Álmatlanul Sevillában

Andalúzia fővárosa tárt karokkal fogadja a modern kultúrát, miközben büszkén őrzi hagyományait

Kapcsolódó cikkek

Ahogy kilépek a kolostor kapuján, ösztönösen jobbra fordulok. A kis téren, a Plaza de Pumarejón egy részeg kotorászik a szemétben. Pár méterrel odébb egy szamár parkol, gazdája épp a templomot festi. Gyümölcsösstand, luxusturkáló és kalapbolt mellett haladok el. Az Almohad mecset 13. században épült falainál megállok, majd továbbsétálok, egyenest a bazilikába.

Odabent esküvőt tartanak, ezért elindulok kifelé. Aztán mégis visszafordulok… és akkor megpillantom őt az oltár felett. Fejét rendkívül finom ötvösmunka: aranyglória övezi, palástja drágakövekkel kirakva, orcáján kristálykönnyek. Itt állok a Könnyező Szűz előtt.

Húsz éve átutazóban eltöltöttem egy éjszakát Sevillában. Csupán néhány emlékkép maradt meg bennem: jázmintól illatozó kicsiny tér; fiatal nő a zsúfolt bárban, amint megemeli a szoknyáját a flamencóhoz… és egy fénykép az étterem falán, amely a Mária-szobor könnyáztatta arcát ábrázolja. Ezek a „képeslapok” csábítottak vissza Andalúziába.

A 700 ezres lakosú Sevilla Madridtól 500 kilométerre, a Guadalquivir folyó termékeny völgyében fekszik. Már a római korban fontos kikötőnek számított, ám jellegzetes arculatát a 8. században lezajlott mór megszállásnak köszönheti. Néhány évszázaddal később a keresztény egyház visszahódította Sevillát, és hatalmas gótikus katedrálist építtetett.

Az 1500-as évekre a város az Újvilággal zajló kereskedelem központja lett. Később a folyó eliszaposodott, a nagyobb hajók a közeli Cádiz kikötőjébe kényszerültek, és Sevilla veszített jelentőségéből. Régi dicsfényét a 20. században szerezte vissza, olyan alkotásoknak köszönhetően, mint Aníbal González épületkomplexuma, a Plaza de España, amelyet az építész az 1929-es Ibér-amerikai Kiállításra tervezett. A városközpont ma ősrégi utak összevisszasága: nélkülöz minden modern logikát, mégis könnyű kiismerni és megszokni.

– Itt minden az utcán zajlik – állítja Patrick Reid Mora-Figueroa, az egy 17. századi épületben működő Corral del Rey nevű kis belvárosi hotel üzemeltetője. – A sevillaiak nem otthon szórakoznak, a bárok mind tele vannak esténként. Próbálj csak meg diszkrét háromórás partit szervezni, nem fog sikerülni!

Bár sok vállalkozásnál bevezették a hagyományos munkaidőt, Sevillában a mindennapi élet – kivált, ami az étkezéseket és a vásárlásokat illeti – ma is a régi ritmus szerint zajlik. A késői ebédet szieszta követi, a legtöbb üzlet bezár. Az élet este kilenckor tér vissza az utcákra. Az emberek ilyenkor kimozdulnak, amihez legtöbbször némi ízletes tapas (falatkák, ejtsd: tápász) szolgáltat apropót.

A Könnyező Szűz a Basilica de la MacarenábanEgy este nyakamba veszem a várost. Az El Rinconcillóban, a város egyik legrégebbi, 1670 óta fennálló tavernájában kezdem a kalandomat. A falakat mór csempék díszítik, körös-körül hordók és borosüvegek tárolására alkalmas faragott polcok. Mögöttem idős urak sherryt kortyolnak. A fejem fölött, a pultnál Spanyolország híres sonkája, a jamón ibérico néhány súlyos példánya lóg a gerendáról. A fehér inges pincér fekete mellényben hajszálvékony szeleteket nyes le az édeskés, illatozó szárított sonkából, az olasz prosciutto spanyol rokonából. A deresedő halántékú felszolgáló nagy gonddal helyezi a tányérra a sonkaszeleteket.

Egy másik pincér elém teszi a tálat, a harmadik pedig fogyasztásom ellenértékét – a szokásoknak megfelelően – krétával a bárpultra firkantja, közvetlenül az orrom elé.

A falon fénykép látható a Könnyező Szent Szűzről: ugyanaz az arc, mint az emlékeimben. Felvilágosítanak róla, hogy a kép a Sevilla-szerte hőn szeretett Reménység Asszonyát, ahogy a helyiek nevezik, La Macarenát ábrázolja. Amikor a húsvétot megelőző nagyhéten ünnepélyesen körbehordozzák az utcákon, többezres tömeg kíséri. Sevillában minden étteremben és boltban kitesznek egy képet a Mária-szoborról.

