Szóda nyomában

Nagyon aggódtam miatta, amikor eltűnt. Aztán találkoztam egy lánnyal, és Szóda felettébb misztikus körülmények között került haza

 

Soda, whose mother was a careless Himalayan and whose father was a passing rogue, went out Monday evening, just after supper. I saw him round about ten, walking shoulder to shoulder down the alley with a couple of his homies, a fat black Manx of easy disposition and a bellicose tortoiseshell with well-aerated ears. They had a ready-to-rumble look. Where they were going and what they had in mind, I didn’t care to know.

Tuesday morning, no sign of Soda. A spontaneous sleepover with his buddies? Maybe. It happens, but rarely. Usually I wake to the thud of him hitting my chest. He’s the first thing I see when I open my eyes—his hot pink nose, his cool blue peepers—and I’m the last thing he sees when he drifts into diurnal dreaming. It’s a bond, a habit. Absence is aberrant. Worry stirred in its dark corner. I told it to hush. “For heaven’s sake,” I said to myself, “he’s a cat. This is what cats do. Vanish and reappear. He’s fine, just fine.”

The day evolved. I walked to the corner store, making a studied point of not fearing the worst. I looked up, rather than at the pavement over which so many cars speed. I surveyed his favourite rooftops, alert for his signatory silhouette. No sign. A disappointment. On the way home, I allowed my eyes to drift to the asphalt. No sign. A relief.

Noon gonged. I quizzed the other animals. “Where’s Soda?” I asked his sister, Trout. She glanced at me without even feigned interest, then returned to the business of supplementing her furball savings account.

The dogs were no more forthcoming. If they were receiving the psychic signals of distress that so often figure in Disney movies and that lead to much barking and carrying on—“This way, Master, this way!”—they weren’t letting on. As hunters, it must be said, they’re a dead loss. They were apparently bred to herd canapés.

Worry stirred. I let it.

Szóda, akinek az anyja egy nemtörődöm Himalája macska, apja pedig egy arra járó kóbor macska volt, hétfő este ment el, vacsora után. Még láttam tíz körül, ahogy vállt vállnak vetve vonult a sikátorban néhány kandúr haverjával, köztük egy jó természetű, kövér, fekete, csonka farkú manx macskával és egy harcias, hátracsapott fülű teknőctarkával. Úgy néztek ki, mint akik balhéra készülnek. Nem is akartam volna tudni, hogy hova tartanak, vagy hogy mi jár a fejükben.

Kedd reggel Szódának nyoma sem volt. Lehet, hogy a barátainál aludt? Talán. Megesik néha, de nem jellemző. Reggelente arra ébredek, hogy a mellkasomra huppan. Ő az első, akit ébredéskor meglátok; rózsaszín orrát, hűvöskék szemét – és én vagyok az utolsó, akit lát, mielőtt belemerülne mindennapos durmolásába. Kötelékről van szó, szokásról. Távolmaradása több mint különös. Az aggodalom megmoccant sötét rejtekhelyén. Megpróbáltam elhallgattatni. – Az ég szerelmére – mondtam magamnak –, végtére is Szóda egy macska. A macskák már csak ilyenek. Eltűnnek, majd újra felbukkannak. Biztosan nincs semmi baja.

Telt-múlt az idő. Leugrottam a sarki boltba, művi kísérletet téve arra, hogy fenntartsam a nyugalom látszatát. Inkább felfelé néztem, és nem a száguldozó autókkal teli úttestre. Figyeltem a kedvenc háztetőit, hogy felbukkan-e ismerős sziluettje. Semmi nyom. Csak a csalódás. Hazafelé menet már engedélyeztem magamnak, hogy tekintetem az aszfaltra tévedjen. Semmi nyom. Kész megkönnyebbülés.

Megszólalt a déli harang. Kifaggattam a többi állatot. – Hol van Szóda? – kérdeztem Pisztrángot, a nővérét. A legcsekélyebb érdeklődést sem mutatva rám pillantott, majd visszatért a szőrgombóc-takarékszámlájának gyarapításához.

A kutyák sem voltak készségesebbek. Ha fogták is lelki fülükkel a Disney-filmekből jól ismert szomorúságot, amely élénk „Erre, gazdánk, erre!” értelmű ugatást vált ki, nem vallották be. Vadászként, szó mi szó, amúgy sem érnek egy lyukas garast se. Hiszen kanapéőrzésre lettek kitenyésztve.

Az aggodalom megint megmoccant bennem. Hagytam.

