Áldott utószezon

Anya és lánya felkerekedik, hogy megcsodálja a turistáktól mentes Görögországot. Mint kiderül, bátraké a szerencse

Kapcsolódó cikkek

Menni vagy nem menni? Az utazás gondolata vegyes érzelmekkel töltött el. – Te tényleg novemberben szeretnél Görögországba menni Kathleennel? – kérdezte a férjem. – Fagyoskodni akartok? – Az én gyakorlatias lányom azonban rákeresett a Google-on a novemberben várható athéni időjárásra: – A hőmérséklet némileg még melegebb is lesz, mint New Yorkban – mondta Kathleen –, és az 50 mm alatti havi átlagos csapadékmennyiség sem épp monszun. Persze a téli tengert kerüljük el, hajó helyett utazzunk inkább repülővel! Különben is: ott annyi forró, frissen sült spenótos rétest ehetünk, hogy biztos nem fázunk majd!

– El kell mennetek – vélte a barátom, Larry is, és áradozott a Szantorinin töltött hálaadásról. – Nincs még egy hely a földön, ahol ilyen gyönyörű a naplemente! A szigeten állt egykor az elveszett város, Atlantisz is. Igazi paradicsom. Csak legyen nálatok meleg kapucnis dzseki!

Bátorító szavai hatására végül lefoglaltam az utat Athénba és két görög szigetre, Szantorinire (hogy is hagyhatnánk ki?), valamint Krétára. A strandjairól és ókori romjairól híres Kréta, ahová szüleim is ellátogattak évekkel ezelőtt – megcsodálni többek közt a knósszoszi palotát –, a legdélebbi a görög szigetek közül. Vagyis nagy az esélye a melengető napsütésnek – ami ugyebár növeli az utazás sikerének a valószínűségét.

Gyerünk hát! Szombat délután napsütés és nyüzsgés fogadott minket az athéni Elefthériosz Venizélosz reptéren. Az első napokban ropogós szpanakopitákat (spenótos réteseket) tömtünk magunkba Kathleennel, habzsoltuk a kedvenc fetasalátánkat, és számunkra ismeretlen fogásokat is kóstoltunk.

Athén egyik A listás látnivalójánál sem álltak kígyózó sorok, sem az Akropolisznál, sem a régészeti múzeumnál, sem a Panathinaikosz-stadion előtt. Bóklásztunk az elnéptelenedett Delphiben a romok közt, az egykori jósda színhelyén, amelyet hajdan a világegyetem közepének tartottak.

Kedden aztán beköszöntött a rossz idő. Szakadó esőben rohangáltunk a múzeumok és üzletek között. Másnap repülővel indultunk Szantorinire. Az óránkénti hatvan kilométeres széllökések úgy dobálták a gépet, hogy a gyomrunk kavargott, az ablakon keresztül pedig semmit sem láttunk a viharban.

A sziklatetőre épült város, Fira, normál esetben tele van fényképezőgépeiket csattogtató turistákkal, most azonban hűvös volt, esőáztatta, ködös és kihalt. A „szárazföld” annyiban különbözött a tengertől, hogy egy árnyalattal sötétebb szürkén festett. Kathleennel egy szikla szélén egyensúlyozva igyekeztünk a szállásunk felé. Arcunkat eső mosta, kabátjainkat szél csapkodta. Amikor bejelentkeztünk három éjszakára, kiderült, hogy mi leszünk az egyedüli vendégek. Ahogy lépkedtünk lefelé a meredek lépcsőn a sziklába vájt bungalónk irányába, egy jókora széllökés lejjebb tessékelt minket a Földközi-tenger felett lebegő, köd borította sötét lejtőn.

Rémülten, elcsigázva menekültünk be barlangszerű szobánkba. Próbáltunk olvasni. Mézes teát főztünk, hogy megnyugtassuk háborgó gyomrunkat. Aztán újra olvastunk egy kicsit. – Nem így akarom tölteni a szabadságomat! – szólalt meg végül Kathleen, aki már órák óta nem mosolygott. – Krétát talán elkerüli a vihar. Nem repülhetnénk át még ma?

