Rekviem helyett anyámnak

A szüleimnek nem volt könnyű az életük, de egymás iránti olthatatlan szeretetük átsegítette őket a nehézségeken

Kapcsolódó cikkek

Gyönyörű nő volt az anyám. Magas, karcsú, mindig és mindenben elegáns. Apával gyakran mondtuk, hogy kár fizetnie a drága varrónőt, ő akkor is mutatós, ha plédbe csavarja magát. Kislánykoromban büszke voltam szépségére, később irigyeltem ha világoskék fürdőruhás alakját hódoló tekintetek követték. Szerette az élénk színeket, ezek jól kiemelték olaszosan barna bőrét.

Gyönyörű nő volt az anyám. Addig, amíg az a műtét szét nem roncsolta a testét.

Mivel nyaralónk közelében lakott nagynéném, gyakori látogatói voltunk. Egyik alkalommal azzal fogadott bennünket, hogy műtétre készül. Anyám érdeklődésére elmesélte, hogy mellében csomót észlelt, másnap abból vesznek mintát szövettani vizsgálatra. Anyám először meglepődött, aztán kíváncsivá lett. – Mutasd azt a csomót – kérte nénémet.

A „vizsgálat” eredménye felzaklatta. – Nekem is van ilyen. Igaz, nem ekkora, de valahogy mégis ilyen.

Néném rábeszélésére másnap megvizsgáltatta magát az onkológián. Azonnal kórházba küldték. A beutaló szerint a csomóból vesznek ki szövettani vizsgálatra.

A dolgok nem anyám várakozása szerint alakultak.

A műtéthez bemosakodott nővérem orvos férje is. Ő állt anyám mellett, amíg el nem aludt, ő jött ki aztán apának feltenni a kérdést: – Az előzetes vizsgálat alapján Mária mellében a csomó rosszindulatú. Jelenleg mélyaltatásban van, neked kell döntened. Ha levesszük a mellét, kap esélyt az életre. Beleegyezel a csonkolásba?

Apának arra volt még ereje, hogy elrebegje az igent, és eszméletlenül esett össze.
 

Mire a műtét véget ért, apa összeszedte magát. Egész éjjel ott ült az ágy mellett, és fogta anyám kezét. Pár óra alatt végigélte közös életüket. Látta maga előtt a fiatal lányt, a boldog menyasszonyt, a katonaférjéért aggódó feleséget, a hadifogságban lévő férjéért rettegőt, a hazatérőt ápoló, gondozó hitvest, a gyermekeit rajongva szerető anyát.

Akkor, ott, a betegágyánál ígéretet tett. Mindent megtesz, hogy párja életét megmentse. Ha nem sikerül, bearanyozza az együtt tölthető évet. Hónapot. Hetet.

Reggel anyám mosolyogva köszöntötte apát. Az előző napon történtekről semmit nem tudott. Amikor a nővér felültette, hogy segítsen a mosakodásnál, a kötés lecsúszott, és láthatóvá vált lapos mellkasa. Elhagyta az erő, és hátrahanyatlott.

Apa az ölébe vonta és babusgatta mint egy gyereket. Amikor úgy gondolta, hogy megnyugodott, magára hagyta. Megkereste a műtétet elvégző orvost, aki rideg embertelenséggel közölte, hogy anyám jó esetben még fél évig élhet.
 

Ami ezután következett, az versenyfutás volt az idővel. Apa bősz levelezésbe kezdett. Sikerült felvennie a kapcsolatot egy svájci rákkutató intézettel. Az intézet vállalta a „távgyógyítást”, de feltételeket szabtak. Apa mindent vállalt.

Élni fog, mert családunk csak vele egész – és ő nem akar hiányozni az életünkből

Közben anya is megvívta a maga harcát. Tapasztalnia kellett, hogy családjának szeretete nem csökkent. Sőt! Férje ragaszkodása mintha hatványozódott volna. A látogatók nem sajnálkoztak. Biztosították őt, hogy hisznek erejében, bíznak abban, hogy szembeszáll a halállal, és ő fog győzni. Egy hét elteltével anyám meggyőződésévé vált, hogy a műtétből nem szabad hiúsági kérdést csinálnia. Küzdenie kell. Ha más el is bukott, ő verhetetlen. Élni fog, mert élni akar. Családunk csak vele egész – és ő nem akar hiányozni az életünkből.

Az orvosokat is meglepte, milyen gyorsan talpra állt. Ellenvetés nélkül vetette alá magát a rákkutató intézet előírásainak. Ezek az előírások pedig kemények voltak. Meghatározták, mikor mit ehet, ruhája milyen anyagú és színű lehet, milyen zenét hallgathat. Megreformálták az életét. A legkegyetlenebb az injekciókúra volt. A mellkasán végighúzódó hegbe kétnaponként öt helyre adták be a szérumot. A gyógyszerektől rosszul volt. Sem ezért, sem a gyógytornász fájdalmas „edzéseiért” nem panaszkodott. Szó nélkül tűrt mindent.

Apa minden este a naptárjában úgy húzta át a dátumot, hogy közben hálát adott Istennek, hogy az orvos jóslata még mindig nem valósult meg.

Anya lassan visszanyerte erejét, már nemcsak halvány mása volt régi énjének. Új fazonú ruháiban megint – még mindig – elegáns volt. A tengerparton ugyanúgy megcsodálták nyúlánk alakját.

– Ha tudnák, mit rejt a különleges, zártnyakú fürdőruha, senki nem nézne rám – mondta egyszer.

– Nincs igazad! Kéz és láb nélkül is tökéletes vagy! – bátorította őt apa. – Egyébként is! Gondolj az amazonokra! A mondák szerint leoperáltatták mellüket, hogy ne zavarja őket az íjazásban. Te vagy a világ legcsodálatosabb amazonja.
 

