Állati kaland

Segíteni akartam egy cicán, és végül még majdnem én kerültem bajba

Kapcsolódó cikkek

Születésnapomon mindig megajándékozom magam valamivel. Tavaly azt találtam ki, hogy kiveszek egy nap szabadságot, szép kényelmesen elmegyek fodrászhoz, közben boltokban nézelődöm, ahová soha nem jutok el, mert többnyire zárva vannak, mire végzek a munkával.

Be is jelentkezem napokkal előtte, a fodrászom mondja, hogy elköltözött egy másik kerületbe, végiggondolom, hogyan jutok el oda, nem bonyolult, de levághatok egy darabot, ha számomra ismeretlen utcákon gyalogolok. Szikrázik a nap kora délután, és én nem a már-már hibernálásra is alkalmas, légkondis irodában ülök, hanem napszemüvegben sétálgatok szép kényelmesen, ha akarnék nyalhatnék egy fagyit (persze most nem kívánom), úgy érzem, ez maga a tökéletes szabadság.

Ahogy jobbra-balra nézelődöm, átszalad előttem a járdán egy fekete macska. Nem vagyok babonás, de megijedtem tőle. Szegény nagyon csontos volt, és sovány. A szép, fényes szőrén látszott ugyan, hogy nem volt mindig ilyen csenevész. Rögtön eszembe jutott, hogy egy nappal korábban otthon kidobtam a maradék párizsit, pedig tessék, ez a cica hogy megenné. Közben a macska bebújt egy kocsi alá – akkor azon aggódtam, nehogy elüssék itt a szemem láttára! De a cica előbújt, és elfeküdt az árnyékban.

Ekkor észrevettem, hogy ez a kis jószág bizony gyakorló anyuka. Láttam magam előtt a kis szőrgombóc kölykeit, olyan aranyosak, picinyek, és biztosan azok is éheznek. Bár már oda a kidobott párizsi, de vehetnék valahol 20 deka felvágottat vagy egy májkrémet, vagy egy cicakaját, néhány percen belül csak lesz egy bolt, visszahozom neki, és annyival is több ételhez jut ő meg a kölykök.

És néhány méteren belül tényleg volt egy bolt, ráadásul nem is akármilyen, kutya- és macskaeledelbolt. Az egész nem túl bizalomgerjesztő, mállik a vakolat, mindenütt rácsok, ráadásul soha nem voltam még ilyen üzletben, de azért csak belépek.

Bent hűvös van, mint a bérházakban általában, leveszem a napszemüvegemet, a szikrázó napsütés után kissé hunyorgok, sehol egy alkalmazott, itt minden táp zsákokban van, hát ez rossz ötlet volt. A pult mögül rám köszön az eladó, aki inkább lehetne motoros rocker vagy huligán. Ősz haja copfba összefogva, bőrmellény, póló. Kérdi, hogy mit szeretnék vásárolni?

– Szeretnék egy cicaeledel-konzervet, de csak egyet… – kezdem el bizonytalanul.

Látom, nem érti, nem csodálkoznék, ha nem hallaná, a hangom nem éppen magabiztosan cseng. Elmondom még egyszer, közben el is mutogatom a tenyeremen, hogy OLYAT szeretnék, de csak egyetlen darabot, szabad-e?

– Minek? – kérdi, majd feláll, kijön a pult mögül, elindul felém. Minek? Jobbra pillantok, a földön egy óriássnaucer fekszik.

– Ez egy kutya? – hagyja el a számat az értelmetlen kérdés. Persze hogy kutya, nem is akármekkora, félek a kutyáktól, a kicsiktől is, hát még amelynek a nevében is benne van, hogy óriás.

– Minek akar egy konzervet venni? – dörmögi az eladó.

És már ott áll előttem. Mit előttem, egyenesen felettem. Hát ez nem volt jó ötlet, egy ismeretlen utcán, egy elhagyott boltba bemenni.

– Egy cicának – mondom bizonytalanul, közben rá sem merek nézni, körbenézek a polcokon, mikor is észreveszem, hogy a kutya felkelt a földről, sőt két kutya van igazából, a férfi lábai mellett. És nagyok, így állva még nagyobbak. Érzem, hogy el kell mondanom a történetemet a boltosnak.

– Van itt egy cica – kezdem bizonytalanul. Ő meg csak kérdőn néz. Ezer dolog jut eszembe, egyebek közt az, hogy aki két ilyen nagy kutya gazdája, az nagy macskaellenség lehet. Ő meg a külleméből adódóan egészen biztosan az.

– És úgy láttam, hogy éhes, és gondoltam, veszek egy eledelt, és odaadom neki – fújom el egy szuszra, ponttá zsugorodva. Félve nézek rá, felszalad a nagy ember szemöldöke. Ezt nem tudom mire vélni. Most mi lesz? Kimegyünk, és a kutyái egy falatra bekapják, és rágás nélkül lenyelik újdonsült macskabarátomat, és mindezt az én szemem láttára, és miattam. Pedig én csak segíteni akartam!

Az állatok érzik, ki a jó ember, akkor is, ha zord külső mögé van rejtve a lényeg

Végül ő töri meg a csendet: – Kisasszony, az az én macskám!

Ő vigyáz erre a két félős kutyámra! – harsogja a boltos jókedvűen. A két kutya hanyatt dobja magát a földön, az előbb még vadembernek látszó férfi meg őket dögönyözi.

– Ja? – motyogom zavartan, hát erre álmomban sem gondoltam volna, azt hittem, az eladó embert eszik, ma talán engem, nemhogy macskát tart.

Ő meg csak folytatja: – Kap ő enni, ilyen jó dolga talán nincs is macskának, csak most ellett, és le van soványodva.

– Én csak úgy láttam… – még mindig csak hebegek-habogok.

– Nagyon édes, hogy így aggódott, tessék kijönni, megnézhetjük a kis betyárt, hogy megnyugodjon – mármint, hogy én megnyugodjak. Azzal kitessékel az utcára, hogy megkeressük a macskáját, amely a boltos szeretetét élvezi, és két mafla óriás-snaucer belevaló testőre, ki tudja, hány macskagyermek büszke anyja.

Ismét hunyorgok, ahogy kiérünk a napra, de ez egy sokkal szebb nap, mint mielőtt bementem! Ez nem egy kóbor macska, hanem háziállat, és van gazdija. Sajnos őt nem találjuk, autonóm személyiség, biztosan most máshol hűsöl vagy épp napozik, ahogy kedve tartja.

Elköszönni nincs időm az eladótól, mert épp vásárlók érkeznek a bolthoz. Egy kutya és gazdája. A boltos köszön a gazdinak, a kutya azonnal követeli tőle a simogatást, ő meg köszönésképpen rutinosan megdögönyözi a kutyát. A vevőt visszakíséri a boltba, még egyszer megköszöni nekem, hogy gondoltam a cicájára, de higgyem el, nem éhes.

Én felrakom a napszemüvegemet, továbbsétálok, és biztosan tudom, hogy az állatok érzik, ki a jó ember, akkor is, ha sokszor zord külső mögé van rejtve a lényeg.

Vote it up
206
Tetszett?Szavazzon rá!