Álmok mezeje

Nem mindennapi focicsapat állt össze a kopottas, hepehupás bukaresti gyepen. Példájuk is bizonyítja: a focihoz nem pénz kell

Kapcsolódó cikkek

Bukarest külvárosában egy futballstadion és egy gazzal benőtt mező közötti egyenetlen füvön tizennégy vörös mezbe öltözött játékos éppen bemelegít: a harmincas–negyvenes férfiak – akad köztük néhány pocakos, kopaszodó figura is – a fejükkel, csípőjükkel köröznek, bokájukat, lábszárukat rázva lazítanak. – Gyerünk, ne lazsálj! – kiabál az edzést vezető játékos. – Bokagyakorlat! Ha hibázol, jönnek a fekvőtámaszok!

A férfiak vidáman ugratják egymást, élvezik a napos tavaszi szombat délelőttöt. A tarkabarka társaság láthatóan jól érzi magát. Ma hazai pályán fognak játszani, azt a sportot űzhetik, amelyet imádnak. A csapat tulajdonosa, Constantin Zamfir az oldalvonal mellett a meccs utáni összejövetelhez készíti elő a sütni való húst.

A Frăţia (Testvériség) egyesület ötven játékosa között akad pár egykori focista, mások csak gyerekkorukban rúgták a bőrt, és most újrakezdték. Mindnyájan otthon érzik magukat a csapatban, ahol nem számít, hogy valaki a Bukaresti Szimfonikus Zenekar ismert fuvolaművésze, mint a középpályás Cătălin Opriţoiu, vagy cigány segédmunkás, mint a csatár Marin Florian.

A 36 éves, kétgyermekes Florian ott segít a tulajdonosnak, ahol csak tud – pályát gondoz, fest, öltözőt takarít, füvet ültet, tisztítja a felszereléseket. Cserébe a társai stoplit és lábszárvédőt adnak neki, meg játékokat a lányainak.

Nem számít semmi, csupán a csapatszellem és a foci szeretete.

Az egyesület három csapata közül kettő a román negyedosztályban játszik (a harmadik az öregfiúk bajnokságán), és ma, 2015. március 22-én az A.S.F. Frăţia az első hazai mérkőzését vívja a román bajnokság negyedosztályában.

A csapat bizony hosszú utat tett meg idáig. Constantin Zamfir nemkülönben.

A románok megőrülnek a fociért. Az ország pályáin több mint 120 ezer profi játékos kergeti a labdát, s jóval több amatőr.

Constantin Zamfir sem kivétel. Serdülőkorában szülőfaluja és Bukarest között ingázott, hogy a harmadosztályú bajnokságban csatárként játszhasson. Az 1980-as évek végén a másodosztályban szerepelt, majd a kilencvenes években a Vulcanul București játékosedzője lett. A negyedosztályú csapat tulajdonosa a Vulcanul üzem volt, amely ipari tartályokat gyártott.

Ám a kommunizmus összeomlása után, 1989-ben a gyárat privatizálták, és a focicsapatot szélnek eresztették. Zamfir ekkor határozta el, hogy megvalósítja régi álmát, és saját csapatot alakít. Eladta szerény családi házát, feleségével és fiával az apósáékhoz költözött, és megvásárolta a Vulcanul sportpályáját.

Csapatának a Frăţia București nevet adta. Ezzel a szülei emléke előtt tisztelgett, akik egyszerű emberek voltak, és azt tanították négy gyermeküknek, hogy meg kell osztaniuk, amijük van. A férfi az egyesületével azt akarta bizonyítani, hogy „a testvériség győzelemre vezet” és hogy „csak úgy élhet egy család, ha megosztják minden falatjukat”.

Ám az álom megvalósítása nehéznek és költségesnek bizonyult. Két év alatt Zamfir eladósodott. Amikor nem tudott fizetni, az üzem kikapcsolta a stadion energia- és vízszolgáltatását. Bankkölcsönt kellett felvennie, hogy kutat ásasson.

Zamfir minden jövedelmét a stadionra költötte. Ha elfogyott a pénze, kölcsönt vett fel. Bár éjjel-nappal dolgozott mint taxisofőr, és esküvőkön énekelt, hogy visszafizesse az adósságát, egy percre sem mondott le az álmáról. Minden játékost szívesen látott, korra és nemzetiségre való tekintet nélkül.

Bár nem tervezte, sikerült összeállítania a negyedosztály egyik legváltozatosabb csapatát: fociztak benne cigányok, kongóiak, fiatalok a szomszédos árvaházból és ígéretes tizenévesek (köztük a saját fia).

És egy félkezű kapus.

A 49 éves Tudorel Mihailescu rögös úton jutott el a Frăţia csapatába. Deformált bal karral született, amelyet könyöktől lefelé amputálni kellett. Tízéves korától Mihailescu azért könyörgött a sportorvosoknak, hogy fél kézzel játszhasson.

Ám a kommunista Romániában a testi fogyatékosokat inkább elrejtették a nyilvánosság elől. Végül tizennégy évesen végre hivatalos engedélyt kapott, és harmad- és negyedosztályú csapatokban védett.

Zamfirral az öregfiúk bajnokságán akadt össze 2013-ban. Nemcsak a foci iránti olthatatlan szeretet közös bennük, de a meggyőződés is, hogy ha elhatároznak valamit, azt elérhetik.

Úgy tűnt, a csapat egyenesbe kerül, ekkor azonban újabb problémába ütköztek.

