Tigrisliliom, a tehén

Ez volt a legrútabb jószág, amely valaha betévedt a farmunkra. Olyan siralmas látványt nyújtott, hogy majd megszakadt a szívem

Kapcsolódó cikkek

Arizonai farmunkon éveken át tenyésztettünk herefordi szarvasmarhát. Bill, a férjem, többször figyelmeztetett: – Sohase ragaszkodj egy tehénhez!

– Eszembe sincs! – feleltem rá nevetve. – Itt van a hat gyerekünk, akiket szeretünk, és akikről gondoskodnunk kell, a rengeteg háziállatról nem is beszélve.

Aztán egy hétfői napon, miután szokott reggeli teendőit elvégezte, Bill arcán furcsa vigyorral jött be a házba. – Elámulsz, ha meglátod, miféle gazdátlan borjú tévedt be hozzánk az éjszaka.

A farmokon az a szokás, hogy az elkóborolt állat azé lesz, akinek a birtokára betéved, feltéve, hogy a farm gazdája nem ismeri a tulajdonosát, és az illető sem jelentkezik az elveszett jószágért.

Az istállóba siettem. Lelki szemeimmel már láttam a göndör szőrű, aranyos kisborjút. Kinyitottam a kaput – és vézna, karikalábú üszőborjút pillantottam meg. Ilyen csúfat sohasem láttam. Testét elborította a mocsok, csupa seb és vér volt. Bordái úgy álltak ki, mint a rácsok, orrán kaktusztüskék és elfertőződött karmolások éktelenkedtek, s legyek hemzsegtek rajta.

– Adjunk neki penicillin- és vitamininjekciót! – javasolta Bill. – Aztán majd megitatjuk üvegből.

Kihuzigáltam a tüskéket, majd két gyógyszerrel teli injekcióstűt szúrtam a borjú combjába. A szegény kis állat meg se rándult.

– Ne aggódj! – nyugtatott meg Bill. – Pénteken kiviszem a vásárba eladni. De fogod tudni addig üvegből táplálni?
 

Az árva kisborjú hamarosan már rohant az istállókapuhoz, valahányszor lépteimet hallotta. Szerette, hogy üvegből itatják – úgy véltem, engem érez most anyjának.

Noha nem felejtettem el Bill figyelmeztetését, mégis azon kaptam magam, hogy nagyon megszerettem ezt a csúf, korcs jószágot, amely ez ideig csöppet sem hiányzott nekünk. Nem akartam belenyugodni, hogy Bill eladja.

– De hát semmi hasznunk nincs belőle – mondta Bill.

– Hátha egyszer majd Tigrisliliom pótolhatja Valentine-t, és táplálni fogja a borjakat – érveltem.

– Tigrisliliom?

– Igen, a gyerekek találták ki ezt a nevet, amikor különböző liliomfajták fényképeit nézegették a képes újságban. Az volt a véleményük, a tigrisliliom a legszebb.

– Na jó, de akkor neked kell gondoskodni róla – felelte Bill, és szinte hallottam a ki nem mondott szavakat: Nekem nincs időm cumisüvegekkel bíbelődni.

Kilenc hónapos korában Tigrisliliom csatlakozott a marhákhoz, ámbár Bill még ekkor is gyomnövénynek tartotta csordájának virágai között

Tigrisliliommal már kezdettől fogva sok baj volt. Beleugrott az itatóvályúba, eltörte a szelepeket, és éjnek idején vízzel árasztotta el a karámokat és az istállókat. Beszorult a kerítés alá, úgy kellett kiásni. Egyszer túlzott kíváncsisága miatt még egy csörgőkígyó is megmarta az orrát. Felduzzadt a képe, én meg egész éjszaka jeges tömlőket raktam a megmart felületre, és fohászkodtam, hogy az antitoxin mentse meg őt.

Mikor Tigrisliliom fején megjelentek az apró szarvacskák, a tövüknél egy viszkető pont keletkezett, amitől csaknem megőrült. A karám kerítéséhez dörzsölte a fejét, de ez nem sokat segített. A kapu tolózára már hatékonyabbnak bizonyult, és Tigrisliliom hamarosan rájött, hogy ha fejét és szarvát kissé elfordítja, a kapu kinyílik. Hamarosan az lett fő foglalatossága, hogy kireteszelje az istállókaput, és „mamája” nyomába eredt.

Egy meleg nyári reggelen a döbbenettől földbe gyökerezett a lábam, amikor a konyha szúnyoghálóval borított ajtajának kilincse megzörrent, és az akkor már csaknem másfél mázsás Tigrisliliom benyomult az ajtón. Felhorkantott, beledugta az orrát a kenyértartóba, és nagy barna szemével alaposan körülnézett a reggelizőasztalon. Aztán a szarvát megpróbálta az asztalhoz dörzsölni, amitől az felemelkedett a földről.

– Ezentúl ki fog menni a legelőre az egyéves üszőkkel – adta ki az ukázt Bill –, és úgy fog élni, mint a többi tehén, szögesdrót mögött.

