Szabadesés

Lauren McLean tapasztalt sziklamászó volt. Senki sem hitte volna, hogy egyszer majd összetörve hever a Halál-kanyon feletti sziklapárkányon

Megjelent: 2013. november

Kapcsolódó cikkek

Először a lába csapódott a sziklának, olyan erővel, mintha pöröllyel sújtottak volna rá. Aztán az oldalára billent, arccal a szikla felé egy párkányon, amely olyan keskeny volt, hogy éppen csak elfért rajta. A derekára erősített kötél azonnal megfeszült, ő mégis görcsösen kapaszkodott egy gránitperembe, hátha újra meglazul. Minden előzetes jel nélkül zuhant le, olyan gyorsan, hogy megrémülni sem volt ideje. Most viszont meg kellett küzdenie az egyre erősebben rátörő pánikkal is.

Kilenc méterrel fölötte volt a kiugró szikla, ahonnan lezuhant. 270 méterrel alatta húzódott a Halál-kanyon fenyőkkel, bokrokkal és néhol ház nagyságú sziklákkal borított alja. A bokája máris dagadni kezdett, szabályosan kiduzzadt a mászócipőjének széle fölött. Hangyák szaladgáltak a lábain, s ahogy odanyúlt, hogy lesöpörje őket, szédítő fájdalom nyilallt végig a hátán. Azon kezdett töprengeni, hogy talán a gerince is eltört.

Egyre sötétebb felhők gyülekeztek az égen – aztán eleredt az eső.

Aktív élet
Az oregoni Portland elővárosában felnőtt Lauren McLean a középiskolai sícsapat sztárja volt; a vakációkat túrázással, műlegyes horgászással és lovaglással töltötte a Brit Columbiában lévő családi nyaralóban. A főiskolán kapott rá a sziklamászásra, majd miután végzett, hónapokon át hátizsákkal túrázott Alaszkában, aztán nyári munkát vállalt a Csendes-óceán északnyugati partvidékén kalandtúrákat szervező Wilderness Ventures nevű cégnél.

Egy alkalommal diákokat kísért az oregoni sivatag egyik sziklamászóhelyére, ahol 25 évesen megismerkedett Michael Ybarrával, a köztiszteletben álló hegymászóval és extrémsport-újságíróval. A 44 éves Ybarra a harmincas évei elején fedezte fel magának az alpinizmust, amikor a Wall Street Journal újságírójaként dolgozott. Nagy lelkesedéssel vetette bele magát a sportágba, s állandóan utazgatott, hogy az ügyességét és állóképességét próbára tevő mászóhelyeket keressen.

McLean elmondta Ybarrának, hogy amikor lejár a szerződése, a csipkés szikláiról ismert wyomingi Teton-hegységbe utazik. – Találkozzunk ott, és másszunk együtt – javasolta a férfi.

A wyomingi Grand Teton Nemzeti Park • Fotó: © Gunter Marx/Corbis

Nehéz mászás
McLean és a Wilderness Ventures egy másik oktatója, a 21 éves Dana Ries 2011 augusztusában érkeztek meg a Grand Teton Nemzeti Parkba, ahol Ybarra csatlakozott hozzájuk. McLean sokkal tapasztaltabb volt a barátnőjénél, de mindketten örömmel tanultak Ybarrától, aki már jó néhány, technikailag igen nehéz expedíciót vezetett a világ legkülönbözőbb pontjaira, az Andoktól a Himalájáig. Három napon át nehéz sziklafalakat másztak meg, a negyedik napon pedig a Snaz névre keresztelt útvonalat akarták megkísérelni a Katedrális-pillérként ismert sziklaalakzat déli falán.

Hajnalban indultak, először áthaladtak a Halál-kanyonon (amelyet azért neveznek így, mert 1899-ben itt tűnt el egy felfedező), mígnem elérték a szikla tövét. Reggel 8-kor öltötték magukra a beülőnek nevezett hámot, hozzákötötték a nejlonköteleket, és megkezdték az 540 méteres kapaszkodást. Az utat kilenc szakaszban kívánták megtenni, hogy végül felérjenek a 2920 méter magasságba törő csúcsra.

