Állati vigasz

Súlyos műtétem után a megmentett repülőmókus maga is életmentőnek bizonyult

 

‘Son,’ the doctor said to me, ‘it’s time to get your life in order.’ He had just come from a meeting of the Tumor Review Board at the University of Florida’s hospital in Gainesville. The tumor in question was a rare, deadly skin cancer called amelanotic malignant melanoma, and it had been found behind my left ear. A month earlier, I had been on top of the world. I had a wonderful wife, Peggy, and six-year-old twins, Brian and Christie. I was a Navy pilot, and at the peak of my career.

Now I was being told I could be dead in six months. I felt myself plummeting. And I had no idea that at this very same moment, a creature the size of a cotton ball was also falling to earth. Or that this tiniest of angels would help save my life.

In an 11-hour operation doctors removed from the left side of my body the trapezoid muscle in my shoulder and neck; my jugular vein; all the lymph nodes associated with that part of the body; my salivary system; and a very large piece of my left ear, right down to the lobe. Swathed in bandages and in great pain, I felt like Frankenstein. But I also knew that I was taking my very first steps toward recovery.

Soon after I got home from the hospital, I received a call from Dr. John Rossi, a veterinarian in my Florida town. He had a favor to ask me, he said. Someone had brought him a small ball of fur that had fallen from a nest high above in an oak tree. It was a baby flying squirrel, not yet weaned and just about to open its eyes. John and his wife, Roxanne, had nursed the little guy back to health. Now he needed a permanent home.

After consulting with the family, I said yes. Soon this tiny ball of fur was nestled in the chest pocket of my bathrobe, munching on a pecan, staring up at me with his enormously out-of-proportion jet-black eyes. This adaptation helps flying squirrels see at night, the only time these creatures are up and about.

“What should we name him?” Peggy asked, and the kids, who had watched reruns of “The Rocky and Bullwinkle Show” on TV, shouted – perhaps inevitably – “Rocky!”

I instantly connected with this wee creature, just a few months old, with his silky gray-brown back and pure white-furred belly. I figured that as a Navy pilot I would initially know more about flying than he did (flying squirrels actually glide, not fly). So I began to give daily flying lessons by gently tossing Rocky from our bathroom to our bed. His loose skin and flat rudderlike tail made him a rodent Frisbee.

Flying squirrel movements are very fast and vertically oriented. In the wild, the animals run rapidly up and down tree trunks, and Rocky ran up and down our bodies the same way. At what seemed the speed of light, he would be all over the inside and outside of our clothing. The tickling, particularly when he dove into the armpit – a favorite haunt of his – was incredible and never failed to lift my spirits.

My doctors began to comment on how quickly the scars from my surgery were healing. If laughter is the best medicine, then Rocky delivered it by the truckload.

Rocky decided he liked the view from the top of my head, and almost every day he would perch there and survey his squirreldom. One morning I was reading The Florida Times-Union, while Rocky busily groomed himself on my head. I raised a cup of coffee to my lips with my right hand, while I continued holding the paper with my left. Suddenly: “Ahchoo!” I closed my eyes and sneezed with all my might. When I recovered, I brought the cup to my lips again.

Staring at me from inside the cup were Rocky’s two huge eyes. His little front feet were gripping the edge of the cup. In amazement I shouted to Peggy and the kids, “There’s a squirrel in my coffee!” In a flash, Rocky shot out of the cup and onto my shoulder and then, with another leap, up to the top of my head again. I felt him preening himself, frantically licking the coffee from his wet fur, setting himself up for quite a caffeine buzz.

I thought about what had just happened. Lately I had been feeling sorry for myself, thinking, Why me, God? Why did you give me cancer at age 38? Don’t I count? Aren’t I one of your more unique creations? In that moment I realized that of course I was unique. Because I absolutely, positively had to be the only person in the whole world who had a flying squirrel in his coffee that morning.

Today, eight years later, Rocky is still with me and I am cancer-free – thanks in large part, I believe, to the love and laughter delivered daily by my little copilot, Rocky.

Orvosom azt mondta: – Itt az ideje, hogy rendbe szedje az életét. – Akkor jött ki a gainsville-i Florida Egyetemi Kórház tumorértékelő megbeszéléséről. A megbeszélés tárgya a bőrrák egy ritka és végzetes fajtája, az úgynevezett amelanotikus (festékhiányos) melanóma volt, amit a bal fülem mögött találtak. Egy hónappal korábban még azt hittem, enyém a világ. Boldogan éltem csodálatos feleségemmel, Peggyvel és hatéves ikreinkkel, Briannel és Christie-vel. A haditengerészet pilótája voltam, a pályám csúcsán.

Erre közlik velem, hogy fél év múlva meghalhatok. Úgy éreztem, mintha zuhannék lefelé a mélybe. Arról persze fogalmam sem volt, hogy ugyanebben a pillanatban egy golflabda méretű lény szintén leesik a földre. Arról meg végképp nem, hogy ez a pöttöm angyal segít majd, hogy életben maradjak.

