Céline 12 hőse

Írta: Georges-Hébert Germain, fotók: Heidi Hollinger

Céline Dionnál alkalmasabb személyt keresve se lehetett volna találni erre a feladatra. A dúsgazdag, körülrajongott világhírű sztár derűs, boldog gyermekkorát nem árnyékolta be súlyos fájdalom, sérülés vagy betegség. Mégis bámulatos együttérzést és lelkesítő erőt sugároz a szenvedők, különösen a gyermekek, közülük is a legkisebbek felé. Céline jól ismeri és évek óta gyakorta látogatja őket. Könnyen megtalálja velük a közös hangot, tudja, hogyan szerezhet nekik derűs perceket, hogyan csalhat mosolyt az ajkukra, hogyan kerülhet közel hozzájuk.
Épp ezért kérték fel arra, hogy egyenként találkozzon e 12 gyermekkel, és próbálja elnyerni a bizalmukat. A találkozókat ugyanarra a napra, július 16-ára szervezték meg egy nagy montreali szállodában. A világ különböző tájairól származó emberkéket egytől egyig kegyetlen csapások érték, némelyikük maradandó károsodást szenvedett, és olyasmit élt át, amit legtöbbünk képtelen volna elviselni. Vas- akaratra, egy kis szerencsére és néha az irgalmas szamaritánusok segítségére volt szükség ahhoz, hogy kijussanak a pokolból. 12 áldozat, s ami még fontosabb, 12 hős tett eleget a Réseau Familles d’aujourd’hui (Mai Családok Hálózat) meghívásának.
A látogatás egyik célja egy, a fiatalok beszámolói alapján készülő könyv kiadása volt. A 12 hős közöttünk: egy feledhetetlen találkozás Céline-nel című kötet nyereségét különböző, az énekesnő nevéhez fűződő gyermeksegítő jótékonysági alapítványok számára szándékoznak felajánlani.
E gyermekek egy része szerepelt már a Reader’s Digest írásaiban az elmúlt évek folyamán. Az olvasók megismerhették az általuk átélt tragédiák részleteit és azt az erőt és bátorságot, amely által sikerült megmenekülniük. A Réseau Familles d’aujourd’hui, amelyet az egykori balett-táncos, négygyermekes édesanya, sikeres eseményszervező és humanitárius adomány-gyűjtő Martine Huot alapított meg irányít, a montreali meghívással és azzal kíván tisztelegni e gyermekek bátorsága előtt, hogy a figyelem középpontjába állítja őket.
A gyermekeket hazájuk hivatalos képviselői fogadták a repülőtéren, és állami gépkocsin vitték a szállodába. Ott találkoztak a szponzorokkal és a velük egykorú személyes kísérőikkel, akik abban segítettek, hogy könnyebben feloldódjanak az idegen környezetben. Megmutatták nekik Montrealt és környékét, és ajándékokkal halmozták el őket.
Ezek után július 16-án Céline Dionra hárult a kényes feladat, hogy kicsalogassa a gyerekeket csigaházukból és Heidi Hollinger fényképezőgépe elé terelje őket. Hogy félelem és fájdalom helyett az arcuk azt az örömet és elégedettséget tükrözi, amit az életbe való visszatérésük óta megtapasztaltak - a friss sebek és a maradandó károsodások ellenére, amelyekkel a továbbiakban együtt kell élniük.
E lányok és fiúk lelkének mélyén ott rejtőzött a fény, a muzsika és a csoda. Az énekesnő ezeket a tulajdonságokat akarta felszínre hozni. Némelyik gyerek most ült életében először repülőgépen. Mások még autóban, sőt liften sem utaztak eddig. Volt, aki korábban még sohasem aludt igazi ágyban, vagy félt egyedül sokemeletnyi magasságban gubbasztani a világvárosi szállodában. Messziről, a világ távoli tájairól, a sötétség széléről érkeztek ide.
Mielőtt beléptek a szállodai lakosztályba, ahol a fotográfus várta őket, Martine Huot elmondta a legfontosabb tudnivalókat Céline-nek a gyerekekről, akikkel húsz-húsz percet készült külön-külön eltölteni: a nevüket, a korukat, azt, hogy mi, hogyan és mikor történt velük, hogy milyen erőfeszítések és csodák révén sikerült elkerülniük a végzetet, amelybe születésük vagy valami későbbi baleset, szerencsétlenség sodorta őket.
Céline figyelmesen hallgatott. Feltett néhány kérdést. Mindig többet akart megtudni. Ezeknek a gyerekeknek, Elisabetának, Donaldnak, Juniornak, Fanninak, Chrisnek és többieknek van-e valami hobbijuk? Mik az álmaik? Ha a szüleik már nem élnek, ki viseli gondjukat? Szeretik-e a cicákat, kutyákat, pandamacikat, autókat, babákat? Vannak-e barátaik? Testvéreik? Milyen zenét hallgatnak szívesen? Milyen nyelven beszélnek?
Amint a gyerekek szüleik vagy gondviselőik, szponzoruk, kísérőjük, esetleg tolmácsuk társaságában egyenként bejöttek a szobába, Céline odalépett hozzájuk, kézen fogta őket, és megköszönte, hogy eljöttek. A gyerekeket meglepte, hogy mennyi mindent tud róluk, például a cicájuk nevét, vagy azt, hogy mi a kedvenc színük, vagy hány műtéten estek át. Miután gyorsan sikerült kapcsolatot teremtenie, Céline egyenként odavitte őket a reflektorok és figyelő tekintetek kereszttüzében álló díszletbe.
Céline Dionnak különleges érzéke van a gyerekekhez. Tavaly télen ellátogatott Sowetóba, ahol egy egész napon át hátrányos helyzetű kicsinyekkel játszott. Sok más emberbarát hírességhez hasonlóan ő is beérhette volna alapítványok létesítésével vagy adományozással, de Céline ugyanolyan fontosnak, ha nem fontosabbnak tekinti a beteg vagy sérült gyerekkel történő személyes találkozást. Őszintén hiszi, hogy csak az ilyen személyes együttlétek révén lehet visszaadni a gyerekeknek a reményt, a gyógyulás és a továbbélés vágyát.
A jelenlévők szemét sokszor elfutotta a könny, de Céline egyszer sem sírta el magát. Juniorban, Fanniban, Martinusban és a többi gyerekben nem a borzalmas égési sérüléseket, az elsorvadt végtagokat vagy a kétségbeesést látta, hanem az erőt, a bátorságot és a lélek szépségét.
- Nem azért voltunk ott, hogy sírjunk - mondta -, hanem hogy tisztelegjünk a hősök előtt, és ünnepeljük a teljesítményüket.
Mindegyik gyerekkel sikerült igazi kapcsolatot teremtenie, még ha egyetlen szó sem esett közöttük.
Az egyik indonéz szigetről származó Martinus, akit elsodort a cunami, amelyben édesanyja az életét vesztette, például egyetlen nyugati nyelven sem ért. Azt se tudta, milyen országban van, arról meg végképp sejtelme sem volt, hogy kicsoda Céline Dion, és láthatólag nem is érzékelte, hogy mennyi figyelmet kap.
Még két perc sem telt belé, és Céline-nek egyetlen szó nélkül sikerült feloldania a gyermek szorongását, és megértetnie vele, hogy milyen szépnek találja a szemét, hogy nagyon helyes fiúnak tartja, és mennyire remek az a régi portugál focista mez, amelyben feszít.
És ahogy Céline meglátta a komor kis arcon feltűnő mosolyt, kézen fogta Martinust, a fiú pedig az énekesnő vállára hajtotta a fejét. Egy pillanat erejéig csak ők ketten voltak a világon, és az a rendkívül szoros kötelék, amely összefűzte őket.
Amikor Martinus kiment, nem lehetett nem észrevenni a kisfiú mosolya mögött meghúzódó erőt és elszántságot, amely 19 napon át életben tartotta egyedül az elhagyott tengerparton.
Donald, akit édesanyjától és kiskutyájától fosztott meg a Katrina hurrikán, szívesen produkálta magát.
Céline utánozni kezdte a fiú peckes járását. Mire az kacagásban tört ki, és bemutatta "holdséta" tudományát, amelyet Céline nyomban utánozott viszonzásképpen.
A végén az összes gyereket megnevettették és teljesen elbűvölték. Még Miles, a négyéves autista kisfiú is, akit szörnyen fölzaklattak az események, megnyugodott egy pillanatra, amikor hirtelen Céline karjában találta magát.
Junior, akinek mindkét lábát amputálták, karjait megcsonkították, elmesélte Céline-nek, mi az álma: azt szeretné, ha lenne egy igazi öltönye, díszes hajtókával és nyakkendővel, mint a komoly férfiaknak.
Donald a rajzait hozta el, és Céline-nel együtt nézték meg őket. Mary egy kis karkötőt ajándékozott az énekesnőnek, amelyet a következő koncertjén viselni fog.
Amíg lassan alábbhagyott a fényképezőgépek kattogása, Céline külön játszóteret alakított ki maga és kis barátai számára, ahol nem volt helye sem fájdalomnak, sem tragédiának, csak a gyerekeknek.
Azon a napon, amikor a tizenkét találkozó során mélységes emberszeretetről tett tanúbizonyságot, Céline Dion, az ünnepelt híresség boldogan kacagó gyermekké változott, aki egyik ámulatból a másikba esett, amiért az élet igazi hősei között lehet.