A kérdésben saját gondolataim visszhangoztak, de valamiféle kötelességtudat csapdájában vergődve úgy gondoltam, nem mehetünk. Hisz csak most érkeztünk! Elveszítenénk a szállás meg a bérautó árát, és még last minute repülőjegyet is kellene vennünk. Ráadásul be kellene vallanom a férjemnek, aki eleve átgondolatlannak tartotta ezt az utazást, hogy egyetlen pillantást sem vetettünk Szantorini híres látnivalóira. Például arra a tengerre néző, ragyogó kék kupolás, fehér falú küklád templomra, a 18 km hosszú sziget 250 templomának egyikére, amelyet a bungalónk falán lévő fotó ábrázolt.

Azt már nem! Nem mondhatom neki, hogy semmit sem láttunk!

– Halasszuk el egy kicsit a döntést – javasoltam Kathleennek, és próbáltam könnyednek tűnni. – Adjunk ennek a helynek egy nap esélyt.

– Rendben – érkezett a válasz.

Mi a szösz? Mitől gondolta meg magát, miért kegyelmezett meg ennek a zord helynek? Meglepetésemre, hűvösen, akár a görög uborka, Kathleen még hozzá is tette: – Adjunk neki egy esélyt. Elvégre kalandot akartam, nem pedig heverészést a strandon! Élményekre vágyom, amelyek felébresztenek. Ha nem lesz nagy hideg és eső, holnap felfedezhetnénk a szigetet. Hátha kiderül, miért nevezik paradicsominak! De azért – folytatta tárgyilagosabb hangon – nem muszáj végig maradnunk…

Furán nézhettünk ki egymásra kapkodott tarka ruháinkban: a kapucnis melegítő alatt hosszú ujjú pólók, fölötte steppelt mellény, sál és kesztyű. Emígy felékesítve nekivágtunk a kalandoknak:

… Fel az ókori Théra romjaihoz. Amikor az eső alábbhagyott, elhajtottunk a sziget déli oldalához, majd felkaptattunk a kanyargós úton.

A sziklás dombtetőn álló régi településhez – amely néhány megmaradt lakóépületből és az agorából, avagy piactérből állt – át kellett másznunk egy vékony, csúszós földnyelven, amelynek egyik oldalán 365 méter mély szakadék tátongott.

– Fel tudod fogni? – kérdezte a lányom, miután biztonságban átkeltünk. – Több ezer éve ugyanezen az ösvényen lépkedtek a görögök, akik nap mint nap itt jutottak le a tenger menti sík vidéken lévő földjeikhez.

… Fel, egy másik sziklatetőre épült faluba, Oiába. Az újabb záporok ellenére még egy napot maradtunk, és ellátogattunk Oiába. Egy kedves hölgy megszólított minket az utcán, és tökéletes angolsággal megkérdezte: – Szeretnének részt venni a templomi ünnepségemen?

A kicsiny ortodox templom alig volt nagyobb egy méretes amerikai konyhánál, de több volt itt az ember, mint amennyit az utcákon láttunk. A sarokban feketébe öltözött asszonyok énekeltek és beszélgettek. Egy-egy pohár édes vörös mavro bort nyomtak nedves, hideg kezünkbe. A zivatar csakhamar odébbállt, mi pedig a sziklaszirtről megcsodáltuk a szédítő kilátást.

– Az 1956-os földrengés súlyos károkat okozott – magyarázta vendéglátónk az elhagyott barlanglakásokra, a szkaftákra mutatva. – Ez volt a 20. század legnagyobb földrengése az Égei-tengeren. Persze nem okozott annyi kárt, mint a Kr. e. 1627-ben bekövetkezett vulkánkitörés, amely valósággal kirobbantotta a sziget közepét, összemorzsolta vagy a tengerbe döntötte a házakat. Ám az élet valahogy mégis ment tovább, és most itt vagyunk.

