Szemét a világ tetején

Sok tapasztalatlan hegymászó, sok szemét – veszélyben a Mount Everest. Hogyan lehetne megmenteni?

Kapcsolódó cikkek

Egy órával a 4-es tábor fölött, a Mount Everest délkeleti gerincén láttuk az első holttestet Panuru serpával. A halott hegymászó az oldalán feküdt, mintha szundikálna a hóban, foszladozó bélelt nadrágban. Tíz percre rá egy másik halottat kerültünk ki, teste kanadai zászlóval letakarva, a lengedező anyagot egy hátrahagyott oxigénpalack tartotta meg a földön.

A meredek lejtőn a korábban odarögzített kötelekbe kapaszkodva, Panuru meg én szorosan egymás mögött haladva beékelődtünk a fölöttünk és alattunk mászó idegenek közé. Egy nappal azelőtt, a 3-as táborban mi ketten egy kis csoporthoz tartoztunk, de amikor reggel felébredtünk, döbbenten láttuk, hogy hegymászók végtelen sora halad el a sátrunk mellett.

Akkor ott, 7925 méter magasan, szinte egymás sarkában, rákényszerültünk, hogy pontosan ugyanabban a tempóban haladjunk, mint a többiek, függetlenül az erőnktől és a mászótudásunktól. Az éjfél előtti sötétben felnézve azt láttam, hogy a mászók fejlámpái füzért alkotva kúsznak fel a sötét égboltra. Előttem száznál több lassan haladó hegymászó volt. Egy sziklás szakaszon legalább 20 ember kapaszkodott ugyanabba a foszladozó kötélbe, amelyet egyetlen, a jégbe beleütött, rosszul meghajlított pecek tartott. Ha a pecek kiesik, a kötél azonnal elszakad a két tucat zuhanó mászó súlyától, mindannyian lebucskáznak a hegyoldalon, esélyük sincs életben maradni.

Csapatunk vezető serpája, Panuru meg én kiléptünk a sorból, a nyílt jég felé vettük utunkat, egyedül mentünk tovább, ami gyakorlott hegymászók számára biztonságosabb. Húsz perccel később újabb holttestet láttunk, a hóban ülve fagyott kőkeményre.

Több óra múltán, mielőtt elértük a Hillary-lépcsőt – ez a 12 méteres sziklafal a csúcs előtti utolsó akadály –, elhaladtunk még egy halott mellett. Borostás arca szürke volt, szája nyitva, mintha nyögne.

Később megtudtam, honnan jött és ki ez a négy hegymászó: a kínai Ha Veji 55 éves volt, a nepáli–kanadai Shriya Shah-Klorfine 33, a dél-koreai Szong Von-bin 44, és a német Eberhard Schaaf 61. Mind a négyen csak néhány nappal korábban haltak meg, 2012. május 18-a és 20-a között, ahogy még ketten az Everest másik oldalán. Mivel veszélyes és nehéz levinni a holttesteket a hegyről, az odaveszett emberek többsége ott is marad, ahol összeesett, bár némelyiket idővel elsodorja a jég és a szél, betemeti a hó, vagy félrehúzzák az út szélére. Előfordul az is, hogy más hegymászók belökik a holttestet egy sziklahasadékba, rögtönzött hegyi temetésként.

2012 áprilisa és májusa a harmadik legtöbb áldozatot követelő szezon volt az Everesten. A megfagyott holttestek mellett elhaladva arra gondoltam, mennyire lesújthatta a fájdalom a családjukat és barátaikat, amikor megtudták, mi történt. Nekem is haltak meg barátaim a hegyen.

A zsúfolt hegy
Az Everesten a közelmúltban bekövetkezett halálesetek közül sokat a tapasztalat hiányának tulajdonítanak. Megfelelő mennyiségű magaslati edzés híján a hegymászók egy része nem tudja felmérni saját erejét, és nem tudja, mikor kell visszafordulni, feladni. – Csak az emberek felének van elegendő tapasztalata ahhoz, hogy ezt a hegyet megmássza – mondta nekem Panuru.