A hónapok múltak, szüleim egymást erősítették szeretetükkel.

Nagynéném halála megviselte anyát. Siratta nővérét, és magát okolta, miért nem volt erőszakos, amikor az hiúságból megtiltotta melle eltávolítását.

Újra elővette festékeskészletét, és festeni kezdett. Képein a virágok üdék voltak, ragyogva éltek.

Apa megtartotta a kórházban tett ígéretét. Ékszereket vásárolt. Ő is boldog volt, amikor az igazgyöngyös gyűrű vagy a „hernyótalpas” arany karkötő láttán anyám szeme kigyúlt, és szinte perzselte az ajándékozót. Könyvritkaságokat vett, amiket esténként ő olvasott fel. Idilli volt a látvány: apa felolvasást tart, anya kalocsai vagy matyó terítőt hímez. Olyan szép volt ez az egész, hogy nem lehetett hinni a tartósságában. A rossz váratlanul is megjelenik – mi pedig számítottunk rá.

A svájci intézet csökkentette a gyógyszeradagot, szüneteltette az injekciót. A havonta küldött laboreredmények alapján jártak el.

Anyám egyik napról a másikra megvakult a jobb szemére. Egyheti idegeskedés, önmarcangolás után látása visszatért. Még jó, hogy apa tiltakozva a szemészfőorvos „gyógymódja” ellen hazavitte anyát a kórházból. Az orvos ugyanis egyszerűen el akarta távolítani a szemet, mondván, hogy ami nincs, azzal baj sem lehet. Látszólag helyreállt a rend.

Szüleim Hannoverben élő barátja felajánlott egy németországi kezelést. Apa titokban szervezkedett. Minden barátot, ismerőst mozgósított. Könyörgött, fenyegetőzött. Ígért és zsarolt. Amihez másnak hetek, hónapok kellettek – neki elég volt pár nap. Kezében volt a vízum. – Régóta szervezett kirándulás megvalósítása – mondta, amikor megmutatta a repülőjegyet.

Anya boldogan csomagolt. Most nem zavarta sem az augusztusi hőség, sem a repülés izgalma. Örömmel utazott. Nem tudta, hogy a hannoveri klinikán készenlétben várja egy ágy. Nem tudta, hogy vendéglátójuk menye – fogorvosnő – amikor dicsekedve mutogatja műszereit, gépeit, háromdimenziós felvételt készít a koponyájáról.

Nem tudta, hogy amikor apa a barátjával azzal az ürüggyel hagyja otthon, hogy sörözni mennek – a halálhírét veszi át.

A klinika orvosai kiértékelték a felvételeket, és megállapították, hogy a rákos áttétel tönkretette a koponyacsontokat. Nincs szükség a klinika ágyra. Már késő.
 

Másnap apa vásárolni vitte anyámat. Tudta, hogy szereti a bundát, az első állomás az áruház szőrmeosztálya volt. Nagyvonalúan intett. – Válassz!

Anyám nem hitt a fülének. Csodálkozva és tétován bújt az első szőrmecsodába. A hófehér kabát puhán, lágyan ölelte át. A vörös róka arany színben ragyogta körül. A nerc hideg eleganciája még karcsúbbá tette.

A próbára odasereglett eladók elismerően bólogattak, és tanácstalanok voltak. Nem tudták, melyiket ajánlják. Anya mindegyikben gyönyörű volt. Végül egy mélyfekete perzsára esett a választás. Lélegzetelállítóan szép volt. Apa szemrebbenés nélkül fizetett érte egy vagyont. És fizette a tetemes vámot is azzal a tudattal, hogy anyám soha, de soha nem fogja felvenni.

Nem számított. Már csak a pillanat volt a fontos. Azok a pillanatok, amikor szó nélkül ülnek, foghatják egymás kezét.
 

Szeptemberben eltört anya felkarcsontja. Gipszelni, rögzíteni nem lehetett. Óvatosan lehetett csak hozzáérni, mert olyan volt, mint a porcelán – törékeny.

Amikor szinte elviselhetetlenek voltak a kínjai, akkor engedte csak, hogy a morfiumhoz nyúljunk. Kábulatában is hozzánk beszélt.

Apa állandóan mellette volt. Simogatta törött karját – remélve, hogy így enyhül a fájdalom.

Karácsonykor csodaként éltük át, hogy anya felkelt, végigjárta a lakást. Megállt kedves festményei, porcelánjai előtt. Búcsúzott. Szilveszterkor boldog újévet kívánt, aztán kómába zuhant.

Apa az ölében tartotta, szívén érezte, hogy szíve megszűnt dobogni.

Egymást átkarolva álltunk a sírnál, és tudtuk, hogy veszteségünk pótolhatatlan. Eltűnt életünkből a szépség, a sugárzó szeretet. Életünk fordulóhoz ért, és mi nem tudtuk, hogyan tovább.
 

A temetés után nővérem egy levelet adott át. Anya írta még a nyáron, időszakos vakulása után. Leírta, hogy – orvosi diagnózis nélkül is – tudja: élete hamarosan véget ér. A visszalévő pár hónap félelemmel tölti el, de mosolyogva fogja végigcsinálni. Értünk.

Döbbenve álltunk. Mi azt hittük, hogy be tudjuk őt csapni hazugságainkkal, hamis jókedvünkkel. Ő csapott be minket. Szeretete megóvott attól, hogy fájdalmát lássuk.

Megmaradt annak, aki mindig is volt. Gyönyörű, csodálatos, meleg szívű teremtés.

Vote it up
17
Tetszett?Szavazzon rá!