Miközben elképzeltük a katasztrófát, a nő eltűnt a templom belsejében. Kezében két tállal tért vissza. – Kóstolják meg ezt a zsemlét! – mondta. A zsemlék ropogós szezámmaggal voltak töltve. Az asszony figyelmessége jólesett, mint egy meleg baráti ölelés, hát még amikor hozzátette: – A magok szerencsét hoznak maguknak!

… Fekete homokos tengerpartra. No és vörös homokosra. A bedeszkázott éttermek és villák látványa cseppet sem hatott zavaróan. Azt jelentette: a strand egyedül a miénk! Lábnyomaink a nedves fekete homokban mélyebbre nyomódtak.

… Ráérős kulináris felfedezőutakra. Nem kellett asztalt foglalnunk. A Poszeidón étteremben, a harmadik esténken (ó, igen, végül maradtunk, és megnéztük Fira jellegzetes, kék kupolás templomát is), csak vártunk, csak vártunk és vártunk a vacsoránkra, az articsókával töltött tintahalra és a grillezett sügérre paradicsomos-olívás szószban.

– Most tért vissza a szakács – magyarázkodott szégyenlősen a pincér. – Hamarosan elkészül a vacsorájuk. A séf egy szép … dolog tanulmányozásával volt elfoglalva – majd látva értetlenségünket, felénk súgta: – Kiment dohányozni, és meglátott egy szép lányt. Udvarolt neki, míg a tulaj ordítozni nem kezdett…

Kathleen hirtelen felnevetett. Miközben a pincér beszélt, türelmesen, megbocsátó mosollyal dőlt hátra a székén, majd egyszerre boldog nevetésben tört ki.

Megérkezésünk óta óriási változás állt be: a lányom lett az, aki vezetett engem. Később magyarázatot is adott a viselkedésére: – Tudod, anya, az ember nem élhet örömteli, pozitív életet negatív, kritikus gondolkodással. Megértettem, hogy a görögöknek saját, gyönyörűséges felfogásuk van az időről és arról, hogy mi fontos, és mi nem.

A dolgok tényleg megváltoztak. Az időjárás viszontagságaival folytatott kezdeti harcunk után Kathleen segített eloszlatni a homlokom körüli borús felhőket. Megbocsátás iránti fogékonysága mélyén ott rejlett az értékes felismerés, hogy egy utazás – akárcsak az élet – sosem kiszámítható. Úgy döntött, engedékeny és simulékony lesz, bármi történjen is.

Jó néhány nappal később, Krétán már napos, meleg időben folytattuk a kirándulást elhagyatott strandok, néptelen múzeumok és történelmi helyek közt. Ellátogattunk a modern várostól, Irákliontól félórányi autóútra lévő knósszoszi palotához: visszautaztunk az időben a Kr. e. 1700-as évekbe, és megint csak úgy tűnt, egyedül vagyunk – nem számítva a jegyszedőt és négy peckes járású, színpompás tollazatú pávát.

– Csípj meg! – kiáltott fel Kathleen. Egy bika bámult ránk dühödten egy freskóról. – El sem hiszem, hogy ez az a hely, amelyről June mama és John nagypapa mesélt – mondta a lányom. – Úgy örülök, hogy utószezonban jöttünk Görögországba!

Jóindulat vesz körül bennünket. A kihívás az, hogy elengedjük szorongásainkat és aggodalmainkat, hajlamunkat a panaszkodásra, amelyek úgy telepszenek rá az emberre, mint a görög köd. A derű, amely belülről fakad és nem a napsütéssel azonos, beragyogja az eget mindannyiunk fölött… De azért a dzsekit se felejtsük otthon!

Vote it up
92
Tetszett?Szavazzon rá!