Állati ösztön

Egy magyar származású amerikai orvos írása egy különleges képességekkel megáldott macskáról, akit befogadtak a kórházba

Kapcsolódó cikkek

– Anyám eredetileg utálta a macskákat. Sőt nem csak a macskákat. Egyáltalán nem szerette az állatokat, és kész. Úgy látta, semmire sem jók. Ahogy azonban elhatalmasodott rajta a demencia, mintha vigaszra lelt volna a második emelet macskáiban. Nem tudom, mit talált bennük, mi történt vele, de valami tényleg megváltozott. Mintha fogékonyabbá vált volna valami mélyebb szinten. Ez hóbortosan hangzik?

– Nem, dehogy – feleltem. – Az az igazság, hogy az utóbbi időben engem is foglalkoztat, hogy valójában milyen kapcsolat fűz bennünket az állatokhoz, különösen egészen kicsi vagy nagyon idős korunkban. Justin fiam már akkor vonzódott az állatokhoz, amikor még beszélni sem tudott. Némelyik betegemnél ugyanezt az őszinte érdeklődést tapasztalom. Mintha ez a viszony meghaladná a szavakkal kifejezhetőt. Csak most eszmélek rá, milyen okosak az állatok.

– Oscar tényleg okos volt – ismerte el Donna. – Általában tisztes távolságot tartott anyámtól, de amikor a mama megállt mellette, hogy beszéljen hozzá, nem hagyta faképnél. Sosem maradt sokáig, és nem bújt hozzá, inkább viselkedett előkelő látogató, semmint házi cica módjára. De mindig végighallgatta anyámat.

Kértem, hogy meséljen az utolsó napokról. – Amikor anyám végleg lebetegedett, Oscar mintha bizalmasabban viselkedett volna velem. Az utolsó hetvenkét órában, amikor anyám mellett, a tévéfotelban aludtam, Oscar be-besomfordált a szobába, és odasimult hozzám. Egy idő múlva fölugrott anyám ágyára, és leült mellé. Nem is nagyon ment el, amíg anyám haldoklott. Úgy látszott, mindig tudja, mikor van rá szükség, bár semmit sem kért viszonzásul. Hagyta, hogy megcirógassam az álla alatt, megvakarjam a fülecskéjét. Mintha tudta volna, hogy ez segít nekem. Segített is. Valamiért nagyon megnyugtató egy macskát simogatni.

Elhallgatott, majd érdeklődő tekintetem láttán folytatta. – Egyszer rövid időre hazamentem. És anyám persze nem sokkal azután halt meg, hogy kiléptem a szobából. Őszintén szólva, szerintem megvárta, hogy elmenjek, és ő csak utána távozott az életből. Ez rá vallott – mosolygott Donna. – De nem magányo-san halt meg. Ott volt neki Oscar. Amikor eltávozott, maga mellett tudhatta a macskát. A legközvetlenebb közelében.
 

Nem értek az állatok viselkedéséhez, de meggyőző ismeretekhez jutottam. Elképzeltem, amint Oscar az utolsó napokban Donna és a haldokló idős asszony mellett ül az elsötétített szobában. Láttam magam előtt a jelenetet. Arra gondoltam, talán összesen ennyit tett Oscar, érző lényként szegődött a másvilágra induló mellé. Illetve elkísérte a gyászolót a hozzátartozó elvesztésének fájdalmas útján, szintén egyfajta túlvilágba. Hát nem elég ennyi?

Eltűnődtem: vajon számít, van-e ennek a macskának valami érzék fölötti észlelési képessége, amely lehetővé teszi, hogy hamarabb megneszelje a halál közeledtét, mint a jól képzett egészségügyi szakemberek? Vagy talán csak az együttérzés mestere? Lehet, hogy a másik lény iránti törődésben rejlett minden rendkívülisége.

Az biztos, hogy Oscar sok beteg hozzátartozójának juttatott valamit. Sőt a második emelet minden lakójának. Elvégre az volt az otthona. És ha valaki a családjából bajba került, Oscar odament hozzá, és ott is maradt, ameddig szükség volt rá.

Igen, eleinte valóban nem hittem ebben a macskában. De most ámulva jutottam arra a következtetésre, hogy Oscarnak tényleg küldetése van. Fontos küldetése.

A cikk alapjául szolgáló könyv borítójaMarynek is elmondtam, mi mindent tudtam meg erről a rejtélyes, derék állatról. – Nem szabad elfelejtenünk – felelte a nővér –, hogy az ember azért kezdett háziállatokat tartani, mert rendeltetésük volt. Munkát végeztek. A kutyák juhokat vagy más nyájakat tereltek. A macskák egérre vadásztak a tanyákon. Így vagy úgy minden állat megszolgálta a tartást.

– Szóval azt mondja, Oscarnak az a munkája, hogy törődik az emberekkel? – kérdeztem.

Mary fölvonta a vállát. – Miért ne? Talán csak valahogyan fejlettebb, mint a többi macska. Talán így fizet az ellátásért. – Az órájára pillantott, és rám mosolygott. – Végtére is, valamennyien csak vendégségben vagyunk itt.

Vote it up
1276
Tetszett?Szavazzon rá!