Ágyban olvasni jó!

Megkockáztatom: nincs ennél tökéletesebb kikapcsolódás, ráadásul az sem baj, ha olvasás közben elbóbiskol az ember, sőt!

Számomra a nap talán legkedvesebb pillanatai az utolsók, pontosabban azok, amelyeket még felfog a tudatom. Amikor hirtelen heves, ellenállhatatlan kimerültség tör rám, és hiába minden próbálkozás, a szemem leragad, a könyv a mellemre zuhan, és tudom, hogy tényleg itt az alvás ideje.

Így azután kelletlenül, de otthagyom az orosz arisztokrácia báltermét vagy Kelet-Texas tűlevelű erdőségeit, és visszatalálok az ágyamba. A meleg paplan alatt izmaim ellazulnak, mozgatnom kell a lábamat, hogy tudjam, hol van. Rápillantok az ébresztőórára – már csak öt óra, és csenget!

A lámpafény aranygyűrűjén túl a ház és azon túl a világ csendes, sötét. A könyvet gyengéden leteszem magam mellé lapjával lefelé; a szemüvegem úgy ül rajta, mint valami hosszú lábú, dülledt szemű imádkozó sáska – és eloltom a lámpát. Együtt alszunk, én és a könyvem, a költött alakok, kavargó álmaim.

Az ágyban olvasás mintha családi vonás lenne nálunk. A legutóbb, amikor anyám a gyerekre vigyázott, hazaérkeztemkor a sötét házban csak két kis gyenge fény égett. Az egyik a fiam szobájából jött, ahol a kisiskolás a takaró alatt bújt meg a könyvével és egy elemlámpával. – Aludj! – mondtam neki határozottan. – Jaj, anyu – nyafogott ő. A ház másik végében pedig anyám már el is szunnyadt olvasás közben.

Ahelyett, hogy a könyveimet a hagyományos kategóriák – széppróza vagy ismeretterjesztő mű, regény vagy novella, tanácsadó munka vagy szórakoztató irodalom – szerint rendezném el, olvasmányaimat kétfelé osztom: azokra, amelyek elaltatnak és azokra, amelyek ébren tartanak. Mindkettőnek megvan a maga feladata. A múlt éjjel vékony, de sűrű szedésű irodalomkritikai kötetet vettem elő. Tudtam ugyanis, hogy biztosan ki fog ütni.

A skála másik végén azok a feszültséggel terhes történetek sorakoznak, amelyek az embert arra kényszerítik, hogy csak forgassa a lapokat egészen a hajnali órákig: krimik, szerelmi történetek, vígjátékok – elragadó mesemondók, akiket nem lehet elhallgattatni, gazdagon áradó szavak, amelyeket lehetetlen otthagyni.

Amikor a könyv világa valóságosabb lesz, mint a lámpafényen és a ketyegő órán túli árnyékvilág, akkor olyan útra lép az ember, amely elvezeti oda, ahol a legtitokzatosabb és legtökéletesebb mesemondó, a tudatalatti feltárja előtte az álmok rejtett világát.

Vote it up
61
Tetszett?Szavazzon rá!