REZI SZTÁRJA
- I’m Fanni from Rezi - mondta a mikrofonba a fiatal lány, mire a teremben ülők nevetve tapsoltak. - Fanni vagyok Reziből. - A Zala megyei kisközség faluházának közönsége büszkén ünnepelte a 16 éves Illés Fannit, aki a világhírbe repítette Rezi nevét. Kicsit a sajátjuknak is érezték a sikert: a rendezvényen azok gyűltek össze, akik támogatták a fiatal sportolót.
A Reader’s Digest főszerkesztőjeként magam is jelen lehettem e derűs estén, mivel 2006 novemberében cikkben mutattuk be Illés Fanni súlyosan fogyatékos sportoló és családja történetét, és anyagilag is támogattuk felkészülését a pekingi játékokra. De nem csak mi!
- Amikor elolvastam a Reader’s Digest magazinban a cikket, úgy éreztem, nekem is tennem kell valamit - meséli Illés Éva, Fanni névrokona. - Ezért meggyőztem munkahelyem, a Paksi Atomerőmű vezetőit, hogy nyissák meg a pénztárcájukat.
A Fannit támogató Arany Pillangó Alapítvány estjén az ünnepelt és édesapja, Illés Tihamér számolt be a pekingi versenyről, ahol Fanni a százméteres női mellúszás döntőjébe került. - Itt sajnos csak nyolcadik lettem, de teljes erővel készülök Londonra, ahol biztosan előrébb végzek majd - mondta a zalaegerszegi gimnazista, a magyar paralimpiai csapat legfiatalabb tagjai.
Fanni a testvérével és szüleivel utazhatott a kanadai Montrealba. - Céline Dion nagyon aranyos volt és közvetlen. Végig úgy bántak velünk, mintha mi lettünk volna a világsztárok - mondja az ifjú sportoló, akit szülőfalujában is sztárként ünnepeltek ezen az estén.
Zsámboki Péter

Kíváncsi mind a tizenkét hősre? Kattintson!