Így hát kilenc hónapos korában Tigrisliliom csatlakozott a marhákhoz, ámbár Bill még ekkor is gyomnövénynek tartotta csordájának virágai között.

Tigrisliliom kétségtelenül kirítt a többiek közül hatalmas barna testével, hosszú, csontos hátával és csípőjével, amelyre még a kabátomat is rá tudtam akasztani. Valahányszor kimentem a rétre, azt láttam, hogy békésen legelészik. Mindig megismert engem. Csak oda kellett szólnom neki: – Tigrisliliom! Emlékszel rám? – mire ő felbőgött, és hozzám baktatott, hogy megvakarjam fején a viszkető pontot.

 Reggelenként néha úgy bukkantunk rá, hogy szarvával a szögesdrót kapuba akadt. – Micsoda barom! – morgott Bill, miközben küszködött, hogy kiszabadítsa.

Hároméves korában Tigrisliliom komoly bajba került. Abban az évben nehéz volt az ellési időszak. Néhány újszülött borjú túl nagy volt, heten közülük el is pusztultak. Ez a veszély mindig fenyegetett, valahányszor a fiatal üszőket új bikával párosítottuk. De az éjszakai „őrjárat” bevezetésével Billel és tizennyolc éves Scott fiammal sikerült megmentenünk huszonegy borjút: még idejében értünk az üszőhöz, megkötöztük, és világra segítettük a túlságosan nagy borjút, mielőtt megfulladt volna a szülőcsatornában.

Egy dermesztően hideg februári éjszakán az ellés helyszíne felé igyekeztem háromkerekű terepjárómon. Lassan cirkáltam a vemhes herefordiak között. Tigrisliliomot, aki először volt hasas, nem találtam ott. A tehenek szülés előtt gyakran elvonultak a legelő egy távoli zugába.

Kezem-lábam megdermedt, mire végül egy régi betonozott öntözőárok mélyén ráakadtam Tigrisliliomra. Nyilván belezuhant a lefelé szűkülő, sírszerű mélyedésbe, miközben próbálta megszülni túl nagy borját. Köröskörül minden csupa vér volt, s Tigrisliliom mindkét szarvának hegye letört, bizonnyal a rémült menekülési kísérletek közben. Újszülött borjának teteme néhány méterrel odébb hevert az árokban.

A látvány olyan siralmas volt, hogy majd megszakadt a szívem. Minden erőmet összeszedve messzebbre vonszoltam az elpusztult kisborjút. Aztán visszasiettem Tigrisliliomhoz, és letérdeltem mellé.

– Ó, Tigrisliliom! – mondtam elcsukló hangon. – Miért kellett ennek megtörténnie veled?

Az állat szelíd, barna szemében rémület ült, s mikor rátettem a kezem bársonyos orrára, elfojtott nyögés szakadt fel féltonnás testéből. Kétséget kizáróan megérezte borja szagát a kezemen.

Alig pihegett szegény. Az árok lejtős oldalai közé szorult, és a tüdeje összepréselődött. – Isten segítse meg! – fohászkodtam, mialatt rohantam haza, hogy felkeltsem Billt.

– Drágám! Tigrisliliom haldoklik! – ziháltam. – Hozd a traktort meg az emelőt! Siess!

Beszaladtam az istállóba a láncokért, a kötelekért és az oxigénpalackért, és mindent behajigáltam a teherautóba. Scott beugrott mellém.

Tigrisliliom szeme csukva volt, mikor visszaértünk hozzá. – Azt hiszem, elpusztult – suttogtam.

Scott rászorította a hatalmas oxigénmaszkot Tigrisliliom orrára és szájára. Amikor Bill odaért a traktorral, körbetekerték az állatot kötelekkel és láncokkal, amelyeket aztán a traktorhoz rögzítettek, és a hidraulikus emelővel kiszabadították Tigrisliliomot az árokból. Majd óvatosan ráhelyezték a rakodószerelvényre, és hazavitték a traktorral.

Hajnalban megérkezett az állatorvos. – Olyan nagy volt a borjú, hogy eltört a medencecsontja, és idegi károsodást is szenvedett – mondta, miután megvizsgálta Tigrisliliomot. – Attól tartok, megbénult.

– Fog még tudni járni, doktor úr? – kérdezte Bill.

– Mindig van remény, feltéve, hogy életben marad.

Tigrisliliom napokig nem evett, nem ivott. Felváltva masszíroztuk két hátsó lábát, ám mozgásnak semmi jelét nem láttuk. Megpróbáltam megsimogatni a szarvatövét, de ő elrántotta a fejét. Tudni sem akart rólam. Kapcsolatba hozott engem frissen szerzett sérülésével, sőt talán borja elvesztésével is.
 

Három nap múlva Scott egy elhagyott újszülött borjúval állított be, melyet az ellés helyszínén talált. Bíborvörös bőre teljesen csupasz volt. Körülbelül tizennégy kiló lehetett. A nálunk született borjak átlagos súlya harmincnégy kiló volt! Mikor Scott letette a földre a szegény kis jószágot, az egész testében remegett és ordított.