Ybarra mászott elsőként, és a kötelét befűzte az általa a sziklarepedésekbe bevert speciális szögek nyílásába. Amikor végzett egy szakasszal, Ries és McLean is utána mászott az így elhelyezett biztonsági eszközöket felhasználva. Ybarra kezelte a köteleiket is: állandóan feszesen tartotta őket, amíg a nők fel nem értek hozzá. Ezután megmászta a következő szakaszt, és az egész kezdődött elölről.

Gyönyörű nap volt, és eleinte simán haladtak. Ám ahogy teltek az órák, a hangulatuk a túláradó jókedvről fokozatosan komor elszántságba váltott át. Úgy tűnt, hogy a délután 4 órától kezdődően gyülekező sötét fellegek is ezt a változást tükrözték. A Teton-hegység hírhedt a késő délután hirtelen kialakuló zivatarokról. – Jó lesz igyekeznünk – mondta Ybarra –, mielőtt szakadni kezd az eső.

Az utolsó, egy keskeny párkányról induló szakaszon két lehetséges útvonal adódott. Ybarra szokása szerint a nehezebbet választotta. Itt a mászóknak le kellett küzdeniük egy háromméteres sziklakiugrót: az alján függve kellett tovább jutniuk, mielőtt felértek volna a tetejére. Miközben Ybarra felfelé mászott, a két nő hallotta, hogy aznap először nagyokat nyög az erőlködéstől. – Ha neki ennyire nehéz, akkor bajban vagyunk – mondta Ries, és aggódó pillantást váltott McLeannel.

Miután Ybarra eltűnt a kiugró fölött, Ries megpróbálta követni, de egy helyen megcsúszott a keze, és a következő pillanatban már a kötelén függött, 270 méterrel a kanyon alja fölött. McLeannel együtt kiáltoztak Ybarrának, hogy segítsen, de a szél elvitte a hangjukat. Villámok csaptak le az egyik közeli hegycsúcsnál, és a két nő tudta, hogy könnyen célponttá válhatnak, ha a vihar közelebb ér.

McLean ellökte magát a faltól, így ő is Ries mellett lógott. – Próbálj meg felkúszni a kötelemen – javasolta Riesnek. – Amikor felérsz, szólj Michaelnek, hogy engedjen le, amíg el nem érem a sziklát.

Ries elkapta a barátnője biztosítókötelét, és sikerült felhúznia magát a fejük felett néhány méterre lévő kiugró gránittömbig. – Viszlát hamarosan! – kiáltotta, aztán eltűnt a perem felett.

McLean biztonsági eszközei • Fotó: James Horan

A zuhanás
Ybarra egy széles kőtömbön üldögélt a sziklacsúcs közelében. A sziklákhoz rögzítette magát, hogy biztonságosan kezelhesse mászótársai köteleit. Meglepettnek tűnt, amikor Ries egyedül bukkant fel, és arca megrándult, amikor a lány beszámolt neki McLean helyzetéről. – Ki kell onnan hoznunk, még mielőtt megváltozik a szél – jelentette ki.

A két nő kötelei a férfi derekára rögzített öklömnyi szerkezeten futottak át. Ennek a biztosítóeszköznek az a feladata, hogy lassítsa, illetve megállítsa a mászók ereszkedését. Ybarra úgy állította be, hogy automatikusan lefékezze a kötelet, ha valamelyik nő megcsúszna; most azonban sietősen át kellett állítania a szerkezetet, hogy szép lassan a legközelebbi párkányig ereszthesse McLeant. Azóta sem tudni, pontosan mi történt, de sietségében Ybarra valahogy teljesen kioldotta a féket. Pillanatok alatt többméternyi kötél siklott át az eszközön. Ries felsikoltott, Ybarra szeme pedig tágra nyílt a rémülettől. Egy pillanat alatt visszacsapta a féket.

Riesszel együtt remegve léptek ki a sziklatömb szélére. – Lauren! – kiáltották. – Jól vagy?

Hosszú másodperceket kellett várniuk a reszketeg hangú válaszra: – Nem vagyok jól!

Ybarra elővette a mobiltelefonját, és a segélyhívó számot tárcsázta; a diszpécser továbbkapcsolta a nemzeti park kutató-mentő (angol rövidítéssel SAR) koordinátorához.

– Megsérült egy sziklamászó – mondta Ybarra a szakembernek. – Újra jelentkezem, ha részleteket is tudok. – Ezután újrakötötte a saját kötelét, és leereszkedett a sziklafal mentén.