Pár perces séta után keresztülhaladok a kicsiny Plaza de San Lorenzón, és betérek egy egészen más stílusú tapasbárba. A modern, minimalista Espacio Eslava jól szituált városiak tömegét vonzza az étterem szűk utcájába. A nyüzsgő bár vidám személyzetét Pepe Suárez vezeti.

– A turisták korán jönnek, a helyiek csak később – mondja, miközben elém teszi a ház specialitását, az huevo sobre bizcocho de boletust (vargányás tortácska lassan főtt tojással, bormártással). Megkóstolom a tőkehallal töltött zöldpaprikát, a kagylót tengerifűpürével és kataifi tésztával, majd a közeli Bodega Dos de Mayo felé indulok.

Az árnyas Plaza de la Gavidia nevű terecske tele van asztalkákkal. A nők dohányoznak, a férfiak a sörüket kortyolgatják, a gyerekek a narancsfák alatt fogócskáznak. Az árnyékban magányos férfi szomorkás dallamot játszik a hegedűjén, mögötte jókora plakát: vörös ruhás nő, kezében kasztanyetta.

Az andalúz tánc mindenütt jelen van. A kirakatokban fodros aljú piros-fehér ruhák, a falakon táncshow-k plakátjai. Sokan azt hiszik, a flamenco turistacsalogató, holott számos olyan bár van a környéken, ahová a helyiek járnak, hogy ellejtsék a sevillanát, a flamenco egy meglehetősen érzéki, páros változatát.

A sevillai székesegyház harangtornya a hajdani mecset minaretje voltHátravetett, hosszú, hollófekete haj, szúrós tekintet, égnek emelt karok, dobbanó láb… így fest egy igazi flamencotáncosnő. A mindenki által ismert kép talán épp Cristina Hoyosról alakult ki bennünk, a legendás sevillai táncosnőről, aki most előttem ül. Neki és Antonio Gadesnek köszönhető, hogy az 1960-as évektől a világ megismerte a flamencót.

– A flamencót nem érteni kell – állítja Hoyos az általa vezetett Flamenco Múzeum kiállítótermében –, hanem érezni.

Hosszú, hófehér haja éppoly drámai hatást kölcsönöz megjelenésének, mint hajdan a fekete. Tekintetében szemérmesség, kacérság és szenvedély keveredik: olyan, akár a flamenco.

– Ebben a táncban és zenében az egész élet benne van, öröm és szenvedés egyszerre. A flamenco Andalúziáé, Sevilláé. Itt volt a turisták előtt, és mindig is itt lesz nekünk.

A legtöbb helyi flamencoklub a folyó túloldalán, Trianában, Sevilla munkásnegyedében található. A Lo Nuestro bárban vad ritmust penget egy gitáros, a csapos meg szomorkás dalra fakad a még néptelen helyiségben. Hajnali háromkor még rendíthetetlenül szól a gitár, de a csapos már nem ér rá énekelni. A tömeg hangosan tapsol és dübörög, a szomszéd teremben párok forognak a sevillana ritmusára. Nem messze, a Casa Anselma fülledt kis helyiségében rögtönzött táncot lejt egy pár a régi poszterek között.
 

Nincs még egy hely Sevillában, ahol a szenvedéssel és dicsőséggel teli élet oly drámai módon öltene testet, mint a bikaviadalokon (las corridas). Könnyű – és valószínűleg indokolt – barbár szokásnak nevezni a viadalokat. Annak azonban, aki Sevillában jár, legalább kísérletet kell tennie arra, hogy megértse, mit is jelentenek a bikák (toros) a sevillaiak számára. – Hozzánk tartozik, a vérünkben van – magyarázza Cristina Vega családi kalapüzletében, a sombrereríában, amely a város sétáló-bevásárló utcájában, a Calle Sierpesen található. – Óriási veszteség volna a számunkra, ha a bikaviadalok megszűnnének. – Ilyen véleményt lépten-nyomon hallani a városban.

Fesztiválok idején, és az év folyamán még pár alkalommal, a helyiek az Alfonso XIII csatorna partján épült Plaza de Toros de la Real Maestranza de Caballería nevű arénában gyülekeznek.

Éttermek a Santa Cruz negyedben, a katedrális közelébenA nézők már jóval a kezdés előtt a közeli bárokban nyüzsögnek. Hömpölyög a tömeg a Calle Adrianón a Taquilla bár körül. Odabent legendás bikák és hős torreádorok fotói alatt folyik a sör és a jóízű csevegés. Egy tapasbár pultjánál, apja mellett ötéves fiúcska álldogál egy széken: élete első viadalára készül. A sarkon jól öltözött népek tülekednek a Bodeguita A. Romero ajtajánál.