Az orvosok 11 órás műtéttel távolították el bal vállamból és nyakamból a trapézizmot, az ezen az oldalon lévő összes nyaki nyirokcsomót és a fültőmirigyet, továbbá a fülem igen nagy részét, beleértve a fülcimpámat is. A vastag kötések alatt, fájdalmakkal küzdve Frankensteinnek gondoltam magam. Közben azért azt is tudtam, hogy az első lépéseket teszem a gyógyulás felé.

Nem sokkal azután, hogy hazamehettem a kórházból, felhívott dr. John Rossi, floridai lakhelyem egyik állatorvosa. Azt mondta, szívességet akar kérni tőlem. Behozott neki valaki egy kis szőrcsomót, mely egy tölgyfa teteji fészekből pottyant ki. Egy parányi repülőmókust, amelynek még szopnia kellett volna, még a szeme sem nyílt ki. Ő és a felesége, Roxanne addig gondozta a kis teremtményt, amíg meg nem erősödött, de valakinek be kellene fogadnia.

Megbeszéltem a dolgot a családommal, aztán igent mondtam. A pöttöm szőrgombóc nem sokkal később már a fürdőköpenyem felső zsebében rágcsálta a hikoridiót, és méreteihez képest hatalmas szénfekete szemével bámult föl rám. A repülőmókusok éjjel látnak igazán élesen, a szemük ahhoz alkalmazkodott, hogy csak olyankor éberek.

– Mi legyen a neve? – kérdezte Peggy, és a gyerekek, akik nemrég látták a tévében egy animációs mesesorozat ismétlését, melyben egy repülőmókus is szerepelt, teljes joggal kiáltották a főhős nevét: – Legyen Rocky!

Én azonnal megszerettem ezt az alig néhány hónapos, a hátán selymes szürkés-barna, a hasán hófehér bundájú parányi jószágot. Eredetileg azt gondoltam, hogy pilóta lévén én egyelőre többet tudok a repülésről, mint ő (a repülőmókusok valójában nem repülnek, hanem siklanak). Ezért mindennap órákat adtam Rockynak repülésből, azaz a fürdőszobából szelíden ellökdöstem az ágyunkig. A még lötyögős bőrével meg a lapos, repülőgépszárnyra emlékeztető farkával úgy festett, mint egy rágcsáló frizbi.

A repülőmókusok nagyon gyorsan és főleg függőleges irányban mozognak. A szabadban élő egyedek fürgén rohangálnak föl-le a fák törzsén. Rocky ugyanezt tette a mi testünkön. Egy szempillantás alatt bebújt a ruhánk alá, aztán ugyanilyen hirtelen előbukkant onnan. Eközben hihetetlenül csiklandozta az embert, főleg amikor kedvenc tartózkodási helyére, a hónom alá bújt be.

Mindig jókedvre derített. Az orvosok mindegyre csodálkoztak, milyen gyorsan gyógyulnak a műtéti hegeim. Ha a nevetés a legjobb orvosság, akkor Rocky egy kamionra valót adott nekem be belőle.

Rocky úgy döntött, hogy a fejem búbjáról látja legjobban a világot, és szinte mindennap onnan vette szemügyre az ő mókusbirodalmát. Egy reggel a Florida Times-Uniont olvastam, miközben Rocky buzgón tisztogatta bundáját a fejemen. A bal kezemben az újságot tartva jobb kézzel fölemeltem a csészémet, hogy belekortyoljak a kávémba. Egyszer csak viszketni kezdett az orrom, aztán behunytam a szemem, és egy hatalmasat tüsszentettem. Magamhoz térvén újra fölemeltem a csészémet.

Rocky kukucskált ki a csészéből a hatalmas szemével, közben pedig két parányi mellső lábával kapaszkodott a csésze szélébe. Döbbenetemben azt kiáltottam a feleségemnek és a gyerekeknek: – Gyertek ide gyorsan, mókus van a kávémban! – Rocky egy szempillantás alatt kilőtte magát a csészéből föl a vállamra, onnan pedig egy újabb lendülettel vissza a fejem búbjára. Éreztem, hogy szédült tempóban nyalogatja le nedves bundájáról a kávét, a legjobb úton volt a koffeintúladagolás felé.

Elgondolkodtam azon, mi is történt valójában. Egy ideje nagyon sajnáltam magam, folyton azon morfondíroztam: Istenem, miért éppen én? Miért jutott nekem a rákbetegség 38 évesen? Én nem számítok? Én nem vagyok a Te egyik különleges teremtményed? Abban a pillanatban eszméltem rá, hogy igenis különleges vagyok. Mert minden kétséget kizáróan aznap reggel én voltam az egész világon az egyetlen olyan ember, akinek repülőmókus landolt a kávéjában.

Most, nyolc évvel később Rocky még mindig velem van, de nincs rákbetegségem – hitem szerint nagyrészt annak a rengeteg szeretetnek és nevetésnek köszönhetően, amit nap nap után kapok az én kis pilótatársamtól, Rockytól.

Vote it up
68
Tetszett?Szavazzon rá!