy day or an e-mail saying “Hey, buddy, how’s your day going?”

But neither one realized how precious their camaraderie had become until the year Ray casually suggested inviting a mutual friend along on their annual getaway. “You should have seen Eric’s face,” Ray told me later.

Eric’s façade had finally cracked. He admitted to Ray that their golf weekend was something special they shared together, and he didn’t want to change that. In an age when any friendship between two heterosexual men is looked at with suspicion, it was an unprecedented moment. They’d gone past the typical slap-on-the-back guy relationship to something more: the quiet knowledge of their value to each other.

From that time on, I never complained about Ray’s time with Eric. In fact, it wasn’t long before Eric began to open up to me, little by little. He suddenly became real to me. I learned to see past the shine and gloss and grew to love him.
 

I opened the door to Eric one Friday evening. He was a little early to pick Ray up for their dinner and movie night, he apologized, following me into the kitchen. “No problem,” I said, waving him to a chair. “We can talk while I make supper for the kids.”

He slid into the seat and as he relaxed, the fatigue began to show. Personal challenges dovetailed with exciting business ventures had left him exhausted. “It’s all good,” he said, shaking his head, “but it’s too much all at once.”

I sympathized and reassured him that this would pass. “I know,” he answered with a tired smile. “And a night out with Ray is just what I need.”

Ray arrived home. “Hey, buddy! Sorry I’m so late!”

“I’m glad you were,” Eric answered. “It gave me a chance to talk with your wife.”

“Get going you guys,” I said, giving them each a kiss. “You don’t want to be late. Have a great time!”

They grabbed their jackets, laughing and jostling each other. “We will,” they answered together.
 

One week after their movie night, Eric collapsed during a squash game. By the time he reached the hospital, he was gone. I held Ray when he learned of his friend’s death. I wept with him at the funeral, knowing that in a world full of shallow, short-lived relationships, Ray and Eric had the real thing, a friendship of great value. It’s Ray’s loss, but mine, too. We mourn together, as a family.

Sometimes it’s hard to share my husband with other people. I used to think of marriage as two people against the world, everything to each other. But that’s not how it is, nor should it be. Eric’s companionship nurtured a part of Ray’s life that I can never fully understand.

Ray and Eric had an excellent adventure together. And I’m so glad they did.

Belépvén az ajtón, rögtön láttam, hogy villog az üzenetrögzítő kijelzője. Lenyomtam a gombot, és meghallottam a férjem hangját. – Szia, édes, én vagyok – mondta Ray. – Istenien érezzük magunkat, de ha esetleg egy lovas rendőr érdeklődne utánam, ne aggódj. Már mindent elrendeztünk.

Nem akartam hinni a fülemnek. Még tizenkét órája sincs, hogy elindultak. Mibe keveredhettek ennyi idő alatt?

Ray és Eric a teniszpályán ismerkedtek meg, épp partnert kerestek, akivel érdemes összemérni az erejüket. Nagyon gyorsan kiderült, hogy más téren is hasonló az érdeklődésük: mozi, vallás, golf, üzlet. Amikor Ray először beállított Erickel, kényszeredetten mosolyogtam és igyekeztem megkedvelni. Ami nem ment könnyen. Megnyerő külseje leginkább egy autókereskedőre vagy televíziós prédikátorra emlékeztetett. Tökéletesre zselézett haj, patyolatfehér ing, élre vasalt nadrág és kemény kézszorítás. De hogy van-e valami a csillogó felszín alatt? Nem voltam biztos benne.

Mindez azonban egyáltalán nem zavarta Rayt. Egy napon esdeklő mosollyal az arcán érkezett haza. – Arra gondoltunk Erickel, hogy elutaznánk golfozni a hétvégén. Mit szólsz hozzá? Mehetek?

Mit mondhattam volna? Éppenséggel sok mindent. Féltékeny voltam! És egyáltalán nem dobódtam föl az ötlettől, hogy az egész hétvégén egyedül maradok a kicsi gyerekeinkkel. De láttam, milyen sokat jelent ez neki. És már régen beletörődtem, hogy társaságkedvelő férjem sokkal mozgalmasabb életre vágyik, mint én. Befogtam a szám, és áldásomat adtam a dologra.

Az első hétvégi kaland új szintre emelte a barátságukat. Útban a szálloda felé, ahogy később Ray elmesélte, megálltak egy közeli tónál, hogy kipróbálják a vitorlázási tudományukat. Sajnos Eric nem volt akkora mestere a sportágnak, mint képzelte magáról, Ray pedig még soha életében nem vitorlázott. Egy darabig reménytelenül vergődtek, majd végül elkapták a szelet, ami csak arra volt jó, hogy rájöjjenek, az általuk kibérelt kétszemélyes kis hajó irányítása meghaladja a képességeiket. Egy kenu útjába sodródtak, amelynek két utasa, ha lehet, még náluk is ügyetlenebb volt. Mivel egyik fél sem tudta kikerülni a másikat, összeütköztek.

A kenu elsüllyedt. Ray és Eric nagy nehezen kivontatta az egyik evezőst a partra, míg valaki, aki tudott vitorlázni, visszament a másik hajótöröttért, aki addig türelmesen lebegett a víz felszínén mentőmellényében.

A két barát úgy döntött, hogy mára ennyi elég is lesz a vitorlázásból, vállukat vonogatva búcsút intettek a kikötőnek, és a nap hátralévő részét a golfpálya zöld gyepén töltötték. Az eszükbe sem jutott, hogy a balesetről jelentés íródott, amelyen az ő nevük is szerepelt. Mire a rendőrök a nyomukra bukkantak, ők már a második rundó sörüknél tartottak, és nyerítve idézték föl az esetet. Miután kaptak némi eligazítást vízi jártasságból, szabadon engedték őket. Ezzel teremtődött meg az évi rendes golftúra hagyománya.
 