Amikor mind a 14 ezer néző elfoglalja a helyét az arénában, három fiatal torreádor mutatkozik be tudományával, mindegyikük két-két bikával küzd meg. A közismerten igényes közönség látott már profibb műsort gyakorlottabb torreádorokkal, ám nagylelkű, és értékeli az ifjak erőfeszítéseit. Mielőtt második bikája megérkezik, a 22 esztendős, bár legföljebb 16-nak látszó Juan Solís megemeli monteráját (hagyományos fejfedőjét) a nézők előtt, majd felszökken a porond szélére, és végigsétál rajta. Átlendül a palánkon, és az első sorban ülő idős férfinak ajánlja a bikaáldozatot, aki talán az apja vagy a tanítómestere lehet. Az ifjú Solís ünnepélyesen átnyújtja neki a kalapját.

Az öregúr arcán könnyek csorognak végig, amint a fiú piros köpenyében, kivont karddal odalépdel a ring közepén ziháló állathoz. A bikaviadal etikusnak nem nevezhető hagyomány, és mint ilyen, talán el fog tűnni a világ sok részén, így Spanyolország egyes tájain is. Mégis, ezen az éjszakán, itt, Sevillában valahogy nagyon helyénvalónak, életszerűnek és mélyen személyesnek tűnik.
 

Mint minden igazán érdekes helyet, Sevillát is az ellentétek teszik izgalmassá. Nem nagyon nagy város, de könnyű elveszni szűk utcáin, sikátorain. Jelentős katolikus öröksége van, hangulatát mégis a mór kultúra maradványai határozzák meg.

Nem messze a modern éttermektől – például a japán–perui Nikkei Bartól vagy a retró stílusú ConTenedortól –, a magas fallal körülvett Santa Paula-kolostor környékén még minden a múltat idézi.

Megemelem a régi bronzkopogtatót, és hagyom, hogy nagyot döndüljön a nehéz faajtón. Pár perc múlva nyikorogva nyílik az ajtó. Apró, barázdált arcú apáca tekint ki a résen, hogy megnézze, ki alkalmatlankodik. – Úgy hallottam, hogy a nővérek kitűnő lekvárt készítenek… – mondom.

Turisztikai információk
Éttermek
Bodeguita A. Romero, Calle Antonia Díaz 19., étlapján rabo de toróval (ököruszályból készült pörköltféleséggel) és piripivel (sevillai szendvics), árak: 20–60 euró; tel.: +34 954 223 939.
Casa Anselma, Calle Pagés del Corro 49., élő flamencóval, árak: 20–60 euró; telefon nincs.
ConTenedor, Calle San Luis 50., helyi termesztésű, minőségi alapanyagokból, árak: 20–60 euró; contenedorcultural.com.

Szállások
Corral del Rey, Calle Corral del Rey 7. és 12., árak: 280–600 euró; corraldelrey.com.
Hotel Alfonso XIII, San Fernando 2., elegáns szálloda a központban, árak: 285–400 euró; luxurycollection.com.

Látnivalók
La Macarena-bazilika: Calle de Bécquer 1., hermandaddelamacarena.es.
Szent Paula-kolostor: Calle Santa Paula 11., santapaula.es.
Flamenco Múzeum: Calle Manuel Rojas Marcos 3., museoflamenco.com.
Bikaviadalok: Plaza de Toros de la Real Maestranza de Caballería, Paseo de Cristóbal Colón, realmaestranza.com.

Az apáca int, hogy kövessem. Egy spártai egyszerűséggel berendezett helyiségben előhúz egy üveget a pult alól. – Három euró nyolcvan – mondja. Átadok egy öteurós bankjegyet, elveszi, a köténye alá csúsztatja, de a visszajáróról nem esik szó.

A kolostorból kifelé jövet önkéntelenül a Basilica de la Macarena felé veszem utamat. Az ifjú pár a pap előtt térdel. A tabernákulum felett megpillantom a Könnyező Szüzet.

Sohasem jutott eszembe, hogy keressem a szobrot, talán mert a Szűz képe, mint egy álombéli jelenés, betöltötte az elmémet, és mindenüvé elkísért. Most, hogy találkoztam vele, egyszerre izgatottság és nyugalom, csodálkozás és megkönnyebbülés keveredik bennem. Talán a barlangra emlékeztető, díszes templom váltotta ki belőlem ezeket az érzéseket. Végtére is a vallás épp effélét hivatott előidézni az emberben…

Persze lehet, hogy valami más okozta. Talán a szenvedély, amely hosszú idő után végre elhozott ide, hogy magamhoz öleljem vágyaim régi-régi tárgyát, Sevillát.