 

Sorra felkerestem a sikátorokat és a mellékutcákat. Kezemben ínyencfalatokkal teli konzervdobozt rázogattam

 

Time and again, as day waned, I went to the porch and unleashed my vast repertoire of “puss come home” noises. Dusk came. I took my act on the road, trawling the lanes and byways, shaking a tin of catnip treats. I chirped and cooed and trilled soprano halloos. “Puss-puss-puss-puss-puss-cat!”

Nothing. I went home. I found a photo and a black felt marker. I got to work.

“Lost cat, huh?” said the woman at the 24-hour photocopy joint. “Lots of coyotes out there.”

“Lost cat, huh?” said the guy at the all-night grocery where I stopped for tape. “Saw one get run down the other day.”

The weather was no more accommodating than the clerks. The wind rose. The rain poured. Undaunted by storm and gale, and mindless of bylaws prohibiting the use of lamp standards for such purposes, I postered the neighbourhood. A girl on the stroll stopped to see what I was about. “Awww,” she said, “you’ve lost your pussy.”

I gave her a look that said, “Just don’t go there.”

“You know what I do when my cat goes missing?”

“What?” I said.

“I pray, sort of. I get a picture of her in my mind. I think of her being safe and in one piece. I surround her with light. And I tell her to come home.”

“That works?”

“Seems to. You want me to try it for you?”

“Sure,” I said. What could it hurt?

She looked hard at the picture. She closed her eyes, just for a few seconds. “Okay,” she said. “Take care, now.”

“You, too,” I said, and we went about our respective business.

Soda was on the bed when I came home. He answered my many inquiries with a look of bland disregard. No explanation was forthcoming.

In the morning, I went around and removed the posters, picked up the ones the rain had washed down, which was most of them. REWARD! I’d written, in big black letters. I think I know who should get it. If ever our paths cross again, I’ll do the right thing. In the meantime, I’ll remember her face. I’ll surround it with light. I’ll imagine her safe.

A nap során időnként kimentem a verandára, és szabadjára engedtem macskahívogató zajokból álló hatalmas repertoáromat. Bealkonyodott. Útra keltem, sorra felkerestem a sikátorokat és a mellékutcákat. Kezemben ínyencfalatokkal teli konzervdobozt rázogattam. Csiripeltem, turbékoltam és trillázva hallóztam. – Cic-cic-cic-cicus!

Semmi. Hazamentem. Kerestem egy róla készült fényképet és egy fekete filctollat. Nekiláttam.

– Elveszett a cicája? – kérdezte az éjjel-nappal nyitva tartó fénymásolóban az eladónő. – Sok a prérifarkas odakint.

– Elveszett a cicája? – kérdezte annak az éjjel-nappali boltnak az eladója, ahova celluxért ugrottam be. – A minap láttam, hogy egyet elütött egy autó.

Az időjárás sem volt megnyugtatóbb, mint az eladók. Feltámadt a szél. Zuhogni kezdett az eső. Engem nem tántorított el sem a szél, sem a vihar, de még az a tudat sem, hogy a lámpaoszlopokat ilyen célra használni helyhatóságilag tilos. Teleplakátoztam az egész környéket. Egy arra járó lány megállt, hogy megnézze, mit csinálok. – Elveszett a cicusod?– kérdezte.

Pillantásommal a tudtára adtam, hogy nem szeretnék belemenni a témába.

– Tudod, én mit csinálok, ha elveszik a macskám?

– Mit? – kérdeztem.

– Imádkozom, vagy efféle. Magam elé képzelem, aztán azt gondolom, hogy biztonságban van, és semmi baja. Fénnyel veszem körül. És megkérem, hogy jöjjön haza.

– És ez működik?

– Úgy látszik. Szeretnéd, hogy megpróbáljam?

– Persze – mondtam. Ártani nem árthat.

Alaposan szemügyre vette a fényképet. Lehunyta a szemét, de csak néhány másodpercre. – Készen vagyok – mondta. – Akkor vigyázz magadra!

– Te is – feleltem, majd mindketten továbbindultunk az utunkra.

Szóda az ágyon volt, amikor hazaértem. Kérdéseimre unott közöny volt a válasza. Semmiféle magyarázat nem volt várható.

Reggel bejártam a környéket. Leszedtem a plakátokat, és felszedtem a földről azokat, amelyeket lemosott az eső, vagyis a többségüket. JUTALOM! – írtam előző nap fekete betűkkel. Tudom, kinek kellene kapnia. Ha útjaink újra keresztezik egymást, tudom, mit kell tennem. Addig is magam elé képzelem az arcát. Fénnyel veszem körül. Elképzelem, hogy biztonságban van.

Vote it up
166
Tetszett?Szavazzon rá!