Az új barátság ápolása embert próbáló feladat. De nekik sikerült megbirkózniuk vele. Egy gyors csésze kávé munka előtt. Rendszeres szombat délelőtti teniszpartik. Darab időnként egy kis golf. Szusiebédek, esti mozik.

Nem volt könnyı sértődés nélkül megállni. Néha úgy tınt, a férjem mást se csinál, csak a haverjaival szórakozik, rám meg a zsémbes, munkaidő utáni titkárnő szerepét hagyja. „Ray ott van?”, „Beszélhetnék Rayjel?”, „Megmondaná Raynek, hogy hívjon vissza?”

Néha legszívesebben azt válaszoltam volna: „Ray nincs itthon. Nem tudom, mikor jön haza, de ha ideér, sürgős mosogatni- és pelenkáznivalója lesz. Jó napot.” Természetesen sohasem mondtam ezt.

Aztán egy este megcsörrent a telefon. Eric volt az. – Helló, Rox, mi van veled? – kérdezte. – Miről írsz mostanában?

Elharaptam a szokásos feleletet, és részletesen válaszoltam.

– Ó, ez nagyszerű! És a gyerekek hogy vannak?

Elkomorodtam. Mit érdeklik őt a gyerekeink? De legalább udvarias. Ismét kimerítő feleletet adtam, és egyszer csak egy valódi beszélgetés kellős közepén találtam magam.

Aztán meghallottam Ray lépteit az előszobában. – Épp most ért haza Ray, tartsd egy pillanatra, máris adom!

– Nem fontos – mondta gyorsan. – Csak szólj neki, hogy csütörtök délre lefoglaltam a teniszpályát. Kösz!

Azzal bontotta a vonalat. El se akartam hinni. Tényleg üzent valamit Raynek, de velem is akart beszélni.

– Ne csodálkozz rajta – mondta Ray. – Mindig kérdez rólad és a gyerekekről. És tényleg érdekli a munkád.

Ki gondolta volna?
 

Olyan apró dolgok szilárdították meg a barátságukat, mint egy rumlis napon az irodába behozott tejeskávé, vagy egy e-mail: „Hé, haver, milyen napod van?”

De addig egyikük sem fogta föl, mennyire értékes ez a kapcsolat, amíg egyszer Ray nem javasolta, hogy a rendes évi kiruccanásukra hívják el egy közös barátjukat is. – Látnod kellett volna, milyen képet vágott Eric – mesélte később.

Ericről végül lehullott az álarc. Bevallotta Raynek, hogy a golfvíkendeket különleges közös élménynek tartja, és nem szeretné, ha változtatnának ezen. Egy olyan korban, amikor a barátság két heteroszexuális férfi között gyanút kelt, ez a pillanat példátlannak számított. Kapcsolatuk túllépett a hátba veregetős haverkodás szintjén: egészen egymás fontosságának kölcsönös elismeréséig.

Ettől fogva soha többé nem panaszkodtam, amiért Ray túl sok időt tölt Erickel. Sőt nem sokkal ezt követően Eric fokozatosan megnyílt előttem is. Hirtelen valóságos emberré vált a számomra. Sikerült keresztüllátnom a csillogó-villogó külszínen, és lassan megszerettem.
 

Egy péntek estén ajtót nyitottam Ericnek. Mentegetőzött, amiért kissé korán érkezett ahhoz képest, hogy vacsorázni és moziba készültek Rayjel. Utánam jött a konyhába. – Semmi gond – feleltem, és intettem, hogy üljön le. – Beszélgethetünk, amíg megcsinálom a gyerekek vacsoráját.

Lehuppant egy székre, és ahogy kényelembe helyezte magát, feltınt, hogy milyen fáradt. Magánéleti izgalmak és kockázatos üzleti vállalkozások merítették ki. – Minden remekül megy – rázta a fejét –, csak kicsit sok így egyszerre.

Együttérzőn vigasztaltam, hogy majd csak túl lesz rajta. – Tudom – felelte bágyadt mosollyal. – És pont arra van szükségem, hogy csapjunk egy görbe estét Rayjel.

Hazaérkezett Ray. – Bocs, hogy ennyit késtem.

– Legalább elbeszélgethettem a feleségeddel – válaszolt Eric.

– Na, indulás, srácok – adtam egy-egy puszit mindkettőjüknek. – Nehogy elkéssetek a végén. És jó mulatást!

Nevetve egymást lökdösve kapták föl a kabátjukat. – Meglesz! – felelték kórusban.
 

Egy héttel a mozi után Eric fallabdázás közben összeesett. Mire kórházba vitték, meghalt. Én tartottam a lelket Rayben, amikor kiderült, hogy a barátja nincs többé. Együtt sírtunk a temetésen, tudván, hogy a rövid távú, sekélyes kapcsolatok világában milyen hatalmas érték az igaz barátság, amelyben Raynek és Ericnek része lehetett. Engem is súlyos veszteség ért. Együtt, családtagként gyászoljuk.

Néha nehezemre esik másokkal osztozni a férjemen. Valamikor úgy képzeltem, hogy a házasság két ember véd- és dacszövetsége a külvilággal szemben, hogy ők jelentenek egymásnak mindent. Pedig nem így van, és nem is kell, hogy így legyen. Eric barátsága Ray életének azt a részét képezte, amelyet én soha nem érthetek meg teljesen.

Ray és Eric csodás kalandokat éltek át együtt. És örülök, hogy így történt.

Vote it up
4
Tetszett?Szavazzon rá!