Az első hideg esőcseppek már ekkor az arcára hullottak, s mire leért a kiugró sziklához, félig át is ázott az öltözéke. McLean 9 méterrel alatta volt: egy alig 30 centiméter széles párkányon feküdt. Szerencsére a zápor el is állt, mire leért hozzá. – Nagyon sajnálom, Lauren – mondta Ybarra.

– Mi történt?

– Valami gond volt a biztosítóeszközzel. Hol érzel fájdalmat?

– Mindkét lábszáramban és lábfejemben. És a hátamban is, ha megpróbálok mozogni.

– Az egytől tízig terjedő skálán mennyire erős a fájdalmad?

– Kilences.

– Megoldjuk, hogy levigyenek innen és rendbe hozzanak – mondta a férfi. – De itt nincs térerő. Visszajövök, amint tudok.

Ybarra fürgén visszakapaszkodott a szikla tetejére – ehhez egy kengyelszerű kötelet használt, amely segítette abban, hogy feljusson a saját kötelén. Felhívta a park szakemberét, és tájékoztatta a nő állapotáról. Ezután Riesnek adta a telefont, és visszaereszkedett McLeanhez. – Segítene, ha elterelném a figyelmedet? – kérdezte, miközben ott függött mellette. – Akarsz beszélgetni?

– Maradj velem, de ne mondj semmit – kérte a nő. – A légzésemre kell összpontosítanom, hogy kevésbé érezzem a fájdalmat.

Ybarra magához ölelte McLeant, ahogy csak tudta. Bár összetörten hevert a mélység fölött, a nő mégis erőt merített a jelenlétéből, s szinte egyfajta lelki békét is talált.

Viharok közt
Ybarra első hívása Martin Vidak SAR-koordinátorhoz futott be. Vidak 4 óra 55 perckor küldött értesítést a Jenny-tavi vadőröknek – annak a speciálisan kiképzett mentőegységnek, amely a tó környékéért felel. Ez a 18 fős csapat a Föld egyik legkiválóbb hegyimentő-különítménye. Tagjai a baleset helyszínétől néhány kilométerre lévő bázison gyülekeztek, és hárman közülük már 6 óra 10 perckor helikopterre szálltak, hogy felderítő repülésre induljanak a Katedrális-pillérhez.

A felderítők aggasztó hírekkel tértek vissza: a közelben több vihar is tombolt, és az sem volt világos, hogy a szikla dőlésszöge miatt van-e elég hely – legalább kilenc méter – az áldozatot a helyszínről kihozni képes helikopter forgószárnya számára. Azt is tudták, hogy este 9-re teljesen besötétedik, márpedig a biztonsági előírások szerint a helikopter nem repülhet sötétben. – A megérzéseinkre kell majd hagyatkoznunk – mondta Vidak a munkatársainak.

– Végtelenül hálás vagyok azért, hogy még mindig képes vagyok arra, amit csinálni szeretek – mondja McLean • Fotó: James Horan

Merész mentőakció
Dana Ries 7 óra 45 perckor rosszkedvűen, a hideg miatt összekuporodva üldögélt a szikla tetején, amikor megütötte a fülét egy helikopterrotor kelepelése. Felnézett, és meglepetten látta, hogy egy vadőr lebeg felé egy kötélen.

– Ryan Schuster vagyok – mondta a férfi, miközben a helikopter óvatosan leeresztette egy felszerelésekkel teli jókora zsákkal együtt. Schuster rögtön nekilátott felmérni a helyszínt, és megerősítette a köteleket rögzítő kapcsokat.

Néhány perccel később visszatért a helikopter, és leeresztett egy másik vadőrt: a park egészségügyisét, Rich Baerwaldot. A következő körben egy orvosi felszerelésekkel, étellel, meleg ruhákkal és hálózsákokkal megrakott hordágyat hozott.

Baerwald felvette a hátizsákját, kötélen leereszkedett, és 8 óra 20 perc körül el is érte McLeant és Ybarrát. – Hogy van? – kérdezte a sérült nőtől.