És ekkor csodálatos dolog történt. Tigrisliliom halk bőgéssel válaszolt. Valami megrezdült benne. Mikor újra felbőgött, a csupasz kisborjú csetlő-botló lépésekkel megindult felé. Nedves, rózsaszín orruk összeért, és Tigrisliliom nyaldosni kezdte a kicsi pofácskáját. A kisborjú odadörgölte orrát a leapadt hashoz, és addig keresgélt, míg meg nem találta a meleg tejet.

Mire leszállt az est, Tigrisliliom már ivott vizet, és szénát is evett, napok óta először táplálkozott önállóan. Mikor lefekvés előtt megnéztem, elégedetten kérődzött.

A borjút Csupasz Csodának neveztük el, ám a gyerekek nemsokára lerövidítették a nevet Csupaszra, majd pedig Csupira. Mikor Csupi megerősödött, próbálta arra ösztökélni Tigrisliliomot, hogy keljen fel. Minduntalan bökdöste, rugdalta, és a farát lökdöste. Három hét után úgy döntöttünk: ideje segítenünk.

Bill és Scott vitorlavászonból hevedert készített, és ráhengergette Tigrisliliomot. Ismét a traktorhoz csatolt emelőt vették igénybe. Mikor Tigrisliliom álló helyzetbe került, patáival meg a földre, Csupi valami ösztönös előérzettől vezérelve, vadul rohangált körülötte.

Tigrisliliom hat héten át „függött” napközben négylábon, éjszakára pedig kioldoztuk a kötelékeket, hogy pihenhessen. Mikor eljött a május, eltávolítottuk róla a hevedert, és Tigrisliliom gyógyultan állt a lábán. Járni azonban nem akart.

– Van egy ötletem – mondta egy napon Bill. – Mivel úgy tűnik, tényleg a bögyében vagy, megkergetjük Csupit, te pedig elkapod. Talán Tigrisliliom akkor megindul, hogy megvédje a borjút.

Komolyan azt gondolhatja, hogy el akarom venni tőle Csupit, mint ahogy alighanem szentül hiszi, hogy az első borját is én vettem el tőle? – morfondíroztam.

Bill és Scott üldözőbe vette Csupit. Tigrisliliom nyomban felhorkant, és toporogni kezdett mellső patájával. Aztán elkaptam Csupit, aki hangosan bömbölt. Tigrisliliom egyenesen felém rontott, és hirtelen a földön találtam magam, a szám telement porral. Scott és Bill igyekezett visszafojtani nevetését, miközben fölsegített.
 

A következő hét napban Tigrisliliom és Csupi idillikus életet élt; a borjúnak kinőtt a szőre, és hamarosan elérte a 272 kilót. – Tigrisliliomból alighanem remek szoptató tehén válik majd – mondta Bill. Aztán eljött a nap, mikor Csupit el kellett választani.

Tigrisliliomot mélyen lesújtotta, hogy elvették tőle azt a borjút, mely újra értelmet adott életének. Lefogyott negyvenöt kilót. Ez a szegény teremtmény, mely úgy élt a csorda virágai közt, mint holmi gyomnövény, álló nap Csupit hívogatta. Szívesen megvigasztaltam volna, de még mindig nem engedett a közelébe. Ismét elvettük tőle a borját, és ezért tudni sem akart rólam.

Eltelt egy év, és Tigrisliliom ikerüszőknek adott életet. Szépen gyarapodtak anyjuk bőséges tején. Sőt még egy harmadik borjú is odajárt „repetázni”, mert anyjának nem volt elég teje.

Tigrisliliom végre elégedettnek látszott. Érezte, hogy szükség van rá, és a következő tizenöt évre kialakult az életrendje. Ez idő alatt tizenhat borját nevelte fel, nem beszélve a számos idegen borjúról, melyet szoptatott, és az éhesek véget nem érő hadáról, melyek egy kis „repetáért” jöttek oda.

Mikor Tigrisliliom tizenkilenc éves lett, hátsó lábán olyan súlyossá vált az ízületi gyulladás, hogy tudtuk: nemsokára véget kell vetnünk életének. Láthatóan a közel húszéves Tigrisliliom maga is érezte, hogy eljött az utolsó nyara. Egy nap lassan keresztülsétált a mezőn, s a kerítés fölé emelte a fejét, halkan felbőgött.

Hosszú ideje vártam erre a pillanatra. Tigrisliliom az én tehenem volt, és bíztam benne, hogy minden fájdalma és sérelme ellenére még szeret engem.

Felnézett szelíd barna szemével, aztán nagyon lassan lehajtotta fejét. Azt akarta, hogy vakarjam meg szarvai tövénél a viszkető pontot. Így adta tudtomra, hogy megbocsátott. Ismét közel kerültünk egymáshoz.

Valami azonban megváltozott: az évek során ez a kóbor jószág, amelyet a szívünkbe zártunk, és amely oly sokáig gyomnövény volt a maga fajtájában, rétünk kedvenc virága lett.

Vote it up
15
Tetszett?Szavazzon rá!