Mennyire más volt ez fél évszázada, amikor 1963. május elsején Jim Whittaker csak Nawang Gombu serpa társaságában az első amerikaiként ért fel a világ csúcsára, a délkeleti gerincen.

Három héttel ez után az amerikai Tom Hornbein és Willi Unsoeld egy teljesen új útvonalon, a nyugati gerincen kapaszkodott fel a csúcsra. Még ugyanazon a napon Barry Bishop és Lute Jerstad, a második amerikai páros a délkeleti gerincen jutott fel.

A két csapat a csúcs alatt találkozott, de addigra besötétedett, ezért 8534 méteren le kellett táborozniuk, ami nagyon kockázatos, addig soha meg nem kísérelt megoldás volt. Sátrak, hálózsákok, tűzhelyek, serpák, oxigén, víz és étel nélkül nem sok esélyük volt életben maradni.

Csodával határos módon túlélték, bár Unsoeld és Bishop 19 lábujját vesztette el. Az 1963-as amerikai expedíció a hősies siker története lett.

A mi csapatunk a National Geographic támogatásával azért ment az Everestre, hogy köszöntse ennek az expedíciónak az évfordulóját. Ehhez képest azt láttuk, hogy a hegy a mászással kapcsolatos minden rossznak a jelképe lett. Míg 1963-ban csak hatan értek fel a csúcsra, 2012 tavaszán több mint ötszázan lepték el. Amikor én május 25-én felértem, annyian voltak ott, hogy állóhelyet sem találtam. Eközben odalenn, a Hillary-lépcsőnél, ahol egyszerre csak egy ember mászhat lefelé vagy felfelé, olyan hosszú sor kígyózott, hogy néhány mászónak több mint két órát kellett várnia a továbbhaladáshoz – dideregve és gyengülve, pedig az időjárás kiváló volt. Ha ez a rengeteg ember viharba kerül, ami megtörtént az 1996-os, tragikus szezonban, a halálos áldozatok száma rettenető magas lett volna.

Az Everest mindig diadalnak számított, de így, hogy már közel négyezren értek fel a tetejére, és sokan többedszer, már nincs akkora jelentősége, mint fél évszázada. Ma az Everestet megmászók úgy 90 százaléka szervezett csoport tagjaként jut fel: vezető viszi fel a hegyre a sokszor alapvető hegymászó tudással sem rendelkező emberekből álló csoportot.

Ők 30–120 ezer dollárt fizettek azért, hogy a hegyen lehessenek, és sokszor naivul azt hiszik, hogy elérik a csúcsot. Sokan el is érnek odáig, ámde rettentő körülmények között. A két szokásos útvonal, az északkeleti és a délkeleti gerinc nemcsak veszélyesen zsúfolt, de undorítóan szennyezett is, a gleccserek tele szeméttel, a magashegyi táborok körül hatalmas kupacokban áll az emberi ürülék. És ott vannak a holttestek is.

A világ legmagasabb csúcsa egyértelműen borzalmas állapotban van. De ha olyanokkal beszélünk, akik a legjobban ismerik, ők azt mondják, hogy még nem késő helyrehozni.

Vezetői dilemma
A 60 éves Russell Brice vezeti a Himalayan Experience-t, a legnagyobb és legigényesebb vállalkozást, amely túrákat szervez az Everestre. A közismert nevén Himex eddig 17 expedíciót indított, és Brice a szigorúságáról híres. Csoportjai viszonylag nagy létszámúak ugyan – akár 30 ügyfélből és 30 serpából is állhatnak –, mégsem károsítják a hegyet, mivel minden ürüléket és szemetet levisznek, amit a csoportok többsége nem tesz meg. – Elboldogulnánk a létszámmal, ha minden szervező beszélne egymással – mondja Brice. – Minden a jó kommunikáción múlik.