– Szeretnék lejutni – hangzott a felelet. Baerwald ellenőrizte az életjeleit, és sínbe tette a láthatóan törött bal bokáját; ha más csontok is eltörtek, azokat később is el lehetett látni. Sokkal aggasztóbb volt a sokk veszélye: McLean állapota stabilnak tűnt ugyan, de Baerwald tudta: folyadékra és fájdalomcsillapítóra van szüksége, hogy így is maradjon. Ideális esetben azonnal kórházba szállították volna McLeant, ám Baerwald a közelgő vihar, a sötétedés és a helikopter manőverezéséhez rendelkezésre álló szűk hely miatt egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez most lehetséges.

Baerwald rádión megbeszélte a helyzetet Schusterrel. Egyetértettek, hogy a helikopter befér a sziklák közé – ha nem erősödik fel a szél. Schuster ezután a pilótát és a helikopter felderítőjét hívta, akik azt mondták, hogy a viharok a jelek szerint biztonságos távolságban maradnak, de figyelmeztettek, hogy a széllökések így is gondot okozhatnak. A pilóta azt javasolta, hosszabbítsák meg 30 méterrel a mentésekhez általában használt 45 méteres kötelet, így a helikopter távolabb maradhat a sziklától.

– Feladok magára egy „sikítóruhát” – közölte Baerwald McLeannel. – Ez lényegében az egész testét borító hám, amely megtartja a gerincét.

– Akkor miért nevezik így? – kérdezte a nő.

– Rá fog jönni, amikor majd a helikopter alatt lóg.

Ybarra segített feladni a nőre a hámot, amelynek a felső részén egy gyűrű volt, hogy annál fogva karabinerre lehessen kapcsolni. Miközben a helikopter felettük lebegett, Baerwald felcsatolta McLeant és saját magát a kötélre. Együtt emelkedtek fel. McLeannek tényleg sikítani támadt kedve – de nem a félelemtől, hanem örömében. Végre lekerült a hegyről.

Michael YbarraAzóta történt
Ryan Schuster a sziklán töltötte az éjszakát. Ybarra és Ries úgy döntöttek, hogy bár besötétedett, a fejlámpáik fénye elég ahhoz, hogy leereszkedjenek. Hajnali fél háromra értek vissza a szállásukra.

McLean a Jackson Hole-i kórházban tudta meg, hogy eltört mindkét lábszára és lábfeje, a medencéje és az egyik ágyékcsigolyája is. Bal lábfeje olyan súlyosan megsérült, hogy az orvos azt mondta, talán amputálni kell majd. Azon az éjszakán csak morfium segítségével tudott elaludni. Másnap a Utah-i Egyetem Salt Lake Cityben lévő egészségügyi központjába szállították, ahol a sebészek négy órát dolgoztak összezúzott lábfején. Ébredés után megkönnyebbülve állapította meg, hogy megvan a lábfeje. Figyelmeztették azonban, hogy nem tudni, mi várható hosszabb távon.

Három nappal később McLeant az édesapja hazaszállította Portlandbe. McLean egy kórházi ágyban lábadozott, amelyet az apja vitetett a lakásába. (McLean szülei elváltak, és az édesanyja az előző évben elhunyt.)

Egy hónap múlva McLean megkérte az apját, a kerékpárját szerelje állványra a tornácon. Az ortopéd orvos nem sokkal korábban azt mondta: soha többé nem fog futni, sőt még egy meredekebb hegyet sem lesz képes megmászni. McLean elhatározta, hogy rácáfol. Bár még mindkét lába gipszben volt, mindennap pedálozott egy keveset. A gipsz levétele után pedig belevetette magát a fizikoterápiás rehabilitációba.

2012 májusában, tíz hónappal a balesete után McLean már ismét sziklát mászott meg Montanában, júniusban pedig új munkát vállalt: ifjúsági expedíciókat kellett vezetnie Fidzsire – ahol aztán hullámlovagolni is megtanult.

A nagy vágya, hogy újra együtt mászhasson Ybarrával, viszont már nem válhat valóra. A férfi 2012 júliusában tragikus halált halt: egy magányos mászás közben lezuhant a Yosemite Nemzeti Park 60 méteres sziklájáról.

– Nehezen tudom felfogni, hogy meghalt – mondja McLean.

Azt mondja, halálközeli élménye megerősítette az elhatározását, hogy teljes életet éljen. – Igyekszem ragaszkodni a helyes hozzáálláshoz: ha az ember lassan és módszeresen csinálja, akkor minden akadályt leküzdhet.

Vote it up
23
Tetszett?Szavazzon rá!