Állati ösztön

Egy magyar származású amerikai orvos írása egy különleges képességekkel megáldott macskáról, akit befogadtak a kórházba

Kapcsolódó cikkek

A tudományba vetett bizalmam és intellektuális gőgöm elutasította a lehetőséget, hogy holmi négylábú szőrmóknak különleges képességei vannak. Kutatóként arra tanítottak, hogy érzelemmentesen kezeljem a tényeket – elemezzem őket, fogalmazzak meg teóriákat, azután indítsak ostromokat ellenük, amíg új, az igazsághoz még jobban közelítő teóriák bontakoznak ki. Természettudományos nézőpontból nevetségesnek tetszett, hogy egy macska megjósolhassa az emberek halálát. Sokkal jobban esett azt mondanom, hogy Oscart a jó meleg, mozdulatlan ágyak csábítják – elvégre a macskák az idő kétharmad részében alszanak, nem?

Azért így is kínálkozott hihető biológiai magyarázat: „a halál édeskés illata”, amelyet Oscar talán kiszimatolt. A sejtek pusztulásakor a szénhidrátokból sokféle oxidációs termék keletkezik, így mindenfajta keton is. Ezek az átható szagukról ismert vegyületek bőséggel előfordulnak a kezeletlen cukorbetegeknél is, ezért az orvosegyetemen azt tanultuk, hogy a diabéteszesek leheletén érezhető a túlzottan magas vércukorszint. Oscar talán egyszerűen kiszagolt valamiféle vegyi anyagot, amely a halál előtt nagy mennyiségben szabadul föl?

Nem vitás, hogy sok állat szaglása jóval felülmúlja az emberét. Egy vezető onkológiai szakfolyóiratban 2006-ban közzétett tanulmány fölvetette, hogy kutyákat képezhetnének ki a daganatos sejtek által mikroszkopikus mennyiségben elválasztott bizonyos vegyületek észlelésére. Más tudósítások melanómát érzékelő kutyákat említenek, meg földrengés-előrejelző halakról szóló beszámolókat.

– És most hol az a macska? – kérdeztem Marytől, ahogy fölocsúdtam merengésemből.

– Még most is a doktor úr betegének az ágyán – válaszolta a nővér, hozzátéve, hogy a beteg leánya is a szobában tartózkodik. Eszembe jutott egy szállóige: „A véletlen Isten eszköze arra, hogy névtelen maradjon.” Furcsa módon jó kedvem kerekedett a gondolattól, hogy Oscar jelenléte a páciensem halálos ágyánál talán mélyebb jelentéssel bír.

Ezúttal rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. Fölkaptam a kabátomat, és a Steere Házba indultam.
 

Dosa doktorMiután a második emeleten kiszálltam a liftből, egyenesen belecsöppentem egy elmélyült eszmecserébe, amelyet néhányan éppen Oscarról folytattak a pultnál. – Szóval már megint – mondtam.

– Igen – felelte Lisa, a hospice-os ápolónő. – Ez a macska tud valamit.

Odább, Kathy Jones a betegszobában halkan sírdogálva fogta az édesanyja kezét. Oscar teljesen elnyújtózva feküdt az ágyon, a hátát a halott asszony lábának támasztotta. Az elhunyt leánya fölállva üdvözölt, és a nyakamba borult. – Részvétem – mondtam.

Éreztem, hogy forró könnyei az ingemre potyognak. Keresgéltem a szavakat, de végül Kathy törte meg a csendet. – Doktor úr, szeretném megköszönni mindazt, amit édesanyámért tett.

Megtörölgette sírástól kivörösödött szemét, és újra leült az ágy mellé. A mozdulat fölrezzentette Oscart, a kandúr hunyorogva nézett Kathyre. – Mit szól ehhez a macskához? – kérdezte a nő.

– Hallom, Oscar is itt volt, amikor az édesanyja elhunyt – feleltem együtt érzőn.

– Igen, össze is barátkoztunk – mosolygott könnyein át Kathy. A macska fejéhez nyúlt, hogy megsimogassa. Oscar viszonozta a figyelmet, orrával megbökdöste Kathy tenyerét. – Egészen különleges jószág.

Magamban búcsút vettem páciensemtől. Oscar továbbra is az ágyon pihent, dorombolt.

Néhány perc elteltével végül föltettem a kérdést, amely egy órája motoszkált bennem. – Mondja, Kathy, milyen érzés, hogy Oscar itt volt az édesanyja halálakor?

A nő fölnézett rám. – Doktor úr, Oscar egy angyal. Vigyázott ránk. Oscar mellett kevésbé éreztem egyedül magam.

Megjegyzése fölnyitotta a szememet. Szóval ez a macska nemcsak a halál hírnöke, hanem a nehéz pillanatokban a betegek és a családtagok vigasza is.

Vote it up
1528
Tetszett?Szavazzon rá!