Bárcsak ilyen egyszerű volna! Vannak azonban más tényezők is. Az egyik az időjárás-előrejelzés fejlődése. A pontos meteorológiai információ hiánya miatt régebben a vezetők akkor indították az expedíciót a csúcsra, amikor a csoport tagjai készen álltak, vagyis a csoportok eloszlottak. Ma, a pontos műholdas előrejelzések birtokában minden csoport tudja, mikor nyílik meg az időjárási ablak, és sokszor ugyanazon a napon indítják a csúcstámadást.

Egy másik tényező: az olcsóbb vállalkozásoknak nincs mindig elegendő emberük, tudásuk vagy megfelelő felszerelésük ahhoz, hogy gondoskodjanak ügyfeleik biztonságáról, ha valami baj történik. Az olcsóbb szervezők sokszor kevesebb serpát alkalmaznak, és akiket felbérelnek, gyakran nem kellőképp tapasztaltak.

– Akik tavaly meghaltak az Everesten, mind olcsó, kevéssé tapasztalt vállalkozókkal mentek fel – mondja a 44 éves Willie Benegas argentin–amerikai magashegyi vezető, aki a fivérével, Damiannal társtulajdonosa a Benegas Brothers Expeditionsnek, amely 11 utat szervezett az Everestre. A fivérek szerint a nepáli felszerelés-kereskedőknek meg kellene felelniük a nemzetközi normáknak, és az Everest megmászását szabályozó nepáli kulturális, turisztikai és polgári repülési minisztériumnak támogatnia kellene a serpák jobb képzését.

Lépések az Everest érdekében
A zsúfoltság megszüntetésére egyesek azt javasolták, hogy korlátozni kellene az egy szezonra kiadható engedélyek számát, a csoportok létszámát pedig tíz főben kellene maximálni. Mások kételkednek.

– Ez nem fog megtörténni – mondja az 50 éves új-zélandi Guy Cotter, az Adventure Consultants tulajdonosa, amely 19 expedíciót vezetett az Everestre. – Az Everest óriási üzlet Nepálnak, soha nem fognak lemondani erről a pénzről.

A hegy biztonságosabbá tételének egy másik módja a technika, mondja az 50 éves Conrad Anker, aki a mi expedíciónkat vezette 2012-ben. Az alaptáborban mindenki hozzájuthat mobiltelefonhoz vagy internethez, de Anker tavaly nyáron egy minisztériumi megbeszélésen azt javasolta: minden mászóengedéllyel adjanak ki személyi azonosító kártyát.

– Az Everest-azonosítókártya olyan adatokat tartalmazna, ami megmenthetné az ügyfél vagy a serpa életét – magyarázza Anker. Persze rajta lenne a hegymászó fotója, de ami fontosabb, lenne QR-kódja, ami egyfajta vonalkód. – Okostelefonnal leolvasva olyan információkat adna meg, mint az életkor, tapasztalat, esetleges betegségek, allergiák, baj esetén értesítendők telefonszáma és sok más. – Anker azt mondja, hogy a bürokraták faarccal néztek rá, amikor megpróbálta elmagyarázni az azonosítókártya előnyeit.

Minden probléma ellenére az Everest változatlanul egyedülálló. Sosem fogom elfelejteni azt a lélegzetelállító látványt, ami a 3-as táborbeli kiszögellésen tárult elém: a felhők úgy gomolyogtak fölfelé a nyugati völgyteknő fölött, mint egy fordított lavina. Vagy azt a melegséget, ami egy csésze forró levestől járt át a 4-es táborban. Vagy a hágóvasaim reccsenéseit a bázistábor feletti Khumbu-gleccser csillogó jegén. Örök emlék marad.

Az ilyen pillanatok miatt jönnek vissza a hegymászók az Everesthez. Nem egyszerűen a csúcs eléréséről van szó, hanem arról is, hogy megadjuk a tiszteletet a hegynek és élvezzük az utazást. Most rajtunk múlik, hogy visszaadjuk a tisztaság érzetét a világ tetejének.

Vote it up
118
Tetszett?Szavazzon rá!