Tavaly áprilisban egy brit újságíró ellátogatott a Frăţia egyik meccsére, majd cikket írt a New York Timesba a csapat vegyes összetételéről és a családias légkörről, amelyet a tulajdonos teremt játékosai körében. Ebbe az is belefér, állt a cikkben, hogy csirkét és kecskét tenyésztenek a pálya mellett.

Az írásnak köszönhetően a helyi média is felfedezte őket, s ezután háromszor is kifosztották a stadiont és az öltözőket. Eltűnt a generátor, a fűnyíró, a drótkerítés, két rottweiler kölyök, de elvitték a csirkéket és a kecskéket is, a pályát őrző kutyák egyikét pedig megölték.

Zamfirt lesújtották a történtek, de úgy döntött, nem adja fel. A Frăţia melegvíz- és áramszolgáltatás nélkül kezdte meg az őszi idényt, és ahogy az időjárás zordabbra fordult, a játékosoknak egyre kellemetlenebb volt a hideg kútvízzel zuhanyozniuk.

Amikor leesett az első hó, pályát béreltek az edzésekhez, hogy formában maradjanak. Mihailescu, Opriţoiu, Florian és még harminc játékos kitartott a csapat mellett, azonban a kongói származású edző távozott, és magával vitt néhány fiatal labdarúgót.

Idén év elején a klub épp kezdett talpra állni és készült a tavaszi szezonkezdésre, amikor a bukaresti városi labdarúgó-szövetség közölte Zamfirral, hogy nem játszhatnak hivatalos mérkőzést a hazai pályájukon, ha nem veszi körbe drótkerítés a játékteret, illetve az öltözőkben nincs meleg víz és áram.

A tulajdonosnak fogytán volt az ereje, és a gondolatai is máshol jártak: fia, aki reményei szerint átveszi majd a csapat irányítását, súlyos szívelégtelenséggel küszködött, és a család minden megtakarított pénzét a kezelésére szánták.

Mindezek ellenére Zamfir akart adni még egy esélyt a csapatnak. Bérelt egy fedett pályát, és januárban csapatgyűlést hívott össze. Több mint húszan zsúfolódtak be a kis öltözőbe, játékra készen. Zamfir játékosai szemébe nézett, majd beszélni kezdett. Idegességében kipirult az arca.

– Tudjátok, hogy mindent feláldoztam a fociért, és ez továbbra is így lesz – mondta. – A fiam összeesett a pályán, mert beteg a szíve.

A tavalyi rablások óriási veszteséget okoztak. Senkitől nem kértem semmit, de ránk mosolygott a szerencse: felhívott egy úriember, és felajánlotta, hogy vesz nekünk egy generátort.

– Nem kell nekünk forró víz. Kihullik tőle a hajunk – poénkodott az egyik idősebb játékos.

Azonban Zamfir nem volt vicces kedvében. – Tudnom kell, kire számíthatok – folytatta – és kitől kell elbúcsúznom. Harag nélkül.

– Ezért vagyunk itt, főnök – válaszolt Florian. – Ebben a csapatban akarunk játszani.

Zamfir megkönnyebbülten elmagyarázta: ahhoz, hogy a csapat megmaradjon és hivatalos mérkőzést játszhasson, minden játékosnak be kell fizetnie 240 lejt (kb. 17 ezer forintot) – ebből fedezik a bírók és a szövetségi megfigyelők honoráriumát, kerítést állítanak, és használható állapotba hozzák az öltözőket.

A januári találkozón részt vevő valamennyi játékos segíteni akart, hogy életben tartsák az egyesületet és megfeleljenek a labdarúgó-szövetség feltételeinek. Mihailescu és Opriţoiu megszervezte az edzéseket, és hívogatták a játékosokat a befizetés miatt. Akinek épp nem volt pénze, annak adtak kölcsön.

Ezalatt Zamfir a csapattal edzett bérelt műfüves pályákon. Játék közben megfeledkezett a gondjairól. Az 50 éves férfi még kiváló formában volt, keményen küzdött minden gólért. Focipályákon nőtt fel, ott érzi igazán elevenében magát.

Lassan összeálltak a dolgok. Zamfir Floriannal újrafestette a pálya jelölővonalait, megnyírta a játékteret övező sövényt, befoltozta a kerítést, és kifestette az öltözőt.

Végül néhány héttel a tavaszi szezon megkezdése előtt a szövetség visszaadta a pályának a játékjogot, a bírók és a megfigyelők megkapták a honoráriumukat, a csapat pedig megkezdhette szereplését a negyedosztályban. Készen álltak az első mérkőzésükre.

Első hivatalos meccsük nem sikerült fényesen. A 4–0-s vereség után a játékosok összegyűltek az oldalvonalnál. Együtt akarták levonni a következtetéseket.

– Most ennyit tudtunk nyújtani.

– Összességében nem is voltunk olyan rosszak.

– Legközelebb lemossuk őket!

A mérkőzés alatt Zamfir a generátort próbálta életre kelteni, hogy az öltözőben legyen meleg víz, dobozos üdítőket és söröket hűtött be, és begyújtotta a grillsütőt.

Őt nem a győzelem izgatta, hanem az, hogy mindent megtegyen a csapatért, különösen az idősebb játékosokért.

A focisták lezuhanyoznak és átöltöznek, majd kimennek a pálya széléhez, ahol jól átsütött micsek, fűszeres darálthús-rolók illatoznak. Zamfir egyenlő adagokra tépi a kenyeret, és kiosztja a miccsel, mustárral és sóval egyetemben. A társaságban most már mindenki vidám, s amikor a tulajdonos dalra fakad, a játékosok csatlakoznak.

A testvériség megmarad.

Vote it up
165
Tetszett?